Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-05 / 103. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. május 5., szerda „A kamatoztatható valósággal ismerkedtem meg” Egy belga pedagógus oktatási rendszerünkről A delegáció tagjai a Művelődési Minisztérium vendégeiként járták az országot. Mindannyiukat a szakképzés érdekelte. Ez nem véletlen, hiszen valamennyien ezzel a témával foglalkoznak Belgiumban. Tájékoztatták őket Budapesten, s voltak vidéken is. Hatvanban találkoztam velük, köztük Rene Moonensal, aki brüsszeli szakfelügyelő, aki otthon a technikumok világában jár- ratos. Vele beszélgettem élményeiről, s azokról a tapasztalatokról, amelyeket hazájában hasznosíthat majd. Eltérő vonások A szakember először a két oktatási rendszer merőben eltérő felépítéséről szólt. — Nekem rendkívül tetszik az, hogy az önök elmélete és gyakorlata logikus, világosan áttekinthető, ésszerű. Ezt azért emelem ki, mert mi ilyesmivel nem mindig büszkélkedünk. Hadd sorakoztassam az erre vonatkozó példákat! Diákjaink 12 éves korukig sajátítják el az alapfokú ismereteket. Ezután többféle lehetőség közül válogathatnak, vagy az egyetemre készülnek fel, vagy műszaki, szakmai képesítést szereznek. Az egyes irányokon belül számos változat létezik. A helyzetet bonyolítja az is, hogy minderről másképp vélekednek a fla- mandok és a vallonok, ráadásul vannak nemcsak állami. hanem magániskolák is. Ilyen kavalkádban nem könnyű érvényesíteni a mindenhol szükséges elképzeléseket. Magyarországon egyértelműek a célok, nyitott az oktatási rendszer, nem lehetetlen a pályakorrekció. Ez tetszik nekünk, s jó néhány okos tippet feljegyeztünk, hogy elmondhassuk szakmai körökben, hogy okulásul idézzük őket. Gondok közelről Mindezt jó érzés volt hallani, hiszen manapság divatos létező nehézségeink túl- hangsúlyozása. Öröm, hogy a külső szemlélők felfedezik azokat az eredményeket, amelyekre joggal lehetünk büszkék. Emellett érdekesek az egyéb adalékok is. Ezekből válogattunk össze egy csokorra valót. Csak elismeréssel nyilatkozhatok. .. (Fotó: Szabó Sándor) A belga pedagógusok a varrodai tanműhellyel ismerkednek — Először vagyok hazájukban, ezért mindenre kíváncsi voltam. Megvallom: kellemesen csalódtam. Rendkívül megnyerő számomra az a nyíltság, az az őszinteség, amellyel megoldásra váró gondjaikról szólnak. Nem kendőznek el semmit, a látogatókat is beavatják műhelymunkájuk titkaiba. Ez arra utal, hogy bizonyos kérdésekben nemcsak keresik, hanem meg is találják majd a megnyugtató választ. A valósághoz kötődés ugyanis fedezet arra, hogy életképes javaslatok születnék minden témában. Ez a kedvező összkép fogadott minket a fővárosi szakmunkásképző intézetekben, a minisztériumban, az Ország gos Pedagógiai Intézetben egyaránt. Ebből a szempontból a hatvani 213-as szakmunkásképző intézet sem kivétel, mivel itt is bepillanthattunk a hétköznapi munkába. Az az érzésem, hogy a fiatalok olyan elméleti, gyakorlati és kulturális útra- valót kapnak, amelyre később bízvást alapozhatnak persze csak akkor, ha nem hiányzik belőlük a továbbfejlődés többresarkalló vágya. Szerintem ezt az igényt is beléjük plántálták. Alkotó párbeszéd Már búcsúznék, de a szakember