Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-24 / 172. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. július 24., szombat Viszontlátásra, agriásokl Búcsúzik a köpenicki kapitány Egy színház nagyon elhagyatott tud lenni. Az üres széksorok között, a színpadon senki. Csak annak idéződik föl egy-egy mozdulat, egy tűnő érzés, egy hangulat, aki látott itt előadásokat. Igen, a színház az egyik legsebezhetőbb, legérzékenyebb művészeti ág. Azért, mert minden este megszületik, felsír a mindig más „fiatal lélek". Mert törékenységében az em­berre hasonlít, hiszen itt a színészek világot teremtenek, indulataikból alkotnak, hitelesí­tik a díszleteket, a jelmezeket. Ha elmennek, újra kellékké válik a jogar, s papírmasévá a korona. Csak azok őrizhetik meg az általuk létrehozott csodát, akik estéről estére végig­követik a folyamatot. Egyenrangú társ a kö­zönség, minden színész tudja. Részvétele, fi­gyelme, sőt azonosulása nélkül elképzelhetet­len a jó előadás. S emlékezete lehet a színház „örökkévalósága". Az idén két bemutatója volt az Agria Já­tékszínnek. Előbb az lphigeneia a Tauruszok földjén című darabot játszották Ruttkai Éva főszereplésével, majd A köpenicki kapitány következett. A mai utolsó előadásig teljes erőbedobással, egyáltalán nem „nyári módon” játszajttak a színészek. S még ezen a héten is akadt kellemetlen meglepetés: Blaskó Pé­ter megbetegedett, ezért szerepeit két főisko­lás hallgató vette át. Akadt hát izgalom, kü­lönösen azok számára, akik talán először bir­kóznak ekkora feladattal. Nagy Miklós és Rácz Géza számára valószínűleg ezért felejt­hetetlen lesz az egri nyár. De reméljük a színészek és a többi főiskolás számára is, akiknek nevét itt most nem tudjuk felsorol­ni. Azt kérjük tőlük, hogy őrizzék meg Egert \ jó emlékezetükben — ahogy mi is őket. Vár- ’ juk vissza valamennyiőjüket nagyon sok sze­retettel, s köszönünk mindent. Viszontlátásra, agriások! (gábor) Smink nélkül Székhelyi József (Fotó: Kőhidi Imre) Annyi mindent elmon­“ dott magáról Birka­firka című műsorában, hogy alig lehet valamit kérdezni. Beszélt származásáról, csa­ládjáról, hivatásáról. Mielőtt szót váltunk, ezért megálla­podunk a játékszabályok­ban: hagyjuk a múltat, in­kább vegyük számba, hogy mi lesz ezután. — Tizedik éve vagyok szí­nész. Ez olyan jubileumiéle. S egyik napról a másikra arra- ébredtem, hogy a Nem­zeti Színház tagja vagyok. Bár adminisztratív úton ke­rültem a Várszínház volt tagjaként a Nemzetibe, még­is kötelez ez a váltás. Nem üres név, forma ez, fontos kérdés számomra, hogy va­lóban a „nemzet színésze” le­gyek. Megállapodás ide vagy odá: ismerni kell azt is, hogy mi történt eddig velem, hogy meg lehessen érteni ezt az örömet. Harmadjára vettek föl a Színház- és Filmművé­szeti Főiskolára, előtte nyom­dásznak tanultam. Amikor felszabadultam, jött a papír, hogy sikerült. A diploma megszerzése után négy évig Kecskeméten játszottam, itt szép szerepek sorát kaptam, még Hamlet „bőrébe is bele­bújtam”. Ezután a Madách Színház következett, majd a Várszínház. Szerintem a fő­iskola után tíz-tizenöt évvel dől el, hogy valaki színész lesz-e vagy sem. Ekkor kap „fazont” a személysége... Érdekes módon önkéntele­nül is szerepének szakszavát használja. Nagyon is azono­sult Wabschekével, a sza­básszal. írásai, önvallomásai alapján is úgy tűnik, hogy jellemző rá az ironikus lá­tásmód. — Vati egy velünk szüle­tett szemléletmód, s valóban rám az irónia a legjellem­zőbb. Nem tudnék, s nem is lenne jó másként gondolkod­nom a szerepeimben sem, hiszen ilyen a világképem, s mindig jelen kell lennem a színpadon. Meghatározza egyéniségemet, hogy szere­tem fonákjáról is látni a dolgokat. Szerintem ez gaz­dagítja — ha gazdagítja — az általam megformált ala­kokat, De még most sem, hogy egy