Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-14 / 111. szám
4. Hí f íjrj 0X2 NÉPÚJSÁG, 1982. május 14., péntek Értelmi és nem érzelmi fogyatékosok! Minden megyére kiterjedő érdekvédelmi hálózat Megdöbbentő adat: Magyarországon minden száz lakos közül két-három ember értelmi fogyatékos. Ez a tény már magában is arra figyelmeztet, hogy a több százezer szellemileg elmaradott gyermek és felnőtt sorsának alakulása nemcsak az egyes családok, hanem az egész társadalom gondja. Épp ezért sürgető volt, hogy a Hallássérültek Országos Szövetségén belül létrehozzák az értelmi fogyatékosok szüleinek országos érdek- védelmi szekcióját. A központi szervezet most kiterjeszti hálózatát: a megyékben is folyamatosan megalakulnak az érdekvédelmi szekciók. A napokban felkerestük az országos szekció központját, amely Budapesten az V. kerületben, az Október 6. utca 22. számú házban működik (telefon: 116-415). A szervezet munkájáról beszélgettünk Bujdosó Balázzsal, az országos szekció titkárával: — Feladatunk az országos hálózat irányításával egy olyan egységes érdekvédelmi szervezet kialakítása, amely megteremti az országban élő értelmi fogyatékosokat nevelő családok, intézmények, patronálók társadalmi összefogását. Célunk, hogy segítsük az értelmi fogyatékosok munkába állását, továbbképzését, adjunk lehetőséget művelődésre, sportolásra, szórakozásra, szoktassuk őket az önálló életre. Ezzel egyben könnyítünk a családok életén, időszakosan tehermentesítjük őket, tanácsot, segítséget adunk a velük élő értelmi fogyatékosokkal kapcsolatos problémák megoldásához. — Vagyis társadalmi kirekesztettségüket akarják megszüntetni, a rájuk is vonatkozó állampolgári jogok érvényesítésével? — Az érdekvédelemmel az általános állampolgári jogokból kiindulva, olyan lehetőséget kívánunk nyújtani, amely módot ad az értelmi fogyatékosoknak arra, hogy például védett munkahelyen foglalkoztassák őket, munkásszállásokon lakhassanak, művelődési házakban szakkörökön, klubdélutánokon találkozhassanak egymással, gyermek- és felnőttüdülőkben tölthessenek el pár hetet. Egyszóval beilleszkedésükkel a társadalom hasznos tagjaivá szeretnénk tenni őket, hogy hozzájárulhassanak eltartásuk költségeihez, s ezt csak rehabilitációjukkal érhetjük el. — Ú0V gondolom, munkájuk sikere sokban függ majd attól is, hogy mennyire sikerül az emberek szemléletét megváltoztatni. Az egészséges, ép elméjű , emberek nem szívesen fogadják, tűrik meg környezetükben az értelmi fogyatékosokat. Vannak munkahelyek, ahol durva tréfák céltáblái, elzárkóznak, idegenkednek tőlük, esetleg robotgépeknek tekintik őket. Pedig csak értelmi és nem érzelmi fogyatékosok. — Sőt, nagyon is igénylik a törődést, a szerfetetet. Érzékenyek, lelkileg sérülékenyek, s erről sokszor még a család sem vesz tudomást. Ezen a téren még sok a tennivalónk. A szekciók mellett működő tanácsadó szolgálatok felvilágosítást adnak majd az együttéléssel felmerülő egészségügyi, pszichológiai, nevelési vagy bármilyen más jellegű problémák megoldására. Tanfolyamokat, előadásokat, rendezvényeket szerveznek a szülők, nevelők részére. A családok fordulhatnak egyenesen hozzánk is, ha a megyei szervezetek lehetőségeit meghaladja ügyük orvoslása. Mindenesetre először vegyék fel a megyei szervezettel a kapcsolatot. — Nem hallgatható el: hazánkban az értelmi fogyatékosok száma nem csökken, sajnos évről évre növekszik. Mit lehet tenni? Természetesen nem taigetoszi, hanem humánus megoldásra gondolok... — Segítjük és támogatjuk az értelmi fogyatékosság megelőzésére, korai felismerésére irányuló kutatómunkát, s