Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-31 / 178. szám

IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. július 31., szombat

Magyar fotóművészek a nagyvilágban

Nálunk még mindig esetenként vitatkoznak rajta: mennyiben művészet a fotózás. Világszerte már régóta eldőlt a kérdés. Ehhez a magyar fotósok is hozzájárultak, mégpedig azzal, hogy kiemelkedő sikereket arait, tak, s többen nemzetközi hírnévre tettek szert. Az úttörők — mint Brassay, Capa, Paul Almasy, Juan Gyenes és mások — legnagyobb sikereik idején külföldön éltek, ott váltak világhírűvé, de az itthon élő, többnyire felszabadulás utáni magyar fotóművészek nevét is megismerte a világ. Amatőrökét és hivatásosokét egyaránt. S, hogy az előbbiekkel kezdjük a sort: a Cegléden élő Tóth István nemrég kapta meg a Photographie Society of New York nevű tekintélyes amerikai klubtól, Az évszázad kiváló fotográfusa címet. Hozzá kell azonban tenni — anélkül, hogy a nem fényképezésből élő, kitűnő művész érdemeit ez csorbítaná —, Tóth István nevét és műveit jobban és többen ismerik külfödön mint határainkon innen.

Talán éppen a sokáig húzódott viták következménye az, hogy a magyar fotósok művei kissé megkésve jutottak el számos országba. Ne firtassuk a múltat — tény, hogy végre eljutottak, és sikereket arattak. Sokan nézték meg például Párizsban, 1980 őszén a Magyarok című fotótörténeti kiállításit, amely hazai fényképezésünk 1850—1980 közti fejlődését, eredményeit és legszebb alkotásait mutatta be. S még ugyanannak az évnek utolsó heteiben újabb magyar kiállítás nyílt a francia fővárosban: magyar fotósok Párizsban és francia fotósok Budapesten készült felvételeit mutatták be.

Jó lehetőségeket nyújtanak fotósaink nemzetközi szerepléséhez a különböző pályázatok. A holland alapítványból évente megrendezett World Press Photo pályázaton az 1970-es évek közepén több magyar nyert díjakat. így Friedmann Endre, Benkő Imre, Török László, Hemző Károly, Farkas József, Fejes László, Ruzso- nyi Gábor. Hogy korábban nem szerepeltek magyarok a díjazottak között, annak nem a hazai fotóművészet az oka. Sokkal inkább az, hogy az utóbbi évtizedben változott a tekintélyes pályázat zsűrijének véleménye mindaddig a sokkoló, elsősorban katasztrófafotókat részesítették előnyben.

Üjabb jelenség, hogy helyet és elismerést adnak a mindennapi életből vett, érdekes felvételeknek — fotósaink ilyenekkel nyertek díjakat. A World Press Photo tavalyi kiállításán, Benkő Imre, az MTI munkatársa nyert díjat. Egyébként az utóbbi években a WPP már a zsűribe is meghív magyar fotóművészeket.

Hasonló jellegű pályázatot ír ki évenként az Inter- press Fotó, amelynek legutóbb Mongóliában és Kubában volt zsűrizéssel egybekötött nemzetközi kiállítása. Itt is számos díjat nyertek fotósaink, a már említetteken kívül Bara István neve került fel a legjobbak listájára.

Népszerű a fotóművészet a magyar közönség körében is, „ amit a kiállítások sikere mutat legjobban. Igen sokan tekintették meg 1980. ban, a budapesti Műcsarnokban A lenini kulturális forradalom útján című kiállítást, amelyen - valameny- nyi szocialista ország fotósai bemutatkoztak. A kiállítást — amely a műcsarnoki siker után végigjárta az érintett országokat — a Magyar Fotóművész Szövetség szervezte.

Ennél is több látogatót vonzott az ugyancsak a Műcsarnokban rendezett Tény — kép című fotókiállítás: több mint százezren tekintették meg. Hamarosan nemzetközi turnéra indul a kiállítás anyaga, bemutatják Finnországban, Norvégiában, és Olaszországban is.

