Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-05 / 130. szám
I NÉPÚJSÁG, 1982. június 5.. szómba. MÜVÉSZETÉS IRODALOM Német mese A Köpenicki kapitány Háromfelvonásos színmű, szerzője: Karl Zuckmayer, ősbemutatója a berlini Deutsches Theaterben, 1931. március 5-én volt. A német főváros újságjaiban 1906. október 17-én a következő tudósítás jelent meg: „Egy kapitánynak öltözött ember tegnap a köpenicki tanácsházához vezetett egy szakasz katonát, letartóztatta a polgármestert elrabolta a városi kasszát, és bérkocsival továbbhajtott.” Zuckmayer a mainzi karneválon maga is látta e csíny hőseit, és lenyűgözte őt Wilhelm Voigt suszter sorsa, aki egy öreg mundérral „egybekelve” újjászületett. Azt mondja darabjáról: „Miért pontosan ő, Wilhelm Voigt látott meg valamit, amit 60 millió jó német is láthatott, csak nem vett észre ... ezt próbálja meg bemutatni ... néhány óra leforgása alatt ez -n színmű.” A szerző színpadi riportok formájában dolgozza fel a Berlinben és környékén 1896 és 1906 között játszódó eseményeket, nem anpyira a történelmi hűség fontos számára, inkább a körülmények és indítóokok elemzése, amelyek a susztert erre a huszárcsínyre bírták. Voigt már 27 és egy negyedévet ült börtönben, egyszer „postai okirathamisításért”, aztán „bejelentési és útlevélvétségért”, a „hatóság félrevezetéséért” és utoljára „okirathamisítás megkísérléséért”, amikor immáron.. 46 évesen frissen szabadulva munkát keres, és újra a bürokrácia útvesztőibe kerül. Mert tartózkodási engedély nélkül nem kaphat munkát, és ha nincs munkahelye, nem kaphat tartózkodási engedélyt. Útlevelet sem igényelhet „illetéktelenség” miatt. Így aztán Voigt így fakad ki: „De hát csak kell, hogy legyen egy hely, ahová az ember tartozik!... A lábammal nem tudok a főd fölött .járni, csak az akasztott ember képes a levegőben himbálózni”. Gyorsan eldönti hát, hogy betör a potsdajni rendőr-őrszobára, hogy útlevelet szerezzen magának. De elkapják és újabb tíz évre leültetik. Szabadulása után már valamivel többet tud. Mivel a hatóság sem tartózkodási engedélyt, sem útlevelet nem ad számára, elhatározza a suszter, hogy hasznára fordítja az egyenruha mágiáját, („Bizonyos varázslat árad belőle” — mondja az egyenruhaszabónál a drámában a későbbi köpenicki polgármester) és a fegyházban szerzett katonai tudását. Azt mondta ugyanis a börtönigazgató a ■ redani ütközet megünneplésekor: „Némelyek hadseregünk rendjének és lényegének elkötelezve hagyják el az intézetet. Ez a civil életben is segíteni fogja őket, hogy megállják a helyüket." Erre a tanításra gondolva vesz Voigt a zsibárusnál egy kapitányi egyenruhát és egy vasútállomás vécéjében magára ölti, és a peronon máris élvezi tekintélyét. Parancsot ad egy őrjáratnak, elfoglalja a köpenicki városházát, letartóztatja a polgármestert, és elkobozza a városi kaszszát. Sajnos, megint elhibázza a tulajdonképpeni célját, hiszen a városkában nincs útlevélosztály. Csalódottan ad parancsot a katonáknak hazatérésre. Szélsebesen terjed a hír az eseményről, és Voigt a nevetőket a maga oldalán tudhatja; még a császár is mosolyogva közli: „fAost látható, mi a rend! A világ egyetlen népe sem tud utánozni bennünket.” A rendőrség néhány napig volt katonák közt keresi a tettest, amikor Voigt — ismét civilben — a. berlini rendőr- kapitányság útlevélosztályán bukkan fel és ráismernek. A rendőrtisztek kérdésére, hogy mi módon sikerült ez neki, hiszen soha sem volt katona, azt válaszolja: „Eggy Hlyen egyenruha megteszi ezt tejje- sen magátú is.” Amikor pedig kérésükre még egyszer fölveszi a mundért és megpillantja