ebben együttműködünk az egészségüggyel, az oktatási intézményekkel. Számítunk a Vöröskeresztre és más társadalmi szervezetekre is, amelyek eddig is sokat tettek a rászorultak érdekeinek védelméért. Országos hálózatunk akkor tölti majd be igazán szerepét, ha elérjük, hogy a társadalom és az értelmi fogyatékosok közös érdeke találkozzék, s ez a kapcsolat tartóssá is váljék. (H. A.) Előadások, pálfázatok, tapasztalatcserék Könyvtárak és iskolák a gyöngyösi járásban (Tudósítónktól) A gyöngyösi járás községeiben nagy hagyománya van az iskolák és a közművelődési intézmények együttműködésének. E munkakapcsolat továbbfejlesztése érdekében a járási hivatal művelődésügyi osztálya mától könyvtárpedagógiai napokat szervez a járás területén. A rendezvény célja, hogy tovább erősítsék az együttműködés módszereit és formáit. Előzetesen pályázati felhívást tettek közzé, amelyben kérték az óvodákban, iskolákban, könyvtárakban és művelődési otthonokban dolgozó szakembereket, hogy írják le elképzeléseiket, hogy milyen módon lehetne tovább erősíteni a kapcsolatokat. A legjobb pályamunkákat díjazzák. A jutalomhoz hozzájárult a Hazafias Népfront, a Megyei Könyvtár és a Művelődési Minisztérium is. A beérkezett ötleteket, javaslatokat fölhasználva számos helyen kerül sor előadásra. A tapasztalatokat a gyöngyöstarjáni záró tanácskozáson összegzik. Burányi Imre Antal Imre, a népszerű televíziós személyiség felszólítja a versenyzőket az óvatos játékra, a tétek körültekintő emelésére — és kezdődhet a küzdelem. A tapogatózó első kör licitjei után azonban a játékvezető, Tejberizs, kosárlabda és a matek no meg a szurkolók arcából kifut a vér. Az egyik göndör hajú, csillogó szemű kisfiú izgalom ide, izgalom oda, felteszi a teljes tétet. Mindent elveszthet, de merészen kockáztat, nemhiába: második lesz a versengésben, az Iskolatévé országos matematikai versenyének döntőjében. — Kovács László vagyok — fogadja a bemutatkozásként felé nyújtott kezet, amikor találkozunk. Aztán természetes nyugalommal, megnyerő felnőttséggel mesél magáról. — Tavaly őszön jelent meg a felhívás a tv-újságban, és ezzel együtt a megoldandó feladatok is. Be- küldtem a megoldásokat, bekerültem az elődöntőbe, majd tovább, és végül a döntőbe,- ahol második lettem ... — Sok idődet elvette a felkészülés? — Mindennap oldottunk meg feladatokat otthon édesanyáinál, aki matematika- tanár, de az iskolában sok segítséget kaptam Varga Bé- lánétól. ö tanít a 4-esben,. ahová ötödikbe járok. — És mit csinálsz még szívesen szabad idődben? — Kosárlabdázom, nyáron teniszezem, a vívást pedig most hagytam abba. Kicsit untam, az az igazság. A zeneiskolába gitárórákra járok, és ha még jut időm, szívesen kimegyek az édesapámmal horgászni, aki Hggy halfogó hírében áll. Egy időben sokat játszottam a húgommal, Pimivel is, de most már nagyon megerősödött a művészi tornától, és ha begurul, nehéz „leállítani” ... — Kedvenc ételed? — A tejberizs. — És mik a terveid? — Szeretnék jövőre indulni a kis matematikusok versenyén, de előbb még egy jót nyaralni a Balatonon. (szilágyi) Tiszteletadás Baj van a köszönéssel. Nemcsak azért, mert lassan már azt sem tudjuk, hogyan köszönjünk egymásnak, hanem azért is, mert gyakran szokásos rossznak tekintjük egymás üdvözlését. Űj köszönési fonnák jöttek divatba: szia, szevasz! Más, régi formák eltűntek, elkallódtak szerencsére: Pá, klsztihand. A legtöbb ember mégis szívesen köszön, csak éppen félvállról. Ezekből van azután a baj... — Hol vannak Gabikáék? Hiszen ti sokáig jól voltatok. Legyint. — Hagyd el! Tudod, az úgy volt, hogy Gabi