A Magyarország élete, mindennapjai iránti külföldi érdeklődés növekedése lemérhető az itt készült fotók sikerein a mind gyakoribb és nagyobb méretű kiállítás* cséréken is. Párizs városával például szinte rendszeressé válnak Budapest fotókiállításcseréi. Most készül hasonló megállapodás a finn kamera-klubbal. A szocialista országok közül Kuba, az NDK, Bulgária és Jugoszlávia fotóművész-szövetségeivel átlag kétévenként cserél kiállítást a magyar szövetség. Ilyenkor fotóművészek is utaznak kölcsönösen egymás fővárosába.

Természetesen a kollektív kiállításokon kívül egyéni bemutatkozásokra is van lehetőség, s ezzel a fotósok minden országban igyekeznek élni. Az NSZK-ban, a dontmundi Magyar Napokon Komiss Péter felvételei arattak sikert a közönség körében, Bécsben Bállá Demeternek volt önálló kiállítása, Havannában Féner Tamásnak (aki egyébként a Fotóművész Szövetség főtitkára), Hemző Károly felvételei pedig Firenzében, Rómában és Varsóban kerültek az értő közönség elé, ugyancsak nagy sikert aratva. Nagygyörgy Sándor műveiből Indiában, Szebeni Andráséból Helsinkiben, Párizsban, Varsóban rendeztek kiállítást. Folytatva a sort: nemrégiben rendeztek kiállítást a szovjetunióbeli No- voszibirszkben Elfért János felvételeiből most, ez év májusában pedig Reismann Mariann képei láthatók az

NSZK-beli Freiburgban.

*

S akik külföldön nevet szereztek fotóikkal, mostanában mind gyakrabban — és egyre szívesebben — jönnek haza, hogy a magyar közönség előtt is bizonyítsák művészetüket, tudásukat. Volt Budapesten kiállítása Paul Almásynak, André Kertésznek, Susann Szásznak, s a Műcsarnok ad otthont rövidesen az USA-ban élő Lucien Aigner fotóinak.

Egyre nagyobb szerepet játszik a Magyar Fotóművész Szövetség a művészeti ág életében nemzetközi téren is. A FIAF, a Nemzetközi Fotóművész Szövetség fotóelméleti bizottsága magyar irányítás alatt működik; jelentős szerepük van fotósainknak a szövetség ifjúsági bizottságában is. Ez utóbbi rendezésében mutatkozott be ez év áprilisában a magyar Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója kollektív kiállítással Dortmundban, az ottani fotósfőiskolán.

S a felsorolás korántsem teljes. A magyar fotósok járják az országot — és a világot. Fényképezőgépeik, modem kameráik megörökítik hétköznapjainkat és ünnepeinket, a mai magyar valóságot — s hírt adnak róla mindenkinek, akit bélés külföldön érdekel. Sikereik, nemzetközileg egyre nagyabb hímevük bizonyítja. hogy ilyenek mind többen vannak. S az elismerés, amit kapnak, elsősorban művészetüknek szól ugyan de — hiszen a fénykép objektív — az országnak is, amelyről képeik beszélnek.

Várkonyi Endre

Cukor Köztársaság tér

Ellentétes mozgás

Fényes Tamásnak, az MTI főmunkatársának munkáiból nyílt fotókiállítás a Műcsarnokban. A szerző fotóriporterként eljutott az 1956 novemberi Köztársaság tértől egészen Chiléig és a Távol- Keletig — csaknem 30 év munkásságából válogat a kiállítás, amelyből mi is ízelítőt adunk olvasóinknak.

