Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-31 / 178. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. július 31., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM A hamai vízikerék Békegalamb Morvay László versei Helyettem ki lesz jobb, Őhelyette A vár tisztasága tántorít onnan i d e, veszendőségem küszöbéről rejtőzködő életem fényesre ölelt húsába, hogy himnuszt dadoghassak egy újszülöttért Tamáskodott sebeid varrásodnak szememben lopom a gyógyírt mások keresztjéről, hűtlen paplanok alkohol melegéből hogy könnyebb legyen a teremtés feltámadásra mert fű maradsz és a táj leszel, temetőkert a Nap katafalkja, kincs és halk kiáltás porszem a mindenség összetört arcában és nem tudod, helyettem ki lesz jobb Őhelyette! A föld súlya vagy a madarak szárnya? Beleveszel úgyis az éjszakába. Halhatatlan! Anyám ki négy gyermek, s az ötödik Apám jármát cipeled (mint én, látomásaim) ha elmész ne szóljon érted se fanfár se sírás csak dugóspuskám torkolattüze Audiencia Az éjszaka halálhörgéseiben nyugszom galambtetemmel, békacsecsemővel bilincsbevert szívemen hiányod sziklája kezemen arcod pírja, tested parazsa Mint légtornász zuhanok, naponta beléd mégis, hűtlenség ébreszt részeg reggeleken Lucifer kán-kánja agyamban, Júdás a sarkamban Hegedűs kardja arcomon, Görgei lova ágyamban... Isten, verd meg a magyart, az árulásáért a hűtlen kussolásért a szájbavert szeretőkért a dülöngélő akácfákért az öngyilkos piruettért az élők dögbugyráért Kondorért és Sarkadiért A keleti nap kitakarja a kedvest Kárpáti karjai betekernek húsa rónája, melle somogya dobbá feszül ölének Dunája Tiszája lefüröszt , Mint légtornász zuhanok, naponta beléd mégis hűtlenség ébreszt részeg reggeleken. még csak kezdő ember voltam, de meg volt mindenem, csóringerként is. Semmiben nem volt hiányom. Ma már mindenem van, még hiányérzetem is. Szóval, hazafelé a taxiban átölelt a betyárbútor és Apám. Azitán Apu egy számomra ismeretlen ház előtt kiszállt, várjak, mondta. Fölszaladt, az Alsóerdősor utcában parkoltunk. És húsz év múlva, a temetése után hetekkel, amikor magam is leparkoltam az Alsóerdősor utcai ház előtt és felkaptattam oda, ahová Apám illegálisan évtizedekig. Megtudtam: Apu a kulcsaiért szaladt fel Ausztráliából. Anyu közben a Szófiában sógornőivel vitázott, akik értették is, nem is ezt az egész felfordulást. Ella, aki gyermekparalízist és örökös sántaságot ismert a világból, no meg eszelős imádatot felém és Apám iránt, és eszelősféltékeny utálatot Anyám iránt — úgy röhögött rajtunk, hogy zengett a ház. Rikoltó jókedvében, még akkor este, pedig ez ősszel nem gazdaságos, korai és tilos, és felháborító, és pazarlás, és disznóság, az összes féltő gonddal eltett befőttet kirámolta és sütött- főzött, és röhögött. Róza, akivel a legtovább éltem együtt összes rokonom közül, sírt és káromkodott. Szidta a hülye öccsét, lehordta az összes házbelit, és ölelgetett, és csókolt, mint később Fruzsit, a Kislányomat, akibe szerelmes volt, mint a vőlegényébe, akibe egy bajtársa küldött véletlen golyót a pályaudvaron, útban hazafelé a pokolból Hozzá, tévedésből. Nos, Róza dühöngött, mert <3 már elintézett mindent nekünk egy volt szeretőjével. Sidneyben. Majd mit mondanak róla kint, ha az öccse ilyen tökkelütött, hát milyen lehet a nővére, áh, hülyék vagytok ti mind! — és ivott, és sírt, és ivott abból a szörnyű barackból, amit annak a pasasnak küldött nagy szeretettel és kacéran Sidneykellett hazatelefonálnom Kernéktől, vagy Bálintéktól? ... Azon az éjjel értettem meg: Apa vagyok. Három éve már, hogy árva lettem, megvert az isten, két éve már, hogy árva lehetne a lányom, megáldott a sors. Most itt írok az