Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-29 / 124. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. május 29., szombat A FEB nem kiskapu, a SZÉT nem vezetőképző Cső a tanulási kedv? A verpeléti híres műhely Az emberiség históriája szemléletes példákkal bizonyítja, a munka értékteremtő, ember- és társadalom- formáló erejét. Ez a készségeket gyarapító, ez a szellemi adottságokat megsokszorozó tevékenység színessé, tartalmassá tette ezredéveken át az egymást követő nemzedékek életét. Akkor is, ha erről nem mindig zengtek ódákat, ha erre csak szűkszavú utalásokat találunk az oklevelekben és az egyéb forrásokban. A királyok, a nagyurak csak azért büszkélkedhettek dicsőnek hirdetett tetteikkel, szépségükkel lenyűgöző kastélyaikkal, váraikkal, mert folyvást akadtak névtelen milliók, akik mintázták az anyagot, akik tervezték, tető alá hozták a hivalkodó palotákat. Majd tíz esztendővel ezelőtt hozták létre hazánkban a fizikai dolgozók tehetséges gyermekeinek továbbtanulását segítő felvételi előkészítő bizottságokat, valamint a szakmunkás fiatalokat a felsőfokú intézményekbe beiskolázó SZET- eket. A világban — Keleten és Nyugaton egyaránt — jóval nagyobb hagyományokra tekinthetnek vissza a hasonló céllal kialakított oktatási formák, hiszen a társadalmi mobilitás serkentése és az eredendő műveltségi különbségek mérséklése, ha más-más mértékben is, de egyaránt célja a fejlett országoknak. Egyetemeinken és főiskoláinkon hatszáz oktató és ötezer hallgató vesz részt a FEB munkájában, ök állítják össze azokat a kérdéseket, amelyeket a jelentkező másodikos, harmadikos és negyedikes gimnazistáknak elküldenek és a válaszokat kijavítva postázzák vissza a feladók részére. Ezeken kívül táborokat és konzultációkat szerveznek a továbbtanulni vágyóknak. Munkájuk hatékonyságára jellemző, hogy a résztvevők 60—65 százaléka sikerrel veszi az akadályt jelentő felvételi vizsgákat. Az utóbbi évek honi tapasztalatai szerint azonban mintha visszaesett volna a kezdeti nagyfokú érdeklődés. Mi lehet ennek az oka? E kérdésre keresik a választ a szakemberek, amikor a megyékben, a vállalatok és az iskolák képviselőivel vitákon vesznek részt. Az Egerben megrendezett beszélgetésen Neuivirth Gábor dékánhelyettes, a FEB— SZÉT Iroda vezetője ismertette az elmúlt tíz esztendő tapasztalatait és elmondta, hogy míg megyénkből eddig évente átlagban húszán éltek a szakmunkások egyetemi előkészítő tanfolyamok adta lehetőségekkel, addig idén hárman (!) jelentkeztek. Ezután a meghívottak beszéltek a csökkenés okairól. A vélemények megegyeztek abban, hogy a legnagyobb gondot a kiválasztás és a visszailleszkedés problémája jelenti. A vállalatok a SZET-re nem iskolázhatják be azokat a dolgozóikat, akik ugyan szakmunkásvégzettséggel rendelkeznek, de már kiemelkedő munkájuk elismeréseként a termelés közvetlen irányításában vesznek részt: a rendelet túl bürokratikus és túl merev. Sokan pedig azért nem pályáznak, mert nem akarnak lemondani azokról a kedvezményekről, amelyeket mint munkások esetleg megkapnak, de mint értelmiségiek már nem. Gondot okoz a végzett fiatalok beilleszkedése is régi környezetükbe: sokszor ütközik az álom és a valóság. Ne kelljen az üzemeknek „légből” kitalált állásokat és beosztásokat kieszelniük, hogy a frissen diplomázottak fizetését, iskolai bizonyítványát, valamint munkában eltöltött idejét arányba lehessen állítani. Javítani kell a jó példák nyomán a felvételi előkészítő tanfolyamok vezetői és a vállalatok közötti együttműködést is. A FEB tapasztalatairól többnyire az iskolák meghívott tanárai szóltak. Elmondták, milyen hatékony segítséget jelent számukra a bizottságok tevékenysége. Az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán működő szervezet 13 tanár és 260 diák) idén is majdnem