magát a tükörben, nevetésben tör ki. Ebből a nevetésből formálódik ki egy szó, amely mindent összefoglal: „lehetetlen!” Zuckmayer, aki 1925-ben már a „Vidám szőlőhegy” című vígjátékával expresz- szionista drámaíróból népi színjáték szerzőjévé vált, a Köpenicki kapitánnyal sikeres darabot írt. Jellemábrázolásában csak Hauptmann- hoz hasonlítható, akit a vil- mosi miliő találó lefestésé- ben is utolér. A 21? jelenet valóságos képmutogató ének, balladaszerű vásári rigmus. Lehetővé teszi, hogy a szerző, a kor társadalmának minden rétegéből bemutasKatonal büntetőszabályzat. 180. §. A tiszt pusztán azáltal, hogy őfelsége egyenruháját viseli, tisztségviselővé válik, s rendőri igazoltatás során ennek bizonyításához semmi egyébre nincs szüksége son tipikus alakokat, szóhoz juttassa őket, mindig a, jellemző hangnemben (a tiszteket kaszinós zsargonjukkal, a kereskedőket jiddisükkel, az egyszerű embereket berlini dialektusukkal karikí- rozza). Minden tipizálás ellenére nagyon is élőek a szatíra szereplői. Elsősorban a hős, Voigt, akinek ősét Eulenspiegelnek hívják. Egyáltalán nem szélhámos és bűnöző, hanem egy melankolikusan furfangos, szerencsétlen flótás, akit egy embertelenül megbüntetett fiatalkori vétség kényszerít arra, hogy a porosz felsőbb- séget a saját fegyvereivel támadja meg. „De hát, itt semmi újról nincs szó, hanem ez egy német mese, már régen a múlté, talán nem is igaz — csak példázat arra, ami még nem múlt el...” (Zuckmayer) (Fordította: K. M.) Korabeli lapok az esetről A dráma első kiadásának címlapja Ludwig Risser: A köpenicki kapitány Wilhelm Voigt, a neved hallatán Felsóhajt a porosz: az ám...! Hisz legény a talpán, aki Suszterségét vezérségre cseréli ki A szabó munkája dicsfény: A sújtás a porosz öntudat A kapitányság nem hiú remény A suszternek a mundér nyit utat Ki csizmát varr, tudja: nem nehéz Führerré lenni a porosz seregben Nem kell hozzá sok ész S mindenki ott a nyeregben Wilhelm Voigt, nem kell sütnivaló Elég a tartás, a ruha Nem kell a gondolat, a szó minek, ha a kor ostoba Nem ér el bíráld irigysége Cérnavitéz, nem halsz meg soha Rajtad Hohenzollerek dicsősége: Suszter homlokon hadi glória. Luzerner Tagblatt, 1906. október 18. A lap tudósítójának telegramja: Köpenick, Berlin mellett. Tegnap, 17-én, kedden délután a negyedik gárdaezred egy szakasza érkezett ide, amely egy őrvezetőből és tizenegy emberből állt. Kapitányi egyenruhát viselő ember vezette őket. A szakasz a városházához vonult, és letartóztatta a polgármestert és a főszáimtartót. Miután az állítólagos kapitány kiadatta magának a négyezer márkát tartalmazó pénzesládát, parancsot adott, hogy ‘a polgármestert és a számtartót katonai őrizettel vigyék a berlini őrszobára. Ezek után a csapat még egy fél óráig megszállva tartotta a városházát. Közben a tiszt Berlin irányába távozott. A különítmény, amely egyébként a tegeli lőtérről jött, később elvonult a berlini kaszárnyába. Luzerner Tages-Anzeiger, 1906. október 21. A köpenicki rablókapitányról A zseniális „kapitányt,” akinek zseniális tréfáján az egész világ nevet és gúnyolódik, még nem fogták el. Az egész afférnak az volt az eredménye, hogy a köpenicki polgármester lemondott, és hogy a császár — aki részletes jelentést kért — azt tervezi, hogy a következő újonc, eskünél kabinetparancsot ad majd ki, hogy lehetetlenné váljanak a mostanihoz hasonló esetek. A német baloldali lapok hosszan taglalják az úgynevezett „hullaengedelmességet” és az „egyenruha-tiszteletet,” amely lehetővé tette, hogy egy ilyen hihetetlen eset megtörténjen. A katonáknak akár őrült tisztek