udvariban. Márta a mai napig nem érti, miért „udvari” az udvari. Azért nem érti, mert azt sem értette, hogy az utcaiba tegyük azt a lámpát. Miért „utcai”, kérdezi értetlen bájjal, és enyhe malí- ciával. Valami titkot kutat állandóan itt. Pedig kevés titoktalanabb hely van ezen a világon, mint a házam, hazám, vagy hogy is van. Itt élünk, én képtelen lennék másutt. Egyszer, amikor iszonyú kölcsönökkel beleugrdttunk egy épülőfélben levő zöldövezetibe. éjjel felautóztam a barátommal a habarcsos, malteros zöldbe, és bizonygattuk egymásnak: de itt jó a levegő. Aki ismer, tudja, én nem vagyok zöldövezetbe való. Én ott rontanám a levegőt. Nekem itt jó a levegő, drágáim, ehhez szoktattatok, ehhez a vacakhoz. Én itt maradok és innen üzengetek. Igen, szeretnék eljutni Sidneybe, New Yorkba. Rio, Chicago, Frisco és az egész világ izgat. De innen és ezért. És sokszor szerettném, ha kintmaradnának, akik hazajöttek és jönnének haza, akik kintmaradtak. És bárcsak hazajönnének, akik elmentek. Itt annyi a dolog. Mindig van elintéznivaló, tisztázandó. Itt az élet, lehet hogy rövidebb, de sűrűbb. Itjt ez a hosszú élet titka. Nagy kert, a gang. Sok itt a zűr, sok itt a szerelem. Apám utolsó sétáját jegyzik itt a házak, azt a napsütötte februárt, amikor mezítláb és pizsamában elindult az Alsóerdősorba innen a Szófiából, mert még, még roncsként is, még mindig szerelmes volt. Itt azért rendet kell rakni. Konokul és tisztán el kell mesélni a kicsiknek a meséket. Az utcaiban, a lámpa mellett. be. Itt ittunk együtt az általunk jól ismert lakás romjain akkor is, amikor azon a pokoli nyáron, a család és gyerekkor sarkvidéki nyarán, hármasban kezdtünk új életet annyi temetés után. Ittunk Vele, az ivócimborával, mecénásommal, eltartó eltartottammal. Még Szilveszterkor vigyázott a gyerekre — és Szilveszterkor már nem Hogyha egyszer, majd a bulldózerek után, ők is mesélnek új kicsiknek, új meséket, új házakban — könnyebb és melegebb legyen az eslte, az utcaiban, a lámpa mellett. ★ A szerző az Agria Játékszín művészeként a Dobos cukrászdában előadott műsorából Könyvespolc Egv színészember bölcs levelei A könyvnap egyik — ha nem a legna- gyobbik — könyv- és erkölcsi sikere Körmendi Jánosnak, a kitűnő jellemszínésznek a kötete, amely a színész éppen hőmérőző portréjával jelent meg, a Levelek az urológiáról címmel. A cím a tartalomhoz képest keveset mond, vagy játékosan félrevezet. Annyi igaz belőle, hogy hónapokig nyomta az ágyat. A betegségnél még nagyobb fogságban érezte magát, nem játszhatott a színpadon, nem érezte a közönség hatását. Ennek pótlására — vagy egészen más okból — kezdte írni leveleit, fiktív pályatársának, akit láthatóan szíve egész szeretetével akar igazítani, akinek ált akarta adni a tapasztalatait, mindazt a bölcsességet, okosságot, amelyet összegyűjthetett, végigélhetett, megfontolhatott. Valahány levél a vékonyka, de annál tartalmasabb kötetben, mind egy-egy gondolat, témakör foglyává teszi az olvasót. Körmendi János úgy szubjektív, hogy minden mondata mögött a megélés, a szenvedés objektív' tényeit igyekszik példás rendben felsorakoztatni. Harminc évre visszatekintve beszél a pályáról. Azóta dolgozik „a deszkákon”. Belülről, ahogyan egy színész látni, vizsgálni köteles önmagát, helyzetét, állapotát, minőségét. — nézi megtett útját, azokat a hatásokat, amik érték. Sorra vizsgálja azokat, akiktől a legtöbbet szenvedett, a rendezőktől. A harsogóktól, a lila-semmit-mondás mindig is felfelé törekvő, a hatalom tenyerébe mindig is megbújni akaró karrieristáktól, a főrendezőktől, a tojáshéjat ülepü- kön hordozók zsarnoki parancsnokságától. A mai színházi gyakorlat egyik legnagyobb panaszát