Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-04 / 129. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. június 4., péntek S. • • Üres ólak luxusa Vállalások és vállalkozások Fuvarosok- versenyben!? Vitánk volt az állatforgalmi vállalat fiatal szakemberével. A vitának pedig előzménye: néhány északi, „hegyi” községben járva arra hívták fel a figyelmünket, hogy több gazda, aki korábban kocatartást vállalt, most az anyasertés „üres” volta miatt visszaadta azt. Csak nem egyes számban, hanem többesben: négyet, ötöt vagy többet is. Azok számára, akik jószágtartási kérdésben esetleg kevésbé jártasak, hadd szolgáljunk rövid magyarázattal. Arról van szó, hogy néhány évvel ezelőtt jól induló kezdeményezést vezetett be az állatforgalmi vállalat: vemhes anyakocákat helyézett ki háztáji termelőkhöz — szabályos adás-vétel formájában, kedvezményes áron —, majd az anyakocától származó szaporulatokat visszavásárolták a termelőtől ak-' kor, amikor a malacok szépen kifejlődtek, elérték az egy mázsa körüli súlyt. Az egyéni termelőkkel kötött egyezség a vállalat számára biztos utánpótlási bázist, a gazdának biztos piacot, garantált átvételi árat, tehát egyféle jó jövedelmet jelentett. Ez ideig. Mert a tenyésztésre vállalkozók jelentős mennyiségben kezdték visszaadogatni a kocákat, azzal az indokkal, hogy ezektől ugyan hiába várnának szaporulatot, nem lesz ezeknek egy fi.a malacuk sem. A cikkünk elején említett fiatal szakember pontos kimutatásokkal igazolta, hogy a „kocakihelyezéseket” minden esetben alapos állatorvosi vizsgálat előzte meg, így döntve el a „vemhes — nem vemhes" kérdést, és bár későbbi esetleges vetélések lehetőségét nem zárják ki, ez semmiképpen sem arányos a visszaadott anyadisznók magas számával. Jó ideig törtük a fejünket, mi lehet a sertéstartási kedv visszaesésének oka? Különösen azok után, hogy megyénk alföldi községeiben járva ugyanezt tapasztaltuk: egyre kevesebb a vállalkozó kedv. Egyik gazda például 16 sertésből végül csak kettőt tartott meg, mások, akik korábban aktív részesei voltak ezeknek az akcióknak, most eleve távolmaradtak tőle. Miért? — kérdeztük, és most már megkaptuk az őszinte, kézenfekvő, egyenes választ: mert nem éri meg. A hivatalos kimutatás szerint — magyarázták az érdekeltek — darabonként hatszáz forint nyereséget hoznának nevelőjük számára ezek a kocák. Ezt mondja a papír. A valóság az, hogy időközben száz forint körüli összegre soványodott a haszon, és megszigorították a fiatal hízók átvételi feltételeit is, ma már a minőséget az egy mázsa alatti „malacok" jelentik, 10—15 kilóval kisebb Súlyban kell őket leadni, mint régebben. Aki átlépi a megadott súly határértékét, kevesebb pénzt kap. A takarmányért sem any- nyit kell fizetni ma- már, mint mondjuk tegnapelőtt, a gazda pedig közben persze számol, csóválja a fejét, mígnem a végén — belefáradva, beleunva az egészbe — abbahagyja a számolást. És a sertéstartást! Ily módon világítják a maguk „egyszerű” módján az ok-okozati tényezőket, valamint azok szoros összefüggését, legalábbis, ami saját szakterületüket, esetünkben a kocafiaztatást, a sertésnevelést illeti. S részükről a dolog ezzel elintézve. Nem éri meg, akkor hát nem csináljuk, próbálkozunk valami mással, jövedelmezőbb foglalatossággal. A baj ~ csak annyi, hogy ahol számukra ily egyszerű módon véget ért a probléma, ott elkezdődik a húsiparé, de ezen már a belföldi lakossági ellátási gondokat is értenünk kell, nem beszélve exportkötelességeinkről, amelyek jelentős devizát hoznak az államnak — ha valaha, akkor most igazán, most égetően nagy szükségünk van minden dollárfiókára, márkára, fontra (sterlingre) —, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy nem szállítunk kiváló minőséget, pontos időre. Csakhogy: az előállító, a gazda számára „nem éri meg”, pedig erre az utánpótlásra, kiegészítésre igen nagy szüksége lenne