még egy gondolatkörről óhajt beszélni. — Az egészséges légkört említeném. Ennek jegyeivel találkoztunk mindenütt. Az emberek nemcsak jól élnek, hanem készek arra is, hogy mérlegeljék a máshonnan jöttek meglátásait. Méghozzá téveszmék, előítéletek nélkül. Hadd húzzam alá: ez a mi alapállásunk is, emiatt van értelme az ilyesfajta de- legációjárásnak, annál is inkább, mert ez a gyakorlat mindkét ország gyerekserege számára kamatozik, ha nem is máról holnapra. Pécsi István u* .vásznunk dagad, hajónk előre megy!" így látszik ma Arany János? A cikk címéül feltett kérdést így is fogalmazhatnánk: Így játszik ma Arany János? Nekünk, velünk, miattunk? Mindez azért jut eszembe, mert a múlt héten az egri Irodalom- és Zenebarátok Társasága — tíz kitűnő amatőr versmondó Arany-em- lékműsort mutatott be újraverbuválódó közönségének. Szívós József rendezői elképzeléseit négy tételben fogalmazta meg. Bizonyára előadó-barátai és a pódiumon nem látható-hallható társai is úgy vélték, hogy a négy tétel — A költő hazája, a Balladák, az Irószo- bám, az Ars poetica — ismerős üzenetet tartalmazó ver- seket-írásokat fognak össze. A mai hazai középnemzedék még ismerte és memoriterként tanulta azokat a verseket a középiskolában, amelyeket az első tételben „felmondtak” a mai kíváncsiaknak az előadók. A balladákat, mint a magyar irodalom ilyen irányú csúcsteljesítményét még a botfülűek is élvezték-tanulták akkoriban még, amikor Arany János a legszervesebb részét írta az iskolákban oktatott magyar irodalomnak. Az írószobám darabjai már azt a kevésbé ismert magatartást hozzák közelebb a mai közönséghez, amely a Voj- tina levelek anyagában fogalmazódnak meg. Az Ars poetica — mint tétel is — már azt az Aranyt mutatja be, aki mintha kiperdült ' ÉLED A BALATON Pihenés Május elején köszöntötték az első vendégeket a Bala- ton-parti SZOT-üdülőkben, ahol már hónapok óta készülnek az üdülési szezon- kezdetre. Siófokon, az Ezüstpart üdülőszállóit korszerűsítették, Boglárlellén pedig másfélmillió forintot költöttek a gyermeküdülők átalavolna a kor pályaszélére és onnan nézné azt a tülekedést, azt a neki idegen „csiszárkodást”, amelytől mindig is távol tartotta magát. Irodalomban és politikában egyaránt! Hogy mi a haszna ennek az itt és most megrajzolt Arany-képnek? Ha úgy veszem, annyi, hogy a mai közönség ismét az élő hang varázsán át megelevenedni látja-hallja saját klasszikusát. öt, akit a múló időben, divatokban olykor nem i igyekszenek megvallani, sőt meghallani sem. Pedig néni árt mai fülünket odahegyezni a szóra, mait a nyíltszívű, a népiest és a nemzetit min. * dig egybeolvasni 'és egybeszeretni akaró lelkiismeret kimond, megvall. A sekélyességről ma sem kell és lehet találóbban szólni, mint akkor tette ő, a múlt század harmadik harmadában, a hazai tőkés roham idején, amikor a politikai zsibvásár minden szellemi tőkét felemészteni látszott. És mert az egri irodalom- barátok ekkora komolysággal fogtak hozzá munkájukhoz ismét, és ezt a célt, a kissé háttérbe tolt Arany szellemiségét kívánták ez alkalommal feléleszteni, vesszük a merészséget: vajha minden további programjukat ezzel a lelkiisme- rét-vallatással fogalmaznák meg, állítanák össze! Akkor megérjük talán, hogy az egri tanárok és diákjaik is megkítására. 