parancsait is végre kell hajtaniuk. Újra előhoztak egy esetet a hatvanas évekből, amikor is egy notórius bolond százados Graudenzben azt a parancsot adta századának, hogy teljes felszereléssel ússzák át a sebes sodrású folyót. Az egész század megfulladt volna, ha teljesítik a parancsot. Amikor viszont megtagadták és a kivont karddal támadó századost lefegyverezték, akkor a legénységet fegyházba zárták; néhányan ott is haltak, meg. I. Vilmos császár senkinek sem adott kegyelmet, csak a mostani uralkodó mentette ki a még élő szerencsétleneket a börtönből. És aztán az egyenruhatisztelet. Ügy mondják: a „király ruhája” — a valóságban az állanv szállítja az uniformisokat az adófizetők költségére. Majdnem szentségnek számít, „tiszteletet követelő önvédelem,” amelyet konfliktusok esetén újra és újra igénybe vesznek viselői — írja a frankfurti újság. A kabinetparancsra való hivatkozás most is varázsszónak bizonyult. Egy félénk kérdés hangzott el a letartóztatási parancsról, de a polgármester engedelmeskedett. Csak a későbbi felvilágosításra várt, a pénztárelkobzást figyelembe se vette, csak tartalékos tisztnek érezte magát, aki a kapitány úrnak engedelmességgel tartozik. Nem gondolkodott arról, hogy a császár — ha csak nem katonai bűntényről van szó — nem is rendelheti el a letartóztatását. Az uralkodó oly gyakori beavatkozása a berlini és a környékbeli városok ügyeibe, elősegítette, hogy kialakult hatásköre határtalanságának tudata. Hogy az ismert berlini néphumor kihasználja az alkalmat — az gondolható. Jönnek már a képeslapok és a gúnyversek. A berlini Met- ropol Színházban felvonult egy sereg katona* akiknek mindössze az volt a szerepe, hogy egy kapitány minden parancsát teljesítették. Többek között erről szól az egyik gúnyvers: „Görbe lábú kapitány, elvonul ju, héja, héj / Hisz a pénz hozzágurul, ju, héja, héj / Igen, minden meglehet ju ,héja, héj / A mundér mindent meg tehet, ju héja, héj” Luzerner Tages-Anzeiger, 1906. október 28. A köpenicki kapitány „Elfogták, elfogták.” Egész Berlin izgult, s most boldog, hogy végre sikerült elfogni az álkapitányt. Dörzsölt szélhámos helyett susztersegéd bújt elő a nyalka mundérból, Wilhelm Voigtnak hívják, 57 éves és 27 évet ült fegyhá'zbam. Szabadon 1906 februárjában engedték. Házkutatáskor még 2050 márkát találtak nála. A letartóztatásáról jelentik: mintegy kétezer bejelentés érkezett gyanús személyekről. A berlini bűnügyi rendőrség kezdettől sejtette, hogy régi bűnözőről lehet szó, s ezért a személyleírást különösen a börtönökben terjesztette. Erre jelentkezett a rawitschi fegyház és megnevezte, mint gyanúsítottalt, Voigtot, aki februárban szabadult. Wismarból, ahol Voigt egy ideig cipészkedett, megérkezett fényképe. A potsdami ruhakereskedő, akinél a bűnöző az egyenruháját vásárolta, felismerte őt a képen. A gyanúsított nővérének és kedvesének a lakásán végzett házkutatás alapján megállapították, hogy Voigt Berlinben, a Hosszú utcában egy újságárusnál tartózkodik. A reggelinél kapta el a rendőrség. Megállapították, hogy sohasem volt katona. Minden vonatkozásban beismerő vallomást tett. * . (Kurucz Mária fordítása) Euripidész (I. e. 480-406) Az Iphigénia jelmeztervei: Jánoskúti Márta munkája (Fotó: Seregély) Euripidész alighanem a szalamiszi ütközet napján született, valószínűleg Szalamisz-szigetén. Életéről biztosat úgyszólván nem tudhatni. A kíváncsi idegeneknek sokáig mutogatták azt a tengerparti barlangot, ahol állítólag műveit írta. Előkelő forrásokból származó pletykák azzal akarták gyaláz. ni, hogy azt terjesztették róla: egy bukott szatócs és