azzal, akkor mondja el, amikor a rendező primátusáról, a „modern”, az „ifjú” rendező egyéniségét, alapállását, módszereit, céljait, a színészt bántó, kirívó éretlenségét írja le, nem hallgatva el azo- kaít a következményeket sem, amiket a színésznek, a színházaknak, főleg a közönségnek el kell szenvedniük. Néha nem is csak egy évadon keresztül. A tartalom, amiit elpanaszol, a forma, ahogyan a hangsúlyokat néha nagyon is megnyomja, arra utal, hogy a megszenvedett igazság kért itt fórumot. Mert az ügy érdekében hatni akart! Nem magáért, hiszen harminc évvel a pályakezdés után, annyi siker birtokában Körmendinek nem magáért kell szólnia. Bölcsebbé vált, mintsem azt akarná elérni, hogy akár jobban szeressék, vagy — ami egyre megy — akár jobban tiszteljék vallomása miatt. Írói babérokra sem pályázik, hiszen túlhangsúlyozott szemérmességgel kiadja magát, hányán, milyen oldalról, néha egészen egyszerű írói fogások ügyében támogatták-javít- gatták őket. Miért hát ez a kötet? Vagy miért például ennek elődje, a Latinovitsé, a Gábor Miklósé? Mit akarnak ezek a színészek a tollal? Gond van itt, vagy ott? Írják meg az írók? Ha a szakterület ügyét-baját kell a világ, a közönség elé vinni, nem .feltétlenül kell a színésznek a kulisszák előtt, a kulisz. szák mögött levő világot úgy feltérképezni, hogy közben a vak is látja, nem az esszéíró tárgyilagossága, szenvedélymentessége vezette a tollát. Büszkén vallja, gyakorolja is a régi fogást: nevetve mondani meg az igazat. Ahogy a kötetet újból végigolvastam — humora és frappáns fogalmazásai miatt nem lehet letenni! — egy furcsának látszó kérdés ötlött belém. Egy humoros színész, egy ízig-vérig elfogult, de sokak által szeretett ember nevetve dörög itt szentenciákat a fülünkbe?! író-e így valóban ő, aki témáról témára szökkelve-szökdösve mutatja a színészt. Visszáját annak, amit nagyon szeret, ami nélkül nem tudna élni. Amibe esetleg bele is halhat. Miért nem az a Csurka István írta meg ezt a kötetet, vagy egy másikat e kötet helyett, amiben mint író, drámaíró, de mint gyakorló színész is a leghitelesebben tudta volna kiadni, felsorolni mindazt a tapasztalatot és keserűséget, amely ma jobbíthatna a magyar színház, a mai magyar színészet jelenlegi állapotán? A közönség érdekében!? Aztán a hosszú morfondírozásból csak kikerekedett Körmendi megfellebbezhetetlen indoka, amiért tollat ragadott; amiért most és itt, csakis ő írhatta meg ezt a több levélbe rejtett vallomást. Közeljárt hozzá „az igazság pillanata”. Ez a kifejezés a spanyol bikaviadalok egy mozzanatára utal, de olvasóink bizonyára megértik: a színész hat hónapig mintha az élet és a halál mezsgyéjén játszott volna — önmagával. Néha voltak a színjátékhoz külső körülmények, segédszínészek is. De az a nyomás, hogy ezen a játszmán túl már nincs esetleg folytatás kényszerítette őt a vallomástételre, közel- fekvőbb szóval, a gyónásra. Annak a veszélyes pillanatnak a szorítását érezzük ezen az igazmondáson. Ez ennek a könyvnek nagy emberi, jellemi és hitbéli hitele. A szak- . mairól ne is beszéljünk! (Magvétő Kiadó) Farkas András KÉPZŐMŰVÉSZETI LEVÉL Mér/eg és továbblépés Kulturális életünk számottevő eseménye a nyaranta ismétlődő szegedi szabadtéri játékok, melyet évente méltó képzőművészeti kiállítás kísér. Ennek jegyében a szegedi nyári tárlat az idén huszonharmadik alkalommal részesíti a nézők tízezreit élményekben — akárcsak az elmúlt évtizedben — s ugyanakkor országos rangja révén a képzőművészet fejlődésének új hazai szemléje is. Mindezt reprezentálja az a tény, hogy a szegedi nyári tárlatok díjazottjai között olyan neves alkotókat találunk, mint Kokas Ignác, Szabó Iván, Vecsési