ezer továbbtanulni szándékozó középiskolással tart kapcsolatot. Ennek is köszönhető, hogy a hallgatók fele munkás származású. Azonban nem minden intézményben végzik elég lelkiismeretesen ezt az önkéntesen vállalt feladatot, és ez sok tanulóban kelt csalódást. Néhány gimnáziumban pedig a tanárok és az osztályfőnökök sem kísérik kellő figyelemmel a gyerekek elért eredményeit. Kiderült, nem a tanulási kedv hagyott alább a megye fiataljai körében. A rendeletek körültekintőbb módosításával, rugalmasabbá tételével újra többen próbálkoznának a munka- és az iskolapadok felcserélésével, és foglalnának helyet az egyetemek előadóiban. A névtelen mesterekről nem szól a fáma, az utódok azonban tisztelettel adóznak emléküknek. Így van ez Verpeléten is. A helybeliek elkápráztathatnák az ide látogatót azzal, hogy a Hagyóka és a Suba nevű határrészen a régészek későbronzkori telep maradványaira bukkantak. Arra is hivatkozhatnának, hogy már a kelták is megtelepedtek itt. Lehet, hogy tudnak erről, de mégsem ez villanyoz- za fel őket. Mutogathatnák középkori eredetű kőtemplomukat, nem véletlenül, hiszen az 1958-as restaurálás alkalmával — többek között — gótikus ablakok tűntek elő, az egyiket indás orno- mentális festés is díszítette. Kozák Károly régész a helyreállításkor az eredeti félköríves szentélyt is megtalálta. Mindez valóban ritka élmény a turista számára, a községbeliek azonban a híres kovácsműhelyre hívják fel az idelátogatók figyelmét, amely egy ősi, ma már kihalóban levő szakma relikviáit őrzi. A hagyományok szerint — minden ilyen út- ravalóban van valami igazság — már Mátyás király idejében dolgoztak itt. Úgy hírlik, az igazságosztó uralkodó is járt erre, s megpat- koltatta a lovát. Elképzelhető, — ugyanis ezt tények igazolják —, hogy a koronás fiatalember Gyöngyöspatán nemcsak megostromolta, hanem be is vette a csehek által védett várat. A kutatók mindenesetre tárgyi bizonyítékokat kerestek. Ásattak a műhelyben és környékén, de csak a legfelsőbb rétegből kerültek elő vaseszközök. Természetesen a mélyebb szintek is tartogattak meglepetést, hiszen ezekben középkori cserepeket leltek. Ezek tanulsága alapján az egykori falu üzenetét fejtették meg. Itt nyilvánvaló, hogy dolgozhattak kovácsok. A jelenlegi építmény azonban csak a XVIII. század végén vagy a XIX. század elején készülhetett. A nép azonban legendákat szőtt köré, olyan hiedelmekkel ötvözte, amelyeknél a hajdani valóság talán színesebb is lehetett. Ennek fénye villan fel ezekben a mesékben, ezekben az újabb vonásokkal gazdagított történetekben. A messzi leszármazottak tisztelegnek így a valaha élt kétkezi munkásoknak alkotó, teremtő lendülete előtt. Érdekes, hogy az 1800-as évekről semmilyen konkrét feljegyzés nem maradt fenn. Azt viszont sokan ismerik, hogy az elmúlt nyolc évtized során Nagy József, Simon László, Jakab Ernő, Pintér Béla szorgoskodott itt. Aztán elárvult a hajdan olyan zajos épület. A községi tanács tulajdona lett: egy ideig üresen állt. Majd terményraktárként hasznosították. A lokálpatrióták azonban nem ezt a sorsot szánták neki. Szerencséjük volt, mert az egri Dobó István Vármúzeum néprajzosai is meg akarták óvni a könyörtelen pusztulástól. Az óhajok erősítették egymást, s ennek köszönhető, hogy az Országos Műemléki Felügyelőség szakavatott munkatársai 1964-ben eredeti formájában állították helyre'. Ügy, hogy a legkisebb részlet is a múltat varázsolja elénk. o Ilyesfajta utazásra hívjuk most az olvasót, azt kérve, hogy szabaduljon meg fantáziájának béklyóitól, s induljon olyan kalandozásra, amelynek révén sosem érzett hangulatokkal gazdagodik. A bejárattal szemközt ott a kohó, ezen vannak a tűzi- szerszámok, nem hiányzik a szén és a víz sem. Hozzá társul a lábbal hajtható fúvó, előtte a lécből mintázott szerszámráma