10 millió forint beruházással létrehozták a boglárt kultúrcentrumot, ahol a fejlesztés később is folytatódik: teniszpályát és fűthető tekepályát alakítanak ki. Az Észak-keleti parton teljesen felújították a balatonkenesei építők üdülőjét. A Balaton-kömyék új hívókat kérnek ezekre a műsorokra. Már első jelentkezésükkor is elmondottuk: a pódium számára épen maradt orgánumok — tíz éves kihagyás után még érettebben — még szebben szólnak. Van, aki derűben otthonosabb, van, aki borúban, van aki mindkettőben — szerencsés alkat! A tízes csapat — Morvái Éva, Nagy Edit, Nagy Erzsébet, Pászthy Mária, Ráduly Margit, Jónás Zoltán, Juhász Csaba, Ka- kuk Jenő, Kalmár Péter és Virágh Tibor — színesen, itt-ott jó hangsúllyal vitte közönsége elé az igényesen szerkesztett műsort. A zenei betétek összhangban állottak az elhangzó, nagyabb lélegzetű versekkel- balladákkal. Kalmár Gyula zongorán Brahms g-moll balladáját adta elő és Bartók Allegro Barbaráját. Mindkét műben mintha Arany gondolatai-indulatad hatottak volna tovább! Közreműködött még mélyhegedűn Dombóvári János. fuvolán Pethő Károly. A zenei szerkesztést Far. kas István vállalta. A Helyőrségi Művelődési Otthon — és ott is elsősorban Hidy Pál, az otthon vezetője — házigazdái szerepet töltött be, most már másodízben az irodalombarátok találkozásánál. Farkas András létesítménye: a hévízi szanatórium új, 300 ágyas épülete, amelyben medencéket, kádfürdőt, fizikoterápiás részleget és súlyfürdőt is kialakítottak. A SZOT-üdülőkben a főszezon tíz turnusában mintegy 140 ezren töltenek el két hetet pihenéssel, szórakozással.-140 ezer dolgozónak * ii. — Mert akkor én megyek. — Hová? — csusszan ki a számon önkéntelenül. — Haza. — Ha lesz rá időd! — inti le férjemuram. — Nálunk Harasztin, ötvenhatban, ennél nagyobb volt. — Igen? — vág vissza dühösen a bogárszemű, hogy földrengésügyben is meg van már kötve a keze — én például Zalaegerszegen laktam akkor. Ott erről szó sem volt. — Hálisten, mégse olyan kicsi a" világ — próbálom lelohasztani őket. — Még Magyarországon belül is ki lehet kerülni a rengéseket. — Ha tudjuk, hol reng — zárja le témánkat elégedetten a doktor. — Különben, ha legközelebb megállunk, már meg tudom kínálni egy pohár Chiantival. Beszerezzük. — Aha. És a ribizliborod- dal mi lesz? — Elcigöltet velem négy litert. Erre most nyakra-főre Chiantit vásárol. — Én azt is szeretem — mondom, mert szeretnék békességet. — Na látod! Vannak még emberek — dicsér képen a doki, bár őszinteségemmel igazán nem akartam a pártjára kelni. Az asszony rám is formed: — Könnyű magának. Nem maga van arra kényszerítve, hogy három hétig paszíroz- zon. Aztán úgy meghízunk tőle, hogy az őrület. Csak iánk kell nézni. Maga nem nézett még ránk? Szerintem nem rémesen kövérek. Ám ha ribizliboruk fokozza őrületüket, ebben nincs okom kételkedni; nem is merek. — Ne vegye magára! Ez a szemrehányás nekem szól, kifejezetten — világosítja meg elmémet Rác, a szövetségesem. — Ilyenkor szoktam elmondani a körzetben közismert vicceimet. Az autómról meg a feleségről. — Éspedig? — vicsorított vésztjóslóan az asszonyka. — Kíváncsi