évtized áll mögöt­tem, sincs szándékomban leltározni. Voltak sikereim, voltak bukásaim, mindegyik­nek tudom a helyét az éle­temben. Az derük ki számomra előadóestjéből, hogy nagyon kötődik a családhoz, nagyon fontos számára az otthon... A család és a baráti tár­saság a hátországa az éle­temnek. A régi lakáshoz, sze­retteimhez való ragaszkodás meghatározó számomra. Má­sodik feleségemmel élek, egy kislányom van: Fruzsina. Így alakult. Első társam színész­nő volt, nem váltunk el ha­raggal, ma is barátok va­gyunk. Ami pedig a régi la­kást illeti, amelyről műso­romban többször szóltam: különböző okoknál fogva már nem ott lakom. Az a hato­dik kerületben volt, később az ötödikbe költöztem. De még feleségem nagy csodál­kozására — aki balett-táncos­nő —, ott is udvarinak hí­vom az egyik szobát, s ut­cainak a másikat. Az elne­vezésektől nem váltam meg Mit tart hivatásáról, s melyik ágát szereti jobban Székhelyi József... — Gyermekkorom óta szí­nésznek készülök, hogy mi­ért, azt igazán nem is tudom megmondani. Amatőrként játszottam az Egyetemi Színpadon. Ha nem vettek volna fel, biztos, hogy a hát­só ajtón kerülök a pályára, vagyis elmegyek segédszí­nésznek, aztán lesz. ami lesz. Régen a film, a mozi, sztárt csinált a színészekből. A te­levízió családtaggá formál bennünket Ügy érzem — mivel sokat szerepelek a képernyőn —, körül vesz egy kedves, nagyszerű meleg. Szinte rokonunkká fogadnak az emberek. Ezet szeretném megőrizni, rendkívül fontos, hogy megismernek, rám mo­solyognak. — Először szerepel Eger­ben. Hogy tetszik a város, hogy érzi magát szerepében, mit jelent az itt töltött idő... — Nagyon kedves ez a hely, gyermekkori kirándu­lások ízét idézi. Jó itt lenni, ezelőtt többször játszottam Szentendrén, s most örülök annak, hogy megismerhet­tem ilyen módon Egert is. Helyesnek tartom, hogy nem „zöldséget” mutattunk be. s szépnek találom szerepemet. Úgy érzem, igazi kőszínházi siker is lehetne A köpenicki kapitány, ha valahol idény­ben bemutathatnánk. Ezután filmforgatás következik, 9 készülök egy nehéz őszre, a Nemzetiben. Hirtelenjében megaka­dunk. Annyi mindent föltár magából első szóra, faggatás nélkül is, hogy nem is tu­dom, mit kérdezhetnék még. Barátként búcsúzom már, s barátok kevés szóból megér­tik egymást. Elég, ha tudom: ő az, aki mindig önmaga, aki igyekszik, hogy megmu­tassa életét, hogy „látva lás­sák". Egy a szerepben és az életben. Gábor'László Az összefogás nem volt hiába... Beszélgetés műemlékvédelmünk jelenéről és jövőjéről Az újjáva­rázsolt fel- debrői temp­lom (Fotó: Perl Márton) Az elmúlt esztendők so­rán örvendetesen nőtt azok tábora, akik különböző fó­rumokon egyre erőteljeseb­ben sürgették a múlt érté­kes hagyatékának óvását, mentését. A sok lelkes em­ber buzgalma, összefogása nem volt hiába, hiszen szá­mos tisztázatlan kérdés ren­deződött, s a kincses örök­ség jövője már megnyugta­tónak tűnik. Erről a közér­deklődésre számot tartó té­makörről, valamint a vele összefüggő Heves megyei eredményekről és gondokról beszélgetett munkatársunk dr. Barcza Gézával, az Or­szágos Műemléki Felügyelő­ség osztályvezetőjével'. Új lehetőségek — Véleménye szerint mi a biztosíték arra, hogy a hajdani aggasztó nehézségek felszámolhatók? — Mi már 1968-ban el­kezdtük a veszélyeztetett kastélyok felmérését, s ezt követően folyvást szorgal­maztuk a gyors segítség- nyújtást. A kedvező társa­dalmi visszhang is hozzájá­rult ahhoz, hogy az illeté­kesek mind komolyabban vegyék a dolgot. Törekvé­seink számára lényegében zöld jelzést biztosított az 1978 októberében megszü­letett építésügyi párthatáro­zat, amely — többek között — a meglevő épületvagyon védelmek fontosságát hang­súlyozta. 