az államnak, mert a nagygazdaságok, a termelőszövetkezetek hiába szállítják futószalagon az árut — náluk fel sem merülhet a kérdés, hogy kifizetődik-e? —, sertéshúsból, jóból semmi sem elég, nincs az a mennyiség, amit jó áron el ne lehetne adni. S ezzel lényegében el is érkeztünk a kiindulási ponthoz, de ha úgy tetszik, a megoldáshoz: ha komolyan azt karjuk, hogy a most üres — vagy erősen pangó — ólak ismét benépesüljenek röfögő kocákkal, sivalkodó kismalacokkal, akkor ez ügyben, amennyire a szerény lehetőségek megengedik, érdekeltté kell tenni a legér- dekeltebbeket, á sertéstenyésztőket — mindnyájunk érdekében. Mert nem engedhetjük meg magunknak az üres ólak luxusát. Néhány héttel ezelőtt — hasonló címmel — a magán" taxizás problémáival foglalkoztunk a Népújság hasábjain. Azóta több telefont, levelet kapott szerkesztőségünk az olvasóktól — főleg az érintettektől —, hogy miért nem írunk a fuvarosok, a magán-tehertaxisok gondjairól is, hiszen ők mégiscsak többen vannak, mint a személyautósok. o Fuvarosi kisipart eddigelő jobbára lovaskocsik gazdái váltottak ki. Számuk azonban egyre ritkul, s akik még maradtak is hajtők, mind több problémával küszködnek. E lassú, mondhatnánk idejétmúlt áruszállításból fokról fokra nehezebb megélniük. Mint például a hatvani kocsisoknak. Ők is nagyrészt tavasszal és nyáron kereshetnének igazán, hiszen ilyentájt kezdődnek a magánépítkezések, £ a tüzelőt is ekkor szerzik be a lakosok. Igen ám, de o TÜZÉP- nek együttműködési szerződése van a Volánnal, s ha valaki megrendel 3 mázsa szenet, akkor már rögtön a telepi irodában megkérdezik tőle, hogy azt miivel óhajtja hazaszállíttatni. S ha mondjuk egy vevőnek a szerdai napon jó a szállítás, s netán aznap mégsem érkezik meg a tüzelője, a Volán közti, hogy torlódás volt, s ezért más időpontban hozza a tjrjkettet- Pont. Jó, nem jó: a szállítók meghatározzák az érkezést. A magánfuvarosok, vagyis a kocsisok csak /aznapra vállalhatnak fuvart, rendeléseket csak a Volán halmozhat. Hatvaniban ráadásul az a hátrányuk is megvan, hogy lovaskocsival délután 2 óra után az új-hatvani hídon át nem közlekedhetnek. A tehertaxisokra ez már nem vonatkozik. Ez évtől éppen az efféle szolgáltatás színvonalának emelésére hozták meg az országos intézkedéseket: magánvállalkozók kisteherautóval fuvarozhatnak. Főállásban kiválthatják az iparengedélyt. Megkezdődött hát a helyi tanácsoknál az „ostrom”. Sokan szeretnének maszek tehertaxisok lenni, ám akad olyan is akinek még sem autója, sem hivatásos jogosítványa sincs. Nem beszélve más feltételekről; így például erkölcsi bizonyítvány, szakmai gyakorlat. De hogyan állunk megyénkben a tehertaxisokkal? Még jószerivel meg sem száradt a tinta az új rendeletén, mikor már több ellentmondásra hívták fel figyelmünket. Dankó János az elsők között volt, aki nagy lelkesen bele szándékozott vágni a tehertaxizásba. Az abasári fiatalembernek UAZ kisteherautója van, s május eleje óta már főállásban működik. — Egyelőre egyedül vagyok a községben taxis — mondja. — Szerintem azonban ez a vállalkozás csak „elméleti lehetőség”. Ügy tűnik számomra, bár még komolyabb tapasztalatokról nem beszélhetek, hogy ez a kisvállalkozási forma nem lesz valami nagyon kifizetődő. Kiszámoltam, hogy évenként — adóra, biztosításra, SZTKira stb. — több mint 30 ezer forintot kell kifizetni. Az előre látható tiszta jövedelem pedig nem éri el a félszázezer forintot sem. — És munkája akad bőrén? — Az akadna, ám annyi a megkötöttség a papírforma, hogy nem tudok mindent elvállalni. Egyébként nem tudom, hogy más fuvaros hogyan, csinálja, de én mindenesetre rakodással együtt vállalom a szállításokat. Itt a Mátra környékén — az üdülőkörzetben — sok az építkezés, gomba mód. ra szaporodnak az üdülők, hétvégi házak. Van úgy,, hogy például egy szegedi lakos csupán a pénzt adja oda, még a cementet is én vásárolom, pakolom, majd