(Kőhidi Imre

reprodukciói)

Megváltók

„Akár a vándormadarak”

Borsai Ilona népzenekutató halálára

Híven életéhez, egyéniségéhez, még a halálról tudósító gyászjelentés is csupán egyik napilapunk rövidhírei között húzódott meg szerényen, mondhatni észrevétlenül. Mégis, július 21-én több százan vettek tőle utolsó, hazai búcsút Farkasréten. Temetésén jó néhányan ott voltak Heves megyei barátai, jó ismerősei közül is; tudós pályatársak és egyszerű falusi asszonyok egyaránt

A Borsai Ilonára való emlékezés és emlékeztetés e megyében többszörösen is közel három évtized során megszámlálhatatlan gyűjtő- utat tett a hevesi falvakban, hogy lejegyezze e változatos vidék embereinek hagyományos dalkincsét és ezzel együtt megörökítse ünnepeik és hétköznapjaik szokásanyagát. E kutatómunka egyik legelső eredménye a Mátraszentímréről közölt „Díszítés és variálás egy mátrai falu dalaiban” című tanulmánya az Ethnographia 1959-es évfolyamában volt Heves megyei gyűjtéseivel szinte minden tanulmányában, illetve társszerzőként jegyzett ismeretterjesztő és tudományos kiadványban találkozhatunk. Nagy érdemei voltak abban, hogy a felnövekvő nemzedékek számára a népi gyermekjátékok sokaságát örökítette meg („Ki játszik körbe?”, „Cinege, ci_

nege, kismadár", „Magyar népi gyermekjátékok”, stb.).

Gyűjtött anyagát, önálló munkásságának jelentős részét mindig hajtandó volt megosztani más, arra érdemes szerzőtársakkal is. Ezt jelzi, hogy mátravidéki gyűjtései ott szerepelnek Nagy Miklósnak, a Gárdonyi Géza Társaság gondozásában megjelent gyűjteményében, s akivel nem sokkal később közös munkájuk jelent meg „Eger környéki népdalok” címmel a Zeneműkiadónál.

Azt már kevesebben tudják róla, hogy az 1960-as években hosszú tanulmányutat tett Egyiptomban, ahol a korai európai zenei hagyományait őrző őskeresztény kopt kultúrával ismerkedett meg. Ez a tény már magában is a magyar népzenekutatás kiemelkedő tradícióit, a kulturális kapcsolatok történeti gyökeréig hatoló, távolban végzett gyűjtőmunka önfeláldozó vállalását jelentette.

Itthoni, s régóta folytatott kutatásai közül a summás- ság zenei hagyományainak vizsgálata is igen nagy próba elé állító, de kedvvel végzett feladatot jelentett számára. Körismert, hogy még századunk első felében is Észak-Magyarország majd minden községéből a mező- gazdasági bérmunkások

csapatai jártak az alföldi és a dunántúli nagybirtokokra, tavasztól késő őszig. Ez az életmód számtalan sajátos szokásanyagot, kulturális elemet alakított ki és honosított meg a felvidéki summásság körében.

Borsai Ilona már a kezdetektől őszinte támogatója, s mindvégig megbízható munkatársa volt a — ma már befejezéséhez közelgő — nagyszabású palóckutatás ügyének. Vele együtt remélte mindenki, hogy a munkával ellenállhat a rá-rátö- rő gyengeségnek, befejezheti az örömmel vállalt munkát, és ismét egy újba kezdhet. Talán sok, itt élőnél is jobban ismerte, becsülte a hevesi táj embereit. Igen nagy része volt abban, hogy felébredhetett bennük a nótával, slágerekkel eltompított dal- és hangszerismeret; lelkes patronája volt a megyei népdalköri és cite- rás mozgalomnak.

„Akár a vándormadarak ... ”, ezzel a címmel rendezte sajtó alá Kapronyi Terézzel együtt az utolsó, még nyomdában levő sum- másdal-gyűjteményt. Akár a vándormadarak — úgy távozott el ő is. Csak jóval előbb, mint az égi társak, és fájdalmasan korán a földiektől. Igaz, nem idegen földre, hanem a magyar szellemi élet oly sok kiválóságának nyughelyére, a ház- songrádi temetőbe.

