Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-30 / 125. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1982. május 30., vasárnap CHA-CHA-CHA - mollban MINDENNAPI NYELVÜNK „Utcán ...” Levelekből és szóbeli közlésekből tudjuk, hogy vannak, akiknek szemét és fülét egyaránt bántja a címbeli nyelvi forma, pedig éppen napjainkban egyre gyakrabban hallhatjuk és olvashatjuk. Hogy milyen beszédhelyzetekben és szövegösszefüggésekben, arról felsorakoztatott példáink tanúskodnak. Az egyik egri eszpresszó kirakatában ez a nem éppen helyesen megfogalmazott értesítés olvasható: „Tíz százalék sütemény árengedmény utcán át". Magánházak ablakaiban is jelentkeznek az ilyen szövegrészletek: „Borkimérés utcán át”. A televízióban hallottuk ezt a reklámszöveget: „Fagylaltkülönlegességek utcán át”. Vendéglőink étlapjain is szerepet kapott: olcsóbb áron kínálják „utcán át” az ételeket, ha nem helyben fogyasztjuk el azokat. Az utcán át nyelvi forma tehát éli eleven életét nyelv- használatunkban. Mégis vannak ellenzői. Két érvet hoznak fel ellene. Többen egészséges nyelvérzékünkre hivatkozva a logika nevében teszik rostára, s szerintük e logikátlannak tetsző nyelvi alakulatok sorába iktatjuk be: sétálóutca (mert ugye az utca nem sétál), („gyógyult betegek, ha már meggyógyultak, nem betegek), tiszta piszok, pokoli jó, egy kevéssel több stb. Nem fogadhatjuk el ezt az érvelést: a nyelvhasználatot és a nyelvi formák szerepét nem irányítják formális logikai szempontok. A másik érvük: ne használjuk, mert idegenszerű nyelvi képlet, tömény ger- manizmus, németesség, s így e „német ízű” kifejezések közé sorolhatjuk: jól néz ki, jól veszi ki magát, hóna alá nyúl, ágyat őriz stb. Ez az érv sem meggyőző. Az igaz, hogy a német über Gasse tükörfordításának is tetszhe- tik az utcán át nyelvi forma, s a németek is élnek az „über die Gasse verkaufen” kifejezéssel, de a magyar nyelvérzék és szemlélet is magáénak fogadja el az utcán át nyelvi szerkezetet, s olyan állandósult, átvitt értelmű nyelvi formát értékel benne, amelyet jelentéstöbblettel, közlésárnyalattal gazdagítja nyelvhasználatunkat. Dr. BakdS József Nem valószínű, hogy túl gyakran kerül egy kritikus olyan helyzetbe (ha csak nem nagyon öreg s mindent megélt), mint jelenleg e sorok írója, aki végignézvén a CHA-CHA-CHA című filmet, egyebet sem csinált, mint „ráismert". Rá a vén gimnázium folyosójára, termeire (ahol játszódik a cselekmény), rá a sulibálokon kötelező matrózblúzra a szálanként kapható cigarettára, a Fecskére, amely sűrű hiánycikk volt. És persze a tánciskolái lépésekre, a házibulik császárkörtéjére, a pattogó mázú radiátorokra, a Calypso- magnóra, de még az állólámpára is, — mert otthon is UGYANOLYAN VOLT... Az állandó tényleg-így. volt sóhajtások miatt attól tartok, nem túl egyszerű helyesen értékelni az elsőfilmes rendező, Kovácsi János munkáját. A néző figyelmét túlontúl lekötik a múlt pontosan fölidézett díszletei, részletei. S félek, nemcsak azokét, akik megélték a hatvanas évek elejét, de a magával ragadó nosztalgikus hangulat miatt, a mai tizenévesekét is. Lehet persze, hogy nem így van. Lehet, egyszerűségében, tisztaságában ugyanilyen magával ragadó a történet, mondanivalója. A „főhős” Gruber Ernő, azok közül az emberek közül való, akik alapvetően csendes, magukba húzódó emberek lévén, a gátlásossággal teli kamaszéveket mély lelki nyomokat hagyó, szenvedésekkel teli korként élik meg. A mindenkori társaság második vonalához tartozó fiatalembert egy nap ritka, ..szerencsesorozat” éri. A tánciskola tanára véletlenül az ő karjára bízza a végzet asszonyát, vagyis azt a lányt, aki egy „nagymenő” csaja lévén mind ez ideig megközelíthetetlen volt számára. Fekete Virág — talán mert olvasta Ernő hozzá írt verseit — nem viselkedik elutasítóan. S emiatt ezután következik az alig észrevehető pillanat, amikor a kamasz, létből a fiú átbillen a felnőttlétbe. A szeretett nőért mindenre képes. Erőt vesz félénkségén, lekéri a menőtől nőjét... Ügyesek voltak az alkotók, késleltetik a hatást. Bár úgy tűnik csupán ezért a mozzanatért készült a film, nem ez a