Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-19 / 142. szám
A magyar nyelv csodálatos képteremtő, új szót, új fogalmat alkotni mindig kész erejének kétségtelenül az egyik gyöngyszeme ez: ingázó, ingázás. Az óra ingója leng ide-oda, megállás nélkül, mindig onnan ide, — innen oda, egyazon idő alatt téve meg a helytől- helyig tartó útját Mint az ingázók, akik ingáznak. Az otthontól a munkahelyig, onnan vissza, reggel, este, egyazon idő alatt az idők végezetéig. De legalábbis a nyugdíjig. Az ingázók tehát ingáznak. Közismert fogalom ez a köznapi nyelvből, a sajtó nyelvéből, sőt az irodalom — nemcsak a szociológia — is befogadta és édes gyermekének érzi. Ingázók, akik ingáznak. Keresem az értelmező szótárban — valójában csak kukacoskodó precízségből — e szót, mit értelmez az alatt, hogy: „ingázó’ ingázás”. Keresem, de nem találom. Ing. Inga. Ingadozás. Ingadozik. Ingajárat. Ingás és ... a társai. De az „ingázni” főnévi igenév és a belőle képzett „ingázó” főnév nem találta- tik az értelmező szótárban. Nem kutatom az okát, pedig immáron régi magyar „ szó lett, egy társadalmi réteget képviselő és kifejező olyan fogalom, amely „nevében” nem változott az eltelt évek #latt. de tartalmában lényeges, alapvető változások történtek. Az ingázókat, amikor azok még kubikusok voltak, senki sem nevezte másnak, mint — kubikusoknak. A munkát kereső, a faluról városba került cselédlányok sem ingáztak, amikor hazahaza engedték őket, már amikor engedték az uraik, vagy hogy inkább az úrasszonyaik. E szó, e fogalom születése egybeesett — lám, a szavaknak is van szociológiája! — a nagy társadalmi átalakulással, az iparosítással, a szocialista mezőgazdaság létrejöttével. Utaztak, elsősorban kelet—nyugati irányba — és még utaznak ma is — hétről hétre, avagy két hétről két hétre Szabolcsból Győrbe is akár, utaztak és utaznak ma is Budapestre, a megyék nagyobb városaiba, de ide már csak naponta. Utaztak bizony órákat, ki tette ezt csak hetenként, ki meg naponta éveken, évtizedeken át. Ingáztak. Ma is szép számmal vannak még ingázók, ma is sokan keresik úgy megélhetésüket, hogy a hétvégeken vahnak csak otthon, közben családtól, a hazai közélettől valóban távol, kicsit mindig hontalanul, társtalanul élik mindennapos munkáséletüket. Nem véletlen, hogy az ingázás és az ingázó fogalma egybeesett nálunk a művelődésből, a politika, a közélet gyakorlásából való kénytelen-önkéntelen kitaszítottság tényével is. Az ingázók ingáznak és nem művelődnek. Az ingázók dolgoznak és nem érnek rá politizálni. Az ingázók a munkásosztály olyan rétegét képviselik, akik bár a munkásosztály tagjai objektíve, de ugyancsak objektíve nem tudnak részt venni a hatalom gyakorlásából. Így aztán szubjektíve nem is érzik magukat a hatalom birtokosának. Hiszen még az értelmező szótárban sem jutott hely a számukra. Az ingázók ingáznak: órákat töltenek vonaton, buszon, némelyek heteket is távol az otthontól. Így igaz. Csakhogy ez így már nem igaz. Ma is vannak „szép” számmal még ingázók, akik azonban a szó, a fogalom klasszikus — immár az idők távlatára építve e tekintetben is használható a jelző — értelmében már régen, évek óta nem ingázók. Ingázók, akik ingáznak, de mégsem ingázók. És éz - a legkevésbé sem olcsó járatú szellemes játék a szavakkal. Heves megyében például a 160 ezer aktív keresőnek 30 százaléka, kereken