köti le a tekintetet, benne találhatók a különféle formájú kalapácsok és a steklik. A bal oldali falnál, közvetlen az ablak alatt helyezkedik el a satupad a kovácssatuval. Begyakorlott mozdulatokat idéznek a menetmetszők, a fúróhajtók, a kétnyelű kések, a cigány és a kerékagy fúrók. Az ajtóból balra megnézhetjük az áttételes fúrógépet. A földbe ásott üllőtőke az üllővel és a kézi kalapáccsal a kohóval néz farkasszemet. Elidőzhetünk a tűzikohóknál, a patkoló- széknél, a vasalószerszámoknál, a padlásgerendára felszegezett patkóknál, láncoknál, zabláknál, szekérvasalásoknál. Ide kívánkozik az is, hogy ezek a régi mesterek értettek a ló gyógyításához is. Ügy is fogalmazhatnánk: egy kissé állatorvosok is voltak, a hétköznapok során sajátítva el'e hivatás műhelytitkait is. Erről árulkodik az ásítóvas, a farkas - fogvéső, az érvágó. e A tárgyak neve jelzi rendeltetésüket. Mégis elkel a magyarázat, mert nincsenek már stafétaváltók, s ha eltávoznak közülünk e szakma utolsó idős művelői, akkor csak ezek a tárgyi relikviák -jelzik majd, hogy mennyi ügyesség, ötletesség, leleményesség kellett ehhez az elfoglaltsághoz. Természetesen erő is, hiszen sosem volt könnyű boldogulni az olykor szilaj lovakkal. Erre sajnos a legtöbbször viszálykodás, háborúk miatt volt szükség, mert a békés építés sokkal lassúbb tempót diktált. Errefelé azonban sűrűn jártak a hadak. A katonák — bármilyen mundért viseltek — szenvedések tömkelegét zúdították az egyébként is sanyargatott lakosságra. Amikor a töröktől visszafoglalták Egert, teljesen elpusztult ez a település. Még 1695-ben is lakatlan volt a régebbi 53 jobbágytelek. Aki tehette, menekült. Jó néhá- nyan a Dobi-puszta erdőrengetegébe futottak, s ott várták a visszatérés örömhozó napját. Mehettek volna másfelé is, próbálhattak volna másutt is szerencsét, mégsem vágytak erre, mert élt bennük a szülőföldhöz kötődés, a hegyekkel koszorúzott táj szeretete. Reménykedtek, s amint lehetett, mindent újra, mindent elölről kezdtek. 1737-ben nem alaptalan büszkeséggel írják azt, hogy Verpelét „kétszer pusztult el, mégis megmaradván az faluhely, mindkét pusztulás után az helységek előbbenyi helyére telepedtek, ki ki maga földesura fundusára szállván.” A kitartás hőskölteményét lehetne írni ebből, de hát ennek a műfajnak már nincs divatja. A küzdelem mégis megkapó, a helytállás heroikus volt. A névtelen mesteremberek tették a magukét, személyeségük kiteljesedésére, mások javára. Legszívesebben persze a jó, az igaz ügy az élelemszülő földművelés szolgálatában. Abban a műhelyben is, ahol a szóbeszéd szerint igazságtevő Mátyás is járt... Pécsi István II/l. Hajnali ötkor szállt le a vonatról, vagy pár másodperccel azután. Pontosan senki nem tudta később megmondani, melyik szerelvény hozta, mert rengeteg munkásjárat érkezik a pályaudvarra ez idő tájt.Napokkal később, amikor az emberek visszaemlékeztek, úgy vélték, volt valami különös abban a napban. Mert valami megváltozott azután. Mi, beavatottak természetesen nem dőlünk be ennek, mert tudjuk, az emberek jó része hajlamos hozzáemlékezni a dolgokhoz egyet és mást, olyat, ami nem történt, de nem is történhetett meg. S mi tudjuk, hogy valójában micsoda is történt ezen a napon; ám jó előre eláruljuk, hogy erről soha az életben nem fogunk beszélni. Valójában tehát közönséges nap volt ez, amikor az idegen a városba érkezett; olyannyira közönséges, mindennapi volt eme nap, hogy az emberek többsége nem is gondolt arra, vajon hétfő van-e, kedd van-e, avagy szerda, csütörtök, péntek. A gyárigazgató, a polgál- mester, a tanár, a tanítónő, az esztergályos — no, ne soroljuk tovább! —, mindenki ugyanúgy kávézott ezen a hajnalon-reggelen, . ahogyan korábban szokott; ki-ki ugyanúgy elfogyasztotta az üvegecske diannát, vagy ha volt, a