Sándor, Szalay Ferenc, Szurcsik János, Patay László, Asszonyi Tamás, Bazsonyi Arany, Mi- háltz Pál, akik különböző európai tárlatokon nemzetközi elismerésben is részesültek; az idők során ismert mesterekké váltak. így a szegedi nyári tárlat az évek során sokat lendített a képzőművészeti műfajok általános fejlődésén és hozzájárult Szeged kulturális arculatának nemzetközi értékrendjéhez. Az idén, a XXIII. szegedi nyári tárlat összegzés. Azért is az,mivel ezentúl kétévenként rendezik meg, s a közbenső években, így jövőre is már a táblafestészeti bien- nálé otthona lesz a képtár, vagyis a magyar festők új alkotásainak seregszemléje lesz. Ezért az idei átmeneti esztendőben az eddigi nyári tárlatok díjazott festői, szobrászai, grafikusai szerepelnek az ország minden részéből, mintegy keresztmetszetet adva a hazai képző- művészeti élet új törekvéseiből és árnyalataiból. A névsor szűkítése kétségtelenül fokozta az általános minőséget, a szelekció jó hatással volt az értékrendre. A tárlat összességét tekintve a stílusok optimális szinten jelzik határaik további lehetőségeit művekkel. Ez a hiteles sokrétűség a szellemi szabadság és az eltérő művészi karakterek jegyében született, s ez a tágasság nagyobb horizontot és jobb minőséget eredményezett. A legnépesebb mezőny a festők csoportja, amelyben a fogalmazás különösen árnyalt. Ez a művekkel testesített realizmus ha nem is parttalan, de nem is szűk a medre, szabad elágazások, pompás epizódok és hajszálgyökerek éltetik. Különösen izgalmas Mi- háltz Pál értékrendjének megküzdött állandósága, Bazsonyi Arany lírai finomsága, Patay László és Vecsési Sándor megújulása. Nemes elmélyüléssel állított emléket Somos Miklós Kiing Györgynek, a ma is alkotó jeles festőnek. A lírai elemekkel dúsított festői realizmus olykor narratív mozzanatokkal bővül mint Berki Viola, Batári László műveiben, olykor a leírás drámai fokozatot ér el. Mindezt Dér István, Galambos Tamás példázza. Sajátos sziget Erdélyi Mihály immár lezárt életműve a maga vibrálóan termő festői- ségével. Értékes epizód Fü- löp Erzsébet kötött világa, Kárpáti Tamás, Kádár János Miklós, írcsik József külön szólama, Lóránt János, Kollár György és Mácsai István más-más irányt követő, de műgondban azonos szemlélete. Külön érték Magos Gyula Nagy István eszményeit vállaló következetessége, Pataki Ferenc festői montázsai Pirk János hagyományokon nyugvó látásmódja. Mind érték a maga nemében. Szurcsik János festészete is, aki Németh Józseffel, Szalay Ferenccel egyetemben rendkívül mélyen, színvonalasan folytatja az alföldi realizmust. Külön színfolt a most elhunyt Vink- ler László „Tápéi menyasz- szony”-a, aki Chagallra emlékeztető, de tőle független eszközökkel építkezik tájelemekben elhelyezett portréiban. A szobrászok és a grafikusok kisebb csoportot alkotnak kevesebb változattal. Mondhatjuk, hogy — a festőkkel ellentétben — nem tükröznek valamennyi országos elképzelést, pontosabban még annyira sem tartalmazzák a hazai alkotó- műhelyek teljességét. Ebből emelhető ki Kiss István Petőfije, Lapis András, Markolt György, Váró Márton, Nagy Sándor, Rátonyi József, Szabó Iván több szobra, s Szathmáry Gyöngyi az idén komponált bronztáblán búcsúzik visszafogott kedvességgel, nosztalgiával Szeged mindenes híres emberétől, Bálint Sándortól. A grafikai termés még szű- kebb keresztmetszete korrekt, hiszen Banga Ferenc, Gácsi Mihály, Kajári Gyula, Diskay Lenke, Pásztor Gábor, Püspöky István terveiből, életművéből válogatott, s így felvonultat groteszk, humoros és drámai mozzanatokat is. Kicsit adós marad azonban a teljességgel, a Kondor utáni grafikai időszak műfaji feladataival. Losonci Miklós