nagy jelenet, hanem az a belső robbanás, amikor Gruber rádöbben: imádottja a vagányok közös cafkája. CHA-CHA-CHA mollban. Ez a képtelen szóösszetétel jut az egyszerű néző eszébe, na nem mintha bármi képtelenség lenne a filmben, sokkal inkább azért, mert forrongó indulatokról beszél az alkotás lírai eszközökkel. Remélhetőleg az idő próbáját is kiállva... A szereplők közt sok az amatőr, illetve a kezdő színész. Így Rudolf Péter, a főhős is. Az író-rendező Kovácsi és operatőre ifj. Jan- csó Miklós azonban éretten, profiként jelentkezik. S kiemelkedően emlékezetes még a tánctanár figuráját megelevenítő Hollóssi Frigyes munkája is. Németi Zsuzsa II/2. Az idegent valóban nem várta senki. Ezt mi most nem csupán föltételezzük, hanem az egyes-egyedül valós információk egyetlen birtokosaként felelősségünk teljes tudatában kijelentjük. Hogyan is várta volna bárki is, amikor ő a naprendszernek ezen a vidékén még soha életében nem járt, s erről a vidékről sem tévedt soha senki oda, ahonnét ő jött. Egyrészt. Másrészt azonban akkor sem várta volna senki, ha netán van valakije ebben a városban, s ha netán jelezte volna érkezését, mint ahogy nem is jelezte. Ezt a momentumot azonban ne firtassuk, s hiába firtatná bárki is, mi hűek maradnánk igazi valónkhoz, és inkább betömnék saját szánkat anyafölddel, mintsem hogy valaha elkotyognánk bármit is a ránk bízott titokból. Jellemünk milyenségét azonban most ne bizonygassuk ily eszeveszetten, hiszen bebizonyított már ezerszer: fecseg a felszín, s hallgat a mély. Csupán egyetlen dolgot ájulhatunk el, ami talán segít eligazítani a bő forrásként felbugyogó dolgok, mellébeszélések rengetegében: negyed hat volt, annyit méltatott minden pontosan beállított karóra, ezt az időpontot jelölték volna a pályaudvar órái, ha netán működőképesek. Az idegen leült a galambszaros padra az állomás előtti téren. Innét indultak a helyi járatok, s az idegen figyelmes tekintetét nem kerülte el egyetlen apró mozzanat sem. Megfigyelte, hogy Bertalan István olyan nett mozdulattal száll fed a húsz-nullanullás Ikarusra, ahogyan csak a kormányőrség állományába tartozó emberek tudnak lépni lépcsőről lépcsőre. Bertalan Istvánban van valami, állapította meg elégedetten az idegen. Mert Bertalan István tud valamit, s nemcsak képessége van meg hozzá, hanem töretlen akaratereje is, mely akaraterőnek majd csak első és egyben utolsó szívinfarktusa fog véget vetni, negyvenkilenc éves korában. Az idegen ez utóbbi dolgon nem szomorodott el jobban, mint ahogy illik, hisz tolakodó még érzéseiben sem lehet azzal szemben, akihez ugyan, monthatnánk, meleg baráti szálak fűzik ettől a pillanattól kezdve, ám az elkövetkezendő huszonhárom évben, a feladat végrehajtása közben az a két pálya, melyen ők ketten következetesen haladnak, nagyon-nagyon távol esik egymástól. Harmincöt éves lesz holnap, még adhatna magára, dünnyögte magában az idegen, amikor Koch Róbertné belibbent a húsz-nullanullás elülső ajtaján. Az asszony rámosolyodott Kovács Gáspár gépkocsivezetőre, Kovács Gáspár a férfi elégedettségével nyugtázta a mosolyt és a melegbarna szempár villanását. Az idegen megbizsergett hirtelen, mert az őszinteségnek azt a pillanatát sikerült megragadnia, amellyel ő személy szerint eddig fájdalmasan ritkán találkozott. Boldogság öntötte el, mert megérezte, hogy Kovács Gáspár nem csak az asszonyi sziveket uralja, de járművét is teljes egészében kezében tartja. Az idegen azt is látta, hogy Kovács Gáspár türelmesen várja ki, amíg Horváth János villanyszerelő is felkapaszkodik az autóbuszra. Még mindig a pádon ülve kiolvasta a napilapokat. Ezekben az órákban kezdte meg kongresszusát egy sza- kadár szakszervezet valahol, Kiss Attila rajza gyermeknapra Japánból jöttek Mesterségük címere a tankönyv, a füzet, a toll Szayonára — éneklik a fehér blúzos, vörös nyakken- dős fiúk, lányok, aztán furcsán derékból meghajolnak, A válasz, mosolygós taps, meghajlás és szintén szayonára, azaz viszontlátásra — japánul. E távol-keleti országból érkeztek ugyanis a vendégek a napokban Egerbe tanulmányozni a hazánkban folyó oktató-nevelő