Kriston Vízi József

Engem szenvedélyesen érdekel az igazság — mondta szerényen a notórius hazug. Felnőtt fejjel aztán rájöttem,' ez nem paradoxon és nem antagonizmus. Ugyanis csak az igazsághoz képesít lehet hazudni. A ha- zudozók tehát az igazságból élnek. Valamiből élni kell... Ez a remek felismerés döbbentett rá: a mi generációnk falvédőkön nevelkedett, évszázadok óta jól beválatlan kliséken, suta gyepes patronokon. ,

A világ ugyanis nem hazugokból és igazakból áll, hanem megannyi botló és esendő, alkalmi tolvajból. Csupa kifosztott fosztogatóból.

Rakjunk rendet, de ne enyves kézzel. Legalább egyszer. A zanzásított ősmagyar tradíciókkal és százhíresregénnyel szitává lőtt jellemtörténelem lekaptált a történelem jellemével. Hülye háborúkban kivéreztek szüléink és ránkmaradt az ország. Egy rakás lükére nevelt gyagyásra. Mert mi itt maradtunk, nem disszidáltunk. Mi jelenlétünkkel gyengítjük a népgazdaságot.

1957-ben, mint annyian, mi is; Apám, Anyám meg én elmentünk. Majdnem. Je- rünk, Izraelbe. Apám, aki nagytudású közgazdász volt, két doktorátus és sok szerelem boldogtalan tulajdonosa, — lábápolást tanult hónapokig az utcaiban. Hogy ne lássák a szomszédok, a házmesterék. A gang. Anyám, szegény megpróbált németül és angolul gyorsírni, de gyorsérteni sem volt egyszerű. Aztán egy szép napion elsétáltunk S a Gorkij fasor felé. Ott rerideált az Izraeli Követség. Akkor még. Beutazási engedélyért indult a család. Otthonról — otthonért. Srácfejjel csak sejdítettem a dolgot, bátor és értelmes kisfiú voltam. Akkor még.

A Lövölde térig álltak sorban az emberek.

Nem túlzók, ezrek. Anyám, amikor azt meg. pillantotta, hangosan felsikoltott: „Jézus, Máriám!”. A sorok hátraarcot csináltak és kukán meredtek ránk. Megjegyzem, Apám hazáig nevetett. Én a sültkrumplin vacsora közben az!t fejtegettem: ha ennyien odamennek, most érdemes itthon maradni. Többet nem mentünk, nem mertünk a Követség felé menni. Anyám vétlen poénje eldöntötte ezt a kérdést.

Két hónappal később aztán elvámoltunk mégis, összes holmink a vonaton. Indulás nulla órakor előbb Bécsbe, aztán onnan Ausztráliába. Lakásunkban hátrahagyott nagynénéim sírtak. Apám is, én is. Anyám egykedvű volt. Számára édesmindegy volt, hogy Apám Sidneyben csalja, vagy az Alsóerdősor utcában, a Rózsadombon, vagy Sanghajban a Micivel. Én legyek mellette, a térképen, bárhol. Éjfélkor indult a vonat. Nélkülünk. Apámmal féltizenegykor otthagytuk a zokogó nővéreit, Anyut, a szomszédokat. Ott tolongott a Ház a lakásban. Apámat ölelgette negyvenötös feljelentője és az egy éve állandóan hálálkodó volt ávós, aki aztán hatvanegyben feljelentette, mert hangosan hallgatta Beethovent, öt viszont feljelentette Apu negyvenötös feljelentője, mert ráfogta, hogy direkt beáztatja politikailag, meg csapilag.

Szóval Apuval taxival a Keletibe mentünk, lerámoltattuk az összes holmit. Amit bírtunk, hazavittük. Apám még a vonat után nézett, de az is lehet, hogy csak egy nő után. Imádtam az Apámat akkor is és most is. Amolyan férficsodálattal néztem rá mindig, mintha a fiam lenne. Anyámat titkos és gyöngéd iróniával szerettem, és mindig megríkatott. Ma is. Amíg éltek. Én