vagyok, nemszé- gyelled-e ■ itt is elsütögetni a szellemességeidet. Hites ura nem szégyellette. Ugyanis magunk között voltunk az autóbuszon, azt hiszem, már a harmadik napja. Az első vicc úgy szólt, hogy doktor Rácné ideges. Miért ideges? Mert csicsicsi csípi valami. Csak azt nem lehet tudni, hogy mi. Amíg nem sikít, még általában poloska. De ha sikít? Nos, akkor az, ami csicsi csípi, az nem lehet más, mint polos. Értem? — kérdezte a vicc előadása után a doktor. Én nem értettem, hogy már oly régen utaztunk együtt, mégse ütötte még őt senki agyon. Az autóról szóló alapvicce még épületesebb volt. Ehhez először meg kellett tudnom, hogy tizenkilenc éves Volkswagenje van. Ennél több éve csak a felesége van meg neki. Az utóbbival járt kevésbé jobban. Ezután határoztam el, hogy műemlékfényképezés ürügyén — kerülni fogom őket. Így aztán —, mert azért a kitérésben én is ügyes vagyok —, csak a tizenegyedik napon szálltak rám ismét. Felvilágosítottak arról, hogy miért nem ember az olasz. Miért? Mert csak olasz. És miért csak? Azért, mert egy teljes órát tart, amíg megérti, hogy mi a fröccs: kétharmadrész bor és egyhar- madrész szódavasszer. Ez az, amit egy bormániás olasz nehezen ért meg. Rövidesen Umbria tartományába értünk társas gépkocsinkkal. Umbriából — idegenvezetés következtében — doktor Rác megtudta, hogy a legzöldebb olasz tartomány. — Tudod, ki az, aki ezt elhiszi? — fordult feleségéhez kétliteres fonatos üvege mellől, melyben saját készítésű Chianti-fröccsét tartotta a meleg ellen. Az asszony legyintett. Kivette férje kezéből az izzadtnyakú italforrást. Hosz- szasat kortyintott. — Jól megmagyaráztad nekik, mi a fröccs. Nem fogják elfelejteni! — krákogta nedves szájjal, elégedetten. — Kétharmad bor, egyhar- mad szódavasszer. Jó az ebben a melegben. — Ribizlivel még jobb — szögezte le a doki. — Minden jó, ha a vége jó. Ideiglenes kibékülésük oka mégsem csupán a — hizlaló — ribizli, vagy bármilyen bor szemmel láthatólag közös platformon történő kedvelése volt. Lelki nyugalmunk helyreállításához az a körülmény is hozzájárult, hogy átestünk a vámvizsgálaton, ahol is senki nem vette zokon — igaz, észre sem —, hogy doktor Rác Dénes ajándékba valahonnét három működő nyílpuskát és valakinek öt kiló míícson- tot hozott. — Ez a zöld, ez igen — nézett ki a doki az ablakon. — Erre mondtad te, hogy zabosbükköny? Hát akkor Umbriában, az mi volt? — Á, nem érdekes — felelte az asszonyka — zabosbükköny, — és cicásan élete párjába karolt. Szakmai probléma doktor Rác felé az úton egyetlenegyszer merült fel. Egy tömzsi mérnök (a vámvizsgálatnál elszedték tőle Sony- szettjét) a széklete felett aggódott. Szakemberhez fordult, hogy akkor az minek a jele, ha zöld. — Nem izgalmas — mondta a doktor. — Ezzel nyugodtan lehet várni, amíg hazaérünk. Persze, ha fekete lenne, nem mondom. Az más lenne. Vagy ha sápadt, mint a kutyagumi. Akkor bizony közvetlenül kellene ide az orvos. Pestre érve az autóbuszállomáson — a tömzsi és sápadt mérnökkel az élen — ki-ki taxiért kajtatott. Doktor Rácék nem. Loholási akadályt képezve mindenkitől elbúcsúzkodtak. Nekem — búcsúzóul — ezt mondották: — Hát isten, isten. Jól megnéztük Olaszországot. (Magyar István rajza)