egy kofa házasságából született. Hitelesebb adatok szerint Euripidész anyja nemesi családból származott, atyjának földbirtoka lehetett talán Szalamisz-szigetén. Fiatal korában először atléta akart lenni, majd állítólag festő, de ez is csak szóbeszéd. Három fia volt. Euripidész nem osztozott a két másik tragédiaköltő — Aiszkhülosz és Szophoklész — elismeréssel tele, állami megbízásokkal is megtisztelt életében. Közszereplése sokkal kisebb jelentőségű, ami talán abból következik, hogy kortársai nem túlzottan kedvelték, merész színpadi újításaitól és a szofisták bölcseletét magáévá tevő költő szókimondó kritikájától is idegenkedtek. Pedig munkássága nem kisebb jelentőségű, mint az elődeié. Értékelésben csak egymás mellé lehet őket állítani. A drámaírás technikájának fölényes mestere volt, gyakran hívta segítségül a pszichológiát, meseszövése lebilincselő, és életszemlélete reálisabb, mint az elődeié. Kilencvenkét drámát írt, ebből 18-at őrzött meg számunkra az idő, köztük az egyetlen majdnem teljes szatírdrámát (Küklópsz). Maradandó hatást különösen nőalakjai gyakoroltak a világirodalomra (Iphigeneia, Médeia, Phedra, Elektra). Ezek a csodálatosan jellemzett asszonyok a mai napig is vissza-visszatémek valamilyen formában a színpadon. A háborútól és belső harcoktól zaklatott Athénben Euripidész nem érezte jól magát. Élete végén Makedóniába vándorolt, másfél évig élt ott. Halálát is kikezdte a pletyka. Egyesek szerint kutyákat uszítottak rá, azok tépték szét, mások szerint pedig feldühödött asszonyok verték agyon. V. J. Johann Wolfgang Goethe (1749-1832) A legnagyobb német költő; a világirodalom legkiemelkedőbb alakjai közé tartozik. Élete dús, nagyszabású művészélet. Megismerte és átélte az emberi szenvedély minden változatát, az élet nagy örömeit és bánatait, de nem kellett soha elszenvednie azokat a kicsinyes és mégis kínzó megaláztatásokat, amelyek a legtöbb nagy művész életét tragikussá teszik. A szellem csaknem minden területén egyaránt otthon volt. Az irodalom minden fajtáját művelte, de emellett képzőművészettel is foglalkozott, volt színházigazgató, államférfi, politikus és jogász, diplomata, bányamérnök, fizi-; kus, biológus, muzeológus, műgyűjtő, és fáradhatatlan életélvező. Huszonhat éves, amikor Weimar hercegség titkos tanácsosa, harminchárom, amikor első minisztere lesz. Haladó szellemű reformjait azonban az uralkodó herceg meggátolja, s Goethe belefáradva a hivatali életbe, 1786-ban Itáliába megy. Hét évig él olasz földön szabad művészéletet. Látókö. re kibővül, szeme kinyílik az antik világ szépségeire, s létrehozza a német klasszicizmus első nagy alkotásait. Hazatérve politikai hivatalt nem vállal többé, csak a tudományos és művészeti intézmények fölötti felügyeletet tartja meg. A napóleoni háborúk viharai közt .kezdődik öregkora, mely a művészi önkonzerválásnak valóságos csodája. Utazások, karls- badi üdülések, változatos szerelmek és tökéletes biztonsággal végzett fölényes alkotómunka között tölti utolsó évtizedeit. Mint lírikus a legnagyobbak közül való. Életét költeményekkel kíséri végig. Csodálatos ifjúkori szerelmi lírája mellett páratlan öregkori szerelmi lírája van (Nyugat-keleti díván 1819). Regényei a műfaj legköltőibb termékei közül valók (Wilhelm Meister tanulóévei 1795; A lelki rokonságok 1809), eposzai a műfaj megújítását jelentik (Hermann és Dorothea 1796). Drámái — így az Iphi- genea is — tökéletesek a maguk nemében, noha Goethe elsősorban nem drámaírónak tartotta magát. Finomsága, ember- és érzelemábrázolása mégis a legnagyobbak méltó társává teszi. V. Gy. M.