1981 szeptemberé­ben előterjesztésünket meg­tárgyalta a Gazdasági Bi­zottság. A megértéssel ma­gyarázható, hogy érdemi ha­tározatok formálódtak ezek végre — méghozzá hosszú távra — biztosították azt az anyagi fedezetet, amely a megnyugtató megoldás alapfeltétele. 1982-re, a leg­sürgősebb állagvédelmi mun­kálatok elvégzésére negy­venmillió forintot adtak. A beruházási támogatást je­lentő pályázati rendszer ré­vén ez a tekintélyes summa még ötvenmillióval megtol- dódik. Az esztendőnként 110 millióra növő összeg a VIII. ötéves terv végéig minden feladatra elég. Más szóval: 1985-ben elmondhat­juk: teljesítettük eleink iránti kötelezettségeinket, s az erre a célra szánt 1,2 milliárd a legjobb helyre került. Az első lépések — Hogyan alakult a rajt, meddig jutottak pillanatnyi­lag? — A rendelkezéseket ha­mar megismerték az érin­tettek, s éltek is velük. Ar­ra törekedtek, hogy funk­cióváltás révén hasznosítsák a már említett kúriákat, il­letve középületeket. Fel­ügyelőségünk természetesen felkarolta az ígéretes kezde­ményezéseket, Nemcsak a különböző vállalatok, a ter­melőszövetkezetek és a ta­nácsok jelentkeztek ilyen jellegű igényeikkel, hanem — mert erre is mód van — a magánszemélyek és gazda­sági társulások is. A Pest megyei Váchartyánban levő Rudnay-kastélyt például egy munkaközösség hozatja rendbe. Nyilvánvaló, hogy nem hagyjuk magukra őket, számíthatnak ránk. Egyéb­ként Vas megyében bontot­tak először zászlót, s ezt az egészséges lendületet vették át a többiek. Hadd jegyez­zem meg: még nagyon a kezdeteknél tartunk, ám a sokakban fellobbanó cselek­vésvágy, mindenképpen biz­tató jel. Megvalósult óhajok — E sorok írója többször emelt szót jó néhány He­ves megyei műemlék érde­kében, tolmácsolva ezzel sok ezer lokálpatrióta kívánságát. Megérte-e továbbítani az SOS-jelzéseket? — Feltétlenül, hiszen az indokolt igényeket teljesít­jük. Az idén a megszokott 150 helyett 500 ezer forin­tot adtunk a boconádi Sze­le czky-kastély felújításá­ra, honorálva ezzel a hely­beliek korábbi áldozatkész­ségét. A Grassalkovieh her­cegek egykori otthona 1,5 milliót kapott, a gyöngyös- halászi Hanisz-kúriának fél­millió jutott. Azt is ígérhet­jük, hogy a következő esz­tendőkben sem feledke­zünk még róluk. Ráadásul élhetnek a pályázat révén — ezeket október elsejéig kell elküldeni az Állami Fejlesztési Bankhoz —a be­ruházási támogatás kínálta lehetőségekkel is. ígéretes egyezség — Nyilvánvalóan tudják, hogy a helyi panaszlista ez­zel még egyáltalán nem zárult. Valóra válnak-e, s ha igen, akkor mikorra a jogos kívánságok? — Jó hírekkel rukkolha­tok ki ezekkel kapcsolat­ban is. A megyei vezetéssel — s ez már hagyomány — gyümölcsöző együttműkö­dést alakítottunk ki. Ennek értelmében rendszeresen konzultálunk, s megvitat­juk a legsürgetőbb megol­dást igénylő témákat. Leg­utóbb április 12-én talál­koztunk s az összejövetelen szó esett minden fontos kérdésről. Ezek sorából most csak a leglényegeseb­beket emelném ki. A már jelzett segítség megkönnyíti, hogy a VII. ötéves tervben díszes köntösével bűvölje el a látogatókat Egerben a Dobó tér 6. szám alatti hajdani rendház. Ide az elképzelések szerint, a He­ves megyei Múzeumi Szer­vezet költözik majd. Hason­lóan jó sors vár a Pana- koszta-házra, Gyöngyösön a Nemecz téri kollégiumra, a Szent Erzsébet templomra, a zsinagógára. Az OMF és az egri Érsekség elvégzi a bélapátfalvi cisztertemp- lom és környékének helyre- állítását. A megyeszékhe­lyen 1983 tavaszán megkez­dődik Valide szultána híres fürdőjének feltárása, s ezt követően újjávarázslása. Az idén befejeződik a feldeb- rői és a tamaszentmáriai templomok renoválása, s ez­után a nagyközönség is megcsodálhatja e két építé­szeti ékességet. — Sokan — s nem is alaptalanul — nehezménye­zik azt, hogy a várban igen lassan haladnak a feltárá­si és egyéb munkálatok. Felszámolják-e a nem min­dig szívderítő