ötvenezer ember az olyan ingázó, — aki nem az. Az eltelt évek alatt ugyanis minden gondunk és nehézségünk ellenére oly mértékben változott, fejlődött a közlekedés, ■oly mértékben vált helyen- kint már szociális juttatássá az ingáztatás, hogy gyakorlatilag mintegy 40 perc alatt mindenik a munkahelyére érhet, illetőleg onnan haza, — aki ingázó. Az ingázók tehát valójában ma már egy megyén belül nem is ingáznak. Csak utazók, akik utaznak. Budapesten a munkahely eléréséhez — ritka eset, hogy az éppen a szomszéd utcában legyen — átlagosan ugyanennyi idő kelletik, — de ez az „átlagosan” eltakarja az órás, vagy az ennél is több időt követelő utazást. Ám azok mégsem ingázók, hanem — mondjuk csak metró-utasok —, akik fővárosi lakosok lévén dehogyis méretnek oly mércével, mint falutól a városba, vagy a kisvárosból a nagyvárosba járó munkástársaik. Egerben például, aki a város — úgynevezett — lajosvárosi részén lakik és a Finomszerelvénygyárban dolgozik, majd félórát utazik, — de nem ingázik. Aki Füzesabonyból érkezik vonattal a megyeszékhelyre — a menetidő ma már negyedóra —, hozzátéve még az esetleges szükséges városon belüli közlekedést is, akkor sem utazik félóránál többet. Ingázók, akik ingáznak. Tiszanánán cipőüzem, Ap- con Qualitál-gyár, Tama- szentmiklóson a Metallogló- bus, Hevesen a Finomszerel- vénygyár egysége, és sorolhatnám tovább azokat a kis üzemeket, amelyeknek a „munkaereje” rendszeresen ingázik. Mind közönségesen: utazik. A szomszéd faluból például. Mert ma már a községek jó részében is ott az ipar, és ott is szükség van a munkáskézre, a munkás értelemre. Olyannyira szükség, hogy számos olyat ismerek, aki a megyeszékhelyről, a megyeszékhelyekről, a városokból, sőt a fővárosból „ingázik” a falvak kis- vagy középüzemeibe. Mint például Egerből Hevesre. Nem egyfajta sajátos utazási menetrendet akarok megírni, még kevésbé társadalmunk egy rétegének — munkás, alkalmazott, értelmiségi, lumpen: mindez együtt is — szociográfiájára felhívni a figyelmet. Mindezek alapján és elmondtán azon tűnődöm, hogy jogos-e ma is, főleg okos-e manapság is úgy sajnálkozni és így ajnárkodni az ingázókon, mint jogos volt kényszerűen akár egy évtizede is. Gondoljunk bele, a munkába utazók jó részének például a lakáskörülményei, alapellátása mindenképpen megegyezik az előbbivel, és nem is fehér hollóként jobb is, mint a városon lakóké. Gondoljunk bele: egyszerre élvezik és birtokolják a szervezett munkásság erejét, hatalmát és lehetőségét az immár korszerű falu egymástól egymást nem elidegenftő közösségének megnyugtató érzetével. A város kétségtelenül szervezettebb és intézményesebb kultúráját együtt birtokolhatják a kisebb települések intim, meghitt, a természeti szépségekben és az emberi közelségben kifejeződő gazdagságával. Aki arra hivatkozik, hogy az ingázók ingáznak, s ezért nehéz rájuk számítani a közéletben, a politika gyakorlatában, az vagy lusta ingázó, vagy még annál is kényelemszeretőbb politikai, gazdasági vezető. Ürügy lehet, kifogás is az ingázás, csak igazság nem, ami a közéleti teljes emberré válás lehetőségét illeti. Tegyünk felkiáltójelet: ingázz, hass, alkoss, gyarapíts, és a haza fényre derül majd! Elnézést az erőltetettnek (?) ható és nem éppen idevágó idézet miatt. De hát az idézeteknek' is joguk van ingázni: onnan, ide. Dobó tér (Kőhidi Imre képösszeállítása)