kezdett furcsán viselkedni. Egyre hűvösebb lett, ha tehette, elkerülte még a köszönést is. Igazán jó barátnők voltak az asszonyok. A férjével is megértettük egymást. Egyik reggel megyek ki az ajtón, kedvesen köszönök neki, mire ő ehrtharzik és csak úgy odadobja: Üvd, Pali. Idegesen morzsolgatja ujjait. — Erre aztán begorombultam és azt mondtam a felesé, gemnek: Mától kezdve pedig nem köszönsz Gabinak! Megértetted? Hát nem vagyok én olyan ember, hogy egy ilyen nő, mint a Gabi, tisztességesen fogadja a köszönésemet? Szóval így. — Mennyi ideje, hogy... — Egy éve lassan. Egy darabig a férje még köszönt nekem, de azután az is abbamaradt. Most úgy megyünk el egymás mellett, mint az idegenek... Talán három napja mentem valakivel az utcán. Nagy beszélgetésben voltunk. Észrevettem, hogy egy idősebb férfi nézi erősen velem beszélgető ismerősömet. Amikor mellénk ért, nagy kalaplevétellel üdvözölte: — Szervusz, Józsikám! A viszontköszönés csak enyhe kalapbiccentés volt, inkább sértés, mint tiszteletadás. Talán öt percig folyt a diskurzus, majd kezet fogtunk. — Te, Jóska! Ki volt az a férfi, aki az előbb elment mel. lettünk, és aki olyan nagyot köszönt neked? Úgy nézett, mintha azt kérdeztem volna, ért-e a harangöntéshez? — Melyiket gondolod? A fene se tudja számon tartani! Annyi ember elmegy naponta mellettünk. — De ilyen tisztelettudóan nem túl sok ember köszön! Szóval, a köszönés. Talán nem is azon kellene elsősorban vitatkozni, hogy mit mondjunk köszönéskor, hanem hogy hogyan köszönjünk. És erre a hogyanra nem is nehéz válaszolni. Mindnyájan tudjuk, csak nem csináljuk: Ügy kell köszönni és a köszönést fogadni, hogy azzal illő tiszteletet adjunk az em. bereknek. — Fog ez menni! Csak meg kell próbálni... Szalay István Gyermeknapi előzetes Sok országot bejártam E címmel rendeznek me- seshow-t a legkisebbek örömére Lőrinciben, a Magvető Könyvtárban; Zagyvaszántón, az iskolában, és Petőfi- bányán, a művelődési házban. Az előadásokra 17-én délelőtt tíz órai, valamint délután két és négy órai kezdettel kerül sor. A gyerekeket Kertész Lilla ’ szórakoztatja majd. Műsorán szerepelnek többek közt Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly, Milne és Rdyszkievicz versei, meséi, valamint sok-sok dal és játék. Zongorán kísér Horváth Richárd. Fiam állandóéul a konvertibilis forinttal nyúz. Született közgazdász a fickó. A genetika csodája ... Ilyenforma idős lehettem» amikor először hallottam, hogy „ki-ki a képességei szerint dolgozik, és munkája arányában részesül...” S neki egyszer csak kipattan a fejéből: Te, apa! Rájöttem, hogyan lehetne megjavítani a forintot! Ha mindenkinek megmondanák, mát kell csinálnia, és azért adnák a pénzt, amit megcsinál az ember! — Hát igen. — De apa! Nem lehetne valahogy így megoldani ? ... Apá! Kérdeztem valamit! — De. Jó lenne. Nekem is eszembe jutott néhányszor... Csak mindig kiderült, hogy a dolog sokkal bonyolultabb ... • — Miért? — Na jó — teszem félre a munkámat (mert azért a havi fixes is csak bütykölget otthon valamit). — Régi történet... Kicsivel nagyobb voltam már, mint te most... Egyszóval, kamaszkoromiban az a nóta járta, hogy „Már minálunk, babám ...” Arról szólt, hogy „nem szedik a meggyet fedeles' kosárba. Felmegy a legény a meggyfa tetejére, oszt’ leráizzaja meggyet, te meg babám szedjed a rózsás kötényedbe!”