szállítom. És a végén elszámolunk. Igen, de a menetlevélről kell adni' egy elismervényt a megrendelőnek, amit alá kell írnia. Csakhogy legtöbbször nincsenek otthon, és aki nem is a környéken lakik, azzal egy-két hét múlva, szombat vagy vasárnap tudunk csak elszámolni. A helyi termelőszövetkezetnek is van szállítási kapacitása, ám ennek ellenére megkeresték a maszekot, hogy vállalja el a visontai fuvarokat is. Tették ezt azért, mert például egy nagy teherautónak nem kifizetődő néhány mázsa cementtel szaladgálni. A tehertaxis pedig ebből él. o A helyi tanácsok kiadják az engedélyeket, hogyha a kisiparos minden feltételnek eleget tesz. KMP-rendeletek is szabályozzák a- fuvarozást. Több taxis kifogásolta azt, hogy visszfuvart csak azon az úton vállalhatnak, amelyen mentek. Azt mondják, így sok az üres kilométer. Nehéz úgy versenyben lenni a Volánnal, vagy más szállítási vállalattal, szövetkezettel,' hogyha ilyen megkötésekkel dolgozhatnak csak. S vissza sem adhatják az ipart, mert a kisteherautók forgalmi engedélyébe beírják — bár erre nincs rendelkezés —, hogy a gépjármű nem adható el! A szolgáltatás igényét is a helyi tanácsok mérik fél, s ennek alapján döntenek az iparengedélyek kiadásáról. Megyénkben eddig 55-en váltották ki. Egerben hait tehertaxis dolgozik, s a kisteherautók vásárlására 13 engedélyt adtak ki. Ez utóbbi gyakorlatilag előzetes engedélynek számítható. A megyeszékhelyen tehát — a Volán kapacitásához, valamint jövő évi fejlesztési tervéhez is igazodva — húszán „lehetnek" majd maszekok. Eleinte 48-an adták be igényüket, néhányan a hónapok során visszaléptek, nyolcukat p>edig elutasították. S hogy elég lesz-e a magán-teherautósok száma? Versenyben tudnak-e maradni? Ez a következő hónapok során, o gyakorlatban elválik majd. Józsa Péter B. Kun Tibor Környezetvédelem Fehér haj, fehér ing, fekete-fehérben: Fő. hatóságok Főképviselői néznek farkasszemet több millió Átlagnézővel. Átlagnéző él az alkalommal: telefonja után nyúl, és kérdez. Mi van, ha valakik Budapest egyetlen körpanorámát adó pontját építik be társasházukkal? Válasz: nem a mi ügyünk, de ejnye! Mi történik, ha a községi szeméttelepet az ő kertje végében létesítik? Válasz: nem a mi ügyünk, de ejnye! Kérdés: mit tehetünk azokkal szemben, akik az erdőből lopják telkükre a termőtalajt? Válasz: nem a mi ügyünk, de gyakorlatilag semmit. Kérdés: kivághatók-e az utak díszei, a fasorok? Válasz: nem a mi ügyünk, de nem jár érte büntetés, legfeljebb egy ejnye! Átlagnézőben enyhül a szorongás, lassan álomba ring. És másnaptól sokkal nyugodtab- ban építkezik, szemetel, hordja a termőföldet, vágja a fasort hűvös halomba. (Kőhidi) Az Araráttól a Finn-öbölig (VI/4.) Volgográd nem felejt A Haza Anyácska nyolcvanöt méter magas szobra Alig van olyan hely a városban, ahonnét ne látszana a Haza Anyácska 85 méter magas szobra. Kivont kardjával, harcba hívó karmozdulatával a II. világháború sorsfordító csatájának emlékműve. Volgográd nem felejti Sztálingrád hőstettét. Bár itt kő kövön nem maradt, s gondolkoztak is rajta, hogy érdemes-e a régi helyen a várost felépíteni. Aztán úgy döntöttek: igen. Hiszen amit annyi vérrel, áldozattal védtek, azon az enyészet sem győzhet. Most minden új. Azért igyekeztek történelmi jelleget kölcsönözni a házaknak, hogy ne a mai építkezés egyhangú panelházai uralják a várost. A kölcsönzés szó — igen, ez az, ami a legtalálóbb. Mintha minden itteni épületet valahol már láttam volna... Ügy is fogalmazhatnék, hogy Volgográd jellegében a leginkább szovjet város, nemcsak azért, mert jelképévé magasodott a Nagy Honvédő Háborúnak, hanem építészetében a többi település tükre. Moszkva hatalmas épületeinek mása a pályaudvar, a főtér Leningrad klasszicizmusát idézi. Nemigen érzem meg a hely szellemét. Első pillantásra az arcok sem jellegzetesek. Nehezen tudok a hatalmas — 80 kilométer hosszú és 