házipálinkát. Ezen a hajnalon sem volt harag az emberek szívében, senki sem gondolt összeszorult gyomorral arra, hogy ma megint, ma megint csak kezdete van a napnak, de vége nincsen. Horváth János villanyszerelő az Alkotmány utca nyolcban, még ágyban fekve, szokásos mozdulattal gyújtotta meg cigarettáját, aztán kiment a fürdőszobába, ne hallja a család, ahogy kínlódva fölköhögi tüdejéből a tegnapi adag kátrányt, és heves hányinger közepette a mosdókagylóba köpködi. A mosdókagylóba ma is, mert felesége erről — és ó, jaj! még mi egyébről! — nem tudta leszoktatni. Kovács Gáspár káromkodva ült a hetes járat volánja mögé, mert a fagybrigád megint nem tankolta fel a húsznullanullás Ikarus tankját. A járatindító garázsmester a kapunál nemtörődöm jóindulattal vetette oda, hogy nem ártana ráírni a menetlevélre a menesztész időpontját, mert déltájban belső ellenőrzés várható. Kovács Gáspár megígérte, de nem tette meg. Koch Róbert né boltvezető gépiesen darálta, egyél Pistike, elkések, megcsináltad a leckét, délután hozz kenyeret, tejet, kiló sót is vegyél, apádnak cigarettát, tudod, mérges, ha nem talál a fiókjában megbontatlan csomagot. Az asszony sebtében kontyba tűzte a haját, szinte oda se nézett, úgy húzta ki a szemöldökét, szép ívű szája vonalát festékkel. Harmincöt éves lesz maholnap, még adhatna magára, de már nagyon régen nem figyel oda, hogyan öltözködjék, nem jut eszébe, hogy kibontott hajjal sokkal előnyösebben mutatna. Bertalan István rendőrhadnagy homlokon csókolta alvó feleségét, tetőtől talpig végigmérte magát a toaletttükörben. Makulátlan volt, ahogyan mindig; hiába, kevés asszony tud úgy pantallót vasalni, ahogyan az ő Arankája, kevés embernek van olyan gondos felesége, mint a meleg dunna alatt doromboló Aranka. A hadnagy kívülről bezárta az ajtót, bekukkantott a postaládába, és kimért léptekkel indult, hogy elérje a hetest. Simon Géza újságárus elszortírozta a napi- és hetilapokat, a folyóiratokat, a stand pultján, megtömte első pipáját, természetes mozdulattal söpörte a kasszába a filléreket, amit az idegen otthagyott az újsághalima- zon. Negyed hat volt. Valaki később erősen bizonygatta, hogy inkább fél hat fele járt az idő, állítását azonban nem tudta alátámasztani, hiszen előző nap adta zaciba karóráját, a pályaudvar villamos órái pedig már két évvel ezelőtt megálltak. Egy kopasz úr meg tudni vélte, hogy az idegent nem várta senki. Ezt a tényt olyan fontosnak tartotta, hogy nai- pokkal később sajtóértekezletet is tartott, és ez a városban eseményszámba ment, ugyanis a kopasz úrban valaki felismerte az évek óta körözött, hamisítványokkal kereskedő képügynököt (Folytatjuk.) A válaszok a Népújságban is lehetőség Környezetvédelmi fórum ■ a televízióban A Magyar Televízió környezetvédelmi fórumot szervez június 2-án, szerdán 21 óra 10 perctől 22 óra 40 percig. A műsor házigazdája Vitray Tamás lesz, vendégei: Gonda György államtitkár, az OKTH elnöke, dr. Királyi Ernő, a MÉM Erdészeti és Faipari Hivatal vezetője, Jantner Antal, az ÉVM miniszterhelyettese, Illés György, az OVH elnökhelyettese, Készt, helyi István és Takáts Attila, az OKTH osztályvezetői. A föld, a vizek, a levegő, az élővilág, a táj és a települési környezet védelmével, a hulladékok hasznosításával. elhelyezésével, általában a hazai környezetvédelemmel kapcsolatos kérdéseiket az érdeklődők levélben a tv címére (Környezetvédelmi Fórum, Budapest, 1910 Szabadság tér 17.) küldhetik el, vagy az adás napján 16 órától a következő telefonszámokon tehetik fel: Budapesten a 170-700, a 173-444 és a 174-333-as, Pécsett a 10-533-as, Miskolcon a 36-330-as, Szegeden pedig a 12-717-es számokon. Az adás során a megyénkből feltett, válaszolatla- nul maradt kérdésekre a tévénézők a Népújságban — folyamatosan — kaphatnak majd feleletet.