... Afféle munkadal volt... „A magyarok második szimfóniája.” Az elsőit, tudod, Gellért püspök hallotta, csak nem jegyezte le az utókor számára... Így tesznek a makkal is, a végén annyira belejönnek, hogy a legény egyszerre megy fel a „meggyfa—makkfa tetejére, lerázza a meggyet-makkot, te meg babám szedjed-kap- kodd ...!” Mindig ezt fújtuk, ezzel tódultunk a hajókra is, meg a fenyő-lócás „boci-puU- manokba,” irány Pentele, felépítjük a Vasművet! Sokszor ledőlt a fal, de azért felépült a gyár is, meg a város is. Ä mi munkánk csak egy porszem az egészben, de azért benne van ... Tudom, téged most nem ez érdekel, én sem erről akarok áradozni. Az a lényeg, hogy amikor a második kéthetes táborozást kezdtem, valahogy megválasztottak brigádvezetőnek. Először még örültem is, kicsit büszke is voltam, azt hittem, annyi az egész, hogy’ kivonuláskor én megyek elöl a lapáttal, és a munkavezető nekem mutatja meg, met- től meddig kell pdanírozni. Élveztem, hogy süt rám a nap, erősödik a karom. Csakhogy a diáktáborban is, akár a felnőtt építők barakk- városában, naponta közzétették a brigádverseny eredményeit. Zavartan sandítottunk a testnevelési főiskolásokra, akik olykor 150°/o- ra is teljesítették a normát. Könnyű nekik — mondhattuk volna, ha nem jár a csúcs közelében egy lánybrigád is... Volt közöttünk egy baromi erős fiú — máig sem értem, miért nem akart semmi áron brigádvezető lenni —, ez sehogyan sem tudott belenyugodni, hogy mi általában 50—60 százalékkal csú- foskodunk. ö kezdett piszkálni,’menjek oda a munkavezetőhöz, számoltassam újra a teljesítményünket. Amikor már a Kobra is, aki olyan volt, mint a lapát árnyéka, úgy nézett rám, mint valami rakás szerencsétlenségre, elszántam magam, odasómfordáltam a szakihoz. Az vállat vont, és a normáshoz küldött, A normás azt mondta, hogy a diákoknak külön normásuk van, ahhoz menjek. Végre őt is megtaláltam, de igen vonakodott az újra számolástól, azt mondta, nincs nála a normakönyve. Én akkor már nem hagytam lerázni magam. Kelletlenül átcsoszogott egy másik barakkba. Előkotort valami könyvecskét, szorozgatott, osztogatott, végül kijött neki 24 százalék. Elhomályosult a tekintetem. Ez nem lehet igaz, mert akkor itt süllyedek el... — De hát hogy lett akkor hatvannégy.. .f — motyogtam elhaló hangon. — Úgy, hogy a diákoknak más normájuk van — kottyan- totta el normásunk, majd magyarázatképpen hozátette: — Hogy el ne veszítsék a kedvüket... Sok mindent megért az ember csak szóljanak időben ... De akkor is, hogy én, és az, aki csak tehénkedni tud a szerszámnyélen...! Nem tudom, honnan került az ajtóba az a fáradt mosolyé, fiatal kubikos, aki úgy látszik, végighallgatta beszélgetésünket. — Ilyennel doL- gazzatok, öcsi — hunyorított a falnak támasztott hatalmas „szívlapátra.” — Akkor meglesz a normátok! ’... A szív alakú. szeneslapát akkoriban vált használatossá a földmunkában, s nevét a közvélemény nemcsak alakjával hozta összefüggésbe, hanem bizonyos bélgyógyászati elváltozásokkal is... Hogyan, hogyan nem, rövidesen más munkára kerültünk. Lehet, hogy magunk jelentkeztünk éjszakai műszakra, mert az több tekintetben kétszeresen számított. Az volt a dolgunk, hogy egy úszómedencényi pincegödörben mérhetetlen meny- nyiségű téglát halmozzunk a körbe futó kőművesállásra. Reggel aztán jött az élmunkás, aki sebes kézzel néhány óra alatt beszórta a falba az egészet. Arra nem emlékszem pontosan, hogy a kalapács az ő kezében volt-e, de az biztos, hogy a maltert más terítette a sorok közé. Ez a kőműves rendszeresen 1000 százalék körül teljesített... — És ti? — kérdezi a fiam, de erre sajnos- nem emlékszem, mert a mi teljesítményünk nem volt ennyire kiemelkedő. Szerettük azért ezt a munkát, mert közben zenét is kaptunk a hangszóróból, reggel meg alhattunk, amikor a többi diákbrigád sorakozott ... (Folytatjuk)