3—14 kilométer széles, egymillió lakosú — város mai képiéről fogalmat alkotni. Minden szöglet az ostromot idézi. A szállónkkal szembeni áruház pincéjében fogták el, Paulus tábornokot, a német hadsereg parancsnokát, a téren álló göcsör- tös, öreg fa volt az egyetlen élőlény, amely csemete korában a romok alatt túlélte a tűzáradatot Emlékmű emlékműt követ. Előttük feszes vigyázzban pionírok állnak díszőrséget. A legnagyobb emlékhely a Mamajev Kur- ganon áll. Ezen a dombon állították meg végképp a támadókat. A hatalmas nőalakhoz vezető lépcsősort romfalak övezik, amelyen szimbolikus domborművek, a bal oldali a védelem, a jobb oldali az ellentámadás hőseinek dicsőségét idézi. Ahogy lépkedünk felfelé, az ostrom hangjai hallhatóak, golyósüvítés, robbanás, halál- hörgés, induló. Lenyűgöző ez a hatalmas szoborpark. Később a Védelmi Múzeumban sétálunk. Itt a gigászi- küzdelem tárgyi emlékei sorakoznak, az első termekben még polgárháborús relikviák. Sokat szenvedett ez a település. Az egyik teremben egy fasiszta plakát kliséje látható, amely már a győzelemre készült volna: Moszkva az ország feje, Sztálingrád a szíve ... Ezt hirdeti a jelmondat. Az irományt nem nyomtathatták ki, hiszen a gyűrű lepattant a szív körül. Másnap a mai Volgográd életével igyekszünk megismerkedni. Ellátogatunk Európa legnagyobb vízi erőművéhez, a Volszkihoz. Évente 11 milliárd kilowatt energiát ad itt a megzabolázott Volga. Tíz év alatt készült el ez az óriási munka. Az építési költség viszont nagyon hamar megtérült, hiszen nagyon olcsón adja az áramot, amelyet még a magyar bauxit feldolgozásához is használnak. A gát túloldalán egy 3 ezer négyzet- kilométeres víztükör terül el. Délután hajóra ülünk, s a szikrázó napsütésben siklunk a Volga habjai felett. A gyors utazás már mindenkit elfárasztott, így a kényelmes ülésekben elringat a csobogás. A parton üzemek láthatók, a városban másfél száz található belőlük. A kirándulás után beszélgetünk a helyi Komszomol- szervezet vezetőivel. Sok itt a fiatal, a megyében 330 ezer, a városban 150 ezer ifjúkommunista dolgozik. A májusi kongresszuson 38 küldött képviseli őket. Ez a hónap egyébként sok feladatot ad számukra: előbb a munka ünnep>e, majd a győzelem napja, azután a kongresszus, majd a Szovjetunió fennállásának 60. évfordulója. Csupa olyan időpont, amelyet jelentőségének megfelelően kell megünnepelni, munkafelajánlásokkal, találkozókkal emlékezetessé tenni. A főteret megérkezésünk óta éjt nappalé téve díszítik is. A szálló ablakából látni a próbákat, az ifjúság látványos, színes bemutatóval készül az ünnepekre. Reggelente indulók ébresztenek bennünket. Már érezzük, hogy Volgográd nem mindenestül a múlté. Az emlékezés inkább a jelent segíti, csak annak nehéz közelíteni a város mai arcához, aki néhány napot tölt vendégként itt. De így van ez mindenhol, ahol valamilyen világtörténelmet meghatározó esemény történt. A könyvek, a filmek sok-sok elvont élményt adtak már ezekről a helyekről. Hasonlóan éreztem az aus- witzi fogolytábor mellett is, amelynek szinte minden tégláját ismertem már előzőleg leírásokból, felvételekről, vagy mozgóképről. Ott egy kis gyors hegyi folyóban úszkáltam, nem messze a lágertől, a múlt testetlen emlékképeiből ' a jéghideg víz ébresztett a valóságba. Már fájt a testem, de még. újra és újra lebuktam az éles kövek közé, hogy fölébredjek, s megérezzem azt, amit már értettem ... Itt, a hajdani Sztálingrádban is a hivatalos programok mellett szakított néhány elcsatangolt óra éreztette meg velem a város valódi hangulatát. Az, hogy ülök a Volgánál, amely rezzenetle- nül, időtlenséget sugallva folyik azóta is, mióta százezrek és százezrek haltak meg itt a partján. A védők unokáival folytatott beszélgetés segített többet látni meg ebből a városból, mint amit a történelemkönyvek lapjai elbeszélhetnek. így búcsúzom — már ismerősen. Gábor László