munkát. Először az 5-ös iskolába látogattak. megint meggyilkoltak egy államügyészt, valami őrült eszme égisze alatt kivégeztek ötven gyanús személyt, erejük teljében lévő férfiakat és éppen csak most bimbózó lányokat, meghalt a francia nagykövet is, a gazdasági fejlődés pedig, ha nem is töretlen, de tendál, a köz- tisztasági vállalat fölkészült a télre. Az ám, venni kellene egy télikabátot, gondolta az idegen, hiszen nem átutazóba jöttem én ide. S lelki szemei előtt világosan leperegtek az elkövetkezendő órák, napok, évek, évtizedek, századok és ezredek eseményei. Koch Róbertné üzletében most rögtön megvásárolja a szükséges ruhadarabot, és eztán is nála fog vásárolni, ha szüksége lesz nadrágra, ingre, zoknira, meg ami kell egy közönséges embernek manapság. Az Alkotmány utca nyolcban Horváth Já- nosnétól bérbe veszi azt a picike, ám a jövőben oly kellemessé és kedvessé váló szobát, amelyikre már ki tudja, mióta vágyott. Fölkeresi Bertalan Istvánt, átnyújtja neki a bejelentőlapot és igazolványát, vár kicsit, azután már mint komoly albérlő, nyakába veszi a várost, hogy munkát keressen. Nem kell majd sokáig bo- lyongania, a járatindító garázsmester segítségével egykettőre a fagybrigád oszlopos tagja lesz, s örömmel tankolja meg reggelenként a húsz-nullanullás Ikarust, hogy ne kelljen Kovács Gáspárnak többé bosszúsan káromkodnia. (Vége) Az énekórát — melyet Mezeiné Csák Judit vezetett a japán pedagógusok számára oly különös Kodály-mód- szer szerint — meleg hangulatú beszélgetés követte. Csak úgy röpködtek a kérdések, s az összehasonlítások. Természetesen elsősorban az érdekelte a résztvevőket, ami eltér a japán szokásoktól. Mindenekelőtt azonban a csoport vezetője, Tetsuy A Himaru, az oktatási minisztérium képviselője bemutatta a küldöttséget. — Csoportunkban megtalálható a japán pedagógus- társadalom minden rétegének egy-egy tagja. Van köztünk általános iskolai, középiskolai, egyetemi tanár, nagy városban dolgozó és tanyán tanító, szakmai képzéssel foglalkozó és szakfelügyelő is. Érthetően mindenki a saját szakjára kíváncsi leginkább, de érdeklődéssel figyeljük valamennyien az egész oktatási folyamatot. A kérdésre, hogy számára, aki néhány esztendeje még biológiát és testnevelést tanított, mi volt a legfi gyedemre méltóbb, Himaru úr így válaszolt: — Az eddig tapasztaltak alapján meglépett, hogy amíg nálunk szigorúan zenei kísérettel tanítják az éneket, itt mennyire a technikai részét hagsúlyozzák a dalolásnak. Mármint a szolmizál ást, a ritmizálást, méghozzá, úgy látszik, sok eredménnyel, hisz a 12 éves gyerekek hihetetlenül hamar megtanulták az új dalt. Remélem* ha az én tárgyaim bemutatójára kerül sor, hasonló újdonságokkal találkozhatom. — Egyébként pedig — hogy ne .csak az órán látottakról legyen szó — megjegyeztem már eddig magamnak, milyen más itt az év beosztása. (Nálunk például három terminusra oszlik* hosszabb-rövidebb, nyári, téli, tavaszi szünetekkel.) Aztán azt is fölírtam, hogy itt irigylésre méltóan kisebb létszámúak az osztályok, mint hazánkban. S kisebbnek látszanak a tanerőgondok. Japánban igen vonzó pálya ugyanis a pedagógusoké, nagyon megbecsültek, megfizettek, így nagy a túlképzés, ennek okán nyilvánvalóan a munkaerőfölösleg... — Talált-e már hasonlóságot it? — Nos, úgy vettem ki a kollégák szavaiból, a gyerekek magatartása épp annyi gondot okoz nekik, mint honfitársaimnak. Mi az elvaduló fiatalokkal kínlódunk a legtöbbet... Egy másik számomra fontos hasonlóság; — mivel először járok szocialista országban — itt éppoly felszabadult, mosolygó arcokat látni, mint otthon, vagy mint Nyugaton... Az első nap után nagyjából ezek voltak a legszembetűnőbbek. De hát következik még három, gazdagon összeállított programmal. Ezalatt minden bizonynyal megtelnek a jegyzetfüzetek, a minimagnók, illetve a fényképtárolók kazettái... — Miként fogják tapasztalataikat hasznosítani? — Hazatérésünk után előadásokat, beszámolókat tartunk, lesz, aki írásban is összefoglalja a látottakat. A legeredményesebb persze az lesz, ha a tanulmányi útori látottak a mindennapi munkánkban is megjelennek. (N. ZS.)