állapotokat? — Erről is tárgyaltunk, s megállapodtunk abban, hogy közös összefogással az ed­diginél jóval lendületesebb tempót diktálunk s a rész­letek tisztázása érdekében évente két-három egyeztető megbeszélést tartunk a helyszínen. Azt hiszem, ezek az adalékok igazolják: rang­jának megfelelően foglalko­zunk szűkebb pátriájuk mű­emlékeivel. Annál is in­kább, mert ezek százezreiket nevelnek a múlt örökségé­nek megbecsülésére, a nem­zeti história megbecsülésé­re, a Szép iránti fogékony­ságra ... (pécsi) BÁRÁNY TAMÁS ' 4 FÉSŰK Uh m CÉ £ III. — Van valami itala is, kedves Kovács? Vagy me­gint csak a francia impresz- szionisták albumát akarja megmutatni? Tibor a kis bárszekrény­hez lép, ajtaját kinyitja. — Asszonyom, mit óhajt? Konyak? Whisky? Kubai rum? Kata odamegy. Előbb a száját nyújtja, s csak a csők utón feiet. — Talán egy csepp száraz Martinit... A férfi kiemel egy vermu- tosüveget, a feleségéhez lép, belekarol, és vomni kezdi a szobája felé. Közben duru­zsol. — Túl sok kényelmet ne várjon! Egy keskeny kis dí­vány. .. Csak amúgy aggle- gényesen... Kaita rátapad a szájára. — Nincsenek igényeim! — mondja aztán szendén, s húz a vermutosüvegtoől. — Ez irányomban nem éppen hízelgő... — nevet fel hirtelen Tibor. — Az igényes nőkhöz van szokva? — kérdi Kaita kacé- rast. — Próbáljuk ki — súgja a férfi s magához rántja. Az asszony elandalogva lépked mellette; szorosan összebújnak. S ott vannak már a két szobát elválasztó ajtónál, amikor Kata hirte­len megbotlik az ajtó mel­lett heverő, összegöngyölt torontáli szőnyegben. Fel­nyitja szemét, körülnéz, az­tán kirántja magát Tibor öleléséből, és kemény lép­tekkel elindul visszafelé­— Kati! — kiáltja Tibor kétségbeesve. — Ilyesmivel nem veszel le a lábamról, öregem! Az az idő elmúlt. Nyolcéves asz­szony vagyok, ha netán megfeledkeztél volna róla! És főképp: válófélben levő asszony! Akit a férje elüldö­zött magától! — Mivel, az isten szerel­mére? — mered rá Tibor. Az üveg ott van a kezében; lecsapja az italszekrényke tetejére, és farkasszemet néz az asszonnyal. — Mivel? Kata leveti magát a ka­rosszékbe. — Azzal, hogy ellenem fordult! — Nem ellened! Az apám mellé álltam. Kata ajka lebiggyed. — És? Kinek használsz vele? Nekem? Magadnak? Vagy az apádnak? — Jogom volt hozzá! — A világ ellenében két­ségkívül! — bólogat gúnyo­san Kata. — Egy fiúgyerek álljon az apja mellé... De hogy a felesége ellen szö­vetkezzék vele?!... Tibor sóhajt. — Szép álom volt, de nem ment... Tudomásul kell venni! És neked is jobb így, hidd el! Kata kegyetlenül nevet. — Te csak ne védd az én érdekeimet, igen? Erre itt vagyok magam! — Nem kell összehúzód­nunk, nem kell felborítanod a megszokott életrendedet — erre gondolj! — Boldogan vállaltam volna, százszor, tisztáztuk! Hogy öregkorára meglegyen a kényelme, a nyugalma! Tibor elégedetten bólogat. — Remekül bírja magát! — Most! — toppant Kata. — De mi lesz tíz év múlva? Főzni, mosni rá ... Ha beteg, ápolni... Ez eszetekbe se jut? — Hosszú évek óta egye­dül él, megszokta. És félti a függetlenségét. — Mikor itt mindene meg­volna! — csap a szék karfá­jára Kata. — A kényelem, a szeretet, a családi élet me­lege, ami után szegény anyád halála után annyit sóhajtozott! Tibor tűnődik. Aztán hal­kan azt mondja: — Kímélni akar ... Nyil­ván ez van a dolog mögött... Világéletében tapintatos em­ber volt, soha nem akart senkinek a terhére lenni... És nem olyan nehéz kiszá­molni, hogy egy háztartás­ban két ember, az két em­ber, három ember meg há­rom ... Pláne egy másik ge­neráció! Amikor ő ki akarja nyitni a tévét, mi el akarjuk zárni... Amikor vendéget hívunk, ő korán szeretne le­feküdni ... Amikor fürödni szeretnénk, ő nagymosást rendez a fürdőkádban ... Képzeld csak el! (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom