Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-20 / 116. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. május 20., csütörtök 3 Önállóan - bástyák nélkül A MEGYEI TANÁCSOK az elmúlt év végén új mun­kaerő prognózist készítettek, összesített információk sze­rint az idén a foglalkoztatás országos egyensúlya megfe­lelő lesz. Tizenegy megyében — Hajdú-Bihar, Heves, Szol­nok, Csongrád, Bács-Kiskun, Békés, Győr-Sopron, Fejér, Komárom, Vas és Pest me­gyében — a munkaerő-keres­let és -kínálat várhatóan közelít egymáshoz. Nógrád, Somogy, Zala és Tolna me­gyékben változatlanul ki­egyensúlyozott helyzetre, Bu­dapesten és Baranya megyé­ben azonban változatlanul munkaerőhiányra, Borsod megyében kisebb, Szabolcs- Szatmárban pedig viszonylag nagyobb feszültségre lehet számítani. E felsorolás is jelzi, hogy a munkaerőpiacon uralkodó keresleti és kínálati viszo­nyok sokkal bonyolúltabbak, mint amilyeneket éveken át megszoktunk. A korábbi idő­szakokat a munkaerő iránti feltétlen kereslet jellemezte, most viszont úgy tűnik, hogy a vállalatok válogatnak a munkára jelentkezők között. Tény, hogy bizonyos szak­mákban sok munkavállaló­nak elhelyezkedési gondok­kal kell számolnia. A pálya­kezdő fiatalok egy részének elhelyezkedése például már most sem könnyű: az egy mű­szakos munkahelyeket kere­ső nők egyre nehezebben ta­lálnak munkaalkalmat; nem beszélve a csökkent munka­képességűek foglalkoztatási lehetőségeiről. Tegyük még ehhez hozzá: a gazdasági szabályozók egyre több munkaerőt sza­badítanak fel, s a nyilvánva­lóan szigorúbb gazdálkodási feltételek ugyancsak szigo­rúbb munkaerő-gazdálkodás­ra késztetik a munkáltató­kat! S a végeredmény: való­színű, hogy súlyosbodnak a foglalkoztatással kapcsolatos gondok! Ilyen körülmények között pedig minden eddiginél na­gyobb és nehezebb feladatok­kal kell megbirkózniuk a területileg illetékes tanácsok­nak és szakigazgatási szer­vezeteiknek. Dolgukat nehe­zíti, hogy bizonyos körze­tekben egyszerre kell meg­valósítani a hatékonysági szempontból nélkülözhetetlen munkaerő-átcsoportosítást, il­letőleg bővíteni az elhelyez­kedési lehetőségeket. A ki­sebb településeken élő né­pesség megtartásának egyik feltétele, hogy mindenkinek munkalehetőséget kínálja­nak a lakóhelyén, vagy an­nak közelében. A racionális munkaerő-gazdálkodás má­sik feltétele, hogy csakis a minden szempontból kedve­ző helyzetben lévő körzetek­ben valósítsanak meg terme­lésbővítést jelentő beruházá­sokat, s ha ezek működteté­séhez az adott körzetben nincs elegendő munkavállaló, akkor továbbra is szembe kell néznünk az ingázásból fakadó gondokkal. AZ INGÁZÁST NÁLUNK sokan afféle sorscsapásnak tekintik, noha az ingázásnak nyilvánvalóan racionális okai vannak. Ezért is dön­tött úgy az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal, hogy megvizsgálja a lakóhelytől távolabbi munkavállalás gaz­dasági és szociális feltételeit, körülményeit, egyéni és tár­sadalmi költségeit. Tételez­zük fel, hogy a vizsgálatok végül az ingázás körülmé­nyeinek javításához vezetnek majd. Ettől függetlenül, az adott területén élő népesség fog­lalkoztatási gondjainak meg­oldása — az érvénye® párt- és állami határozatok értelmében — elsősorban a megyei taná­csok feladata. De milyen le­hetőségeik, eszközeik van­nak erre? Például a mun­kavállalók át-, illetve to­vábbképzésének szorgalma­zásához és szervezéséhez? Ez ugyanis egyik alapfeltétele a munkaerő mobilitásának. Jelenleg mintegy 100 ezren járnak különböző képesítést nyújtó továbbképző tanfolya­mokra, s ez önmagában is gyors változásokat idézhetne elő az adott területen foglal­koztatottak szakmai struktú­rájában, mobilitási esélyei­ben és lehetőségeiben. Csak­hogy a megyei tanácsok munkaügyi osztályainak — megfelelő információk híján — nincs pontos áttekintésük e változásokról. A felnőtt munkavállalók szakmai kép­zésének, át- és továbbképzé­sének irányítása, engedélye­zése ugyanis annyira bonyo­lult, hogy a legérdekelteb- bek — a területi munkaerő-' gazdálkodásért (elvileg! fe­lelős tanácsi szakigazgatási szervek — aligha befolyásol­hatják az oktatási munkát. Például minisztériumi elbí­rálás és engedély kérdése, hogy valamely állami válla­lat szervezhet-e továbbképző tanfolyamokat olyan szak­mákban, amelyek az Orszá­gos Szakmunkásképzési Jegy­zékben foglaltatnak. A taná­csok csakis az általuk irá­nyított vállalatok esetében engedélyezhetik e tanfolya­mokat. A továbbtanulással kapcsolatos egyéni kérelme­ket mindenkor az adott vál­lalat munkaügyi osztálya bí­rálja el, a tanfolyamon történő felkészítés engedélye­zése viszont az illetékes mi­nisztérium hatáskörébe tar­tozik. KÉRDÉS, HOGY ILYEN körülmények között elvárha­tó-e a tanácsoktól az eddi­ginél hatékonyább és racio­nálisabb területi munkaerő- gazdálkodás? A válasz any- nyira egyértelmű, hogy a Művelődési Minisztériumban már dolgoznak a felnőtteket érintő szakképzés rendjé­nek korszerűsítésén; az Álla­mi Bér- és Munkaügyi Hi­vatal pedig még az idén megjelenteti a tanácsok mun­kaügyi szervezeteinek mun­káját szabályozó új ügyren­det. De az ÁBMH szakembe­rei arra is figyelmeztetnek, hogy önálló gondolkodás és cselekvőkészség híján a jog­szabályi rendezés sem se­gíthet. Más szavakkal: me­gyei tanácsoknak meg kell barátkozni az önálló cselek­vés gondolatával, még akkor is, ha az önállóság eseten­ként nem bástyázható körül központi jogszabályokkal. (V. Cs.) ÖNKISZOLGÁLÓ RAKTÁRÁRUHÁZ. Az Élelmiszer, és Vegyiáru Kereskedelmi Vállalat budapesti, Ceglédi úti ön- kiszolgáló raktáráruházát a tavalyi nyitás óta tízezer magán- kereskedő, szerződéses és üzletbérlő kereste fel. A viszont­eladóknak élelmiszer és iparcikkekből több mint ezernégy­száz féle tételt kínálnak (MTI fotó — KS) Ahogyan a világpiac értékeli... Rugalmas alkalmazkodással — több élelmiszert A nemrég magunk mögött hagyott 70-es évtizedben élelmiszer-termelésünknek mind nagyobb hányadát exportálhattuk a külpiacokon. Az MSZMP Központi Bizottságának 1977. október 20-i, hosszú távú külgaz­dasági stratégiát meghatározó döntése után ez még in­kább megélénkült. így 1980-ban a rubelelszámolású élelmiszer-kereskedelmünk egyenlege több mint két­szerese, a dollárelszámolású forgalmunk pedig hatszo­rosa volt az 1970. évinek. 7 milliárd - 100 ezer cikk Mezőgép­alkatrész­gyártó kisiparosok Az idén. alakult Agrotex Vállalat nagy erőfeszítéseket tesz a mezőgazdasági gépal­katrész-ellátás javítására. A munkát az alkatrészhelyzet felmérésével kezdték: az eredmény nem túlságosán biztató mivel több — min­denekelőtt külföldi eredetű — mezőgazdasági jármű és gép egyes cseredarabjaiból lényegesen többre lenné szükség. Az évente mintegy 7 mil­liárd forintos alkatrész-for­galmazás hozzávetőleg 100 ezer cikket érint. Ami hiány­zik, lényegében csak töredé­ke ennek: ötezer' alatt van a csak nehezen beszerezhető alkatrészek száma. Ám ezek­nek több mint fele tartósan hiányzik a telepekről, az üz­letekből. A külkereskedelmi joggal rendelkező Agrotex Vállalat a külföldi vállalatokkal, gyártókkal szoros kapcsolatot alakított ki és rendszeresen közli az alkatrész-igényeket. Azokra a cikkekre, amelyek­re nem sikerül gyártási fe­dezetet biztosítaniuk, itthon keresnek vállalkozót. 1982- ben mintegy 900 millió fo­rint értékű alkatrészt gyár­tanak majd a hazai üzemek, szövetkezetek, kisegítve ezzel az alkatrész-forgalmazókat. A termelőszövetkezetek 30— 40 gépipari melléküzemága foglalkozik a legkeresettebb és igen gyakran hiányzó cse­redarabok előállításával. Az idén a kisiparosok is bekap­csolódtak ebbe a program­ba. A fővárosban és vidé­ken már 20 jól felszerelt műhellyel rendelkező kisipa­ros látott hozzá a méretei­ben kisebb, ám minden eset­ben nagy fontosságú alkat­részek sorozatgyártásához. A hazai alkatrészgyártást nehezíti, hogy az öntödék nemigen vállalkoznak az alapanyagok elkészítésére. Ezért a szécsényi termelő- szövetkezetben, az Agrotex támogatásával, több millió forintos beruházással kisebb öntödét létesítenek, ahol a speciális mezőgazdasági al­katrészekhez szükséges nyersöntvényeket állítják elő. Középpontban: a gabona és a hús ■ Hogy minek köszönhető ez a dinamikus fejlődés? Min­denekelőtt annak a felisme­résnek, hogy hazánk és ré­szeként Heves megye élel­miszergazdaságai a nehezebb közgazdasági feltételek ellel nére is rugalmasan alkal- mazíkodott a piac által dik­tált szigorú követelmények­hez. A külpiaci alkalmaz­kodás igénye és a termelés eszközvonzata viszont a ko­rábban jónak vélt törekvé­seket kérdésessé tette. Pél­dául a mind nagyobb ter­mékmegmunkálásra való tö­rekvés ma már nem olyan egyértelmű mint korábban, mert ezt a világpiac más­ként értékeli. Ezért van fokozott jelen­tősége az alkalmazkodásnak, amely élelmiszergazdaságunk exportszerkezetének felül­vizsgálatát is szükségessé tette. így jelent meg a VI. ötéves tervben központi he­lyen a gabonafélék növelt aránya. A gabonatermelés és az erre épülő húsexport mellett azonban érvényesül az a törekvés is, hogy élel­miszereink nagyobb hánya­dát feldolgozva értékesítjük. Ezért a 80-as évek első fe­lében a külpiaci értékesítés megválasztásánál döntő lánc­szem a gazdaságosan meg­termelt élelmiszerek jó el­adhatósága. • Ehhez viszont tovább kell javítani a minő­séget, a csomagolást és a feldolgozottságot Így válik érthetővé, hogy a következő években tovább növekszik az állati termékek, a gabona­félék és takarmányok, a ker­tészeti és egyéb növényi eredetű anyagok élelmiszer- ipari feldolgozása. Modern technika és szakértelem Ezt szolgálják Heves me­gyében is azok a fejleszté­sek, melyeket főleg a gaz­daságos élelmiszerexport fokozására valósítanak meg a 80-as évek első felében, így az új nagyrédei hűtőház, amely már a nyáron meg­kezdi termelését, vagy az állatforgalmi és húsipari vál­lalat rekontsrukciója, a Mát- ravidéki Cukorgyárak selypi gyárának fejlesztése, illetve az Eger—Mátra vidéki Bor- gazdasági Kombinát egri, Árnyékszala utcai vörösbor­központjának létesítése mind ezt a törekvést segíti elő. Az említett beruházások a népgazdaságnak és az üze­meknek is előnyösek, hiszen hamar megtérülnek és hosz. szú távon biztosítják az ex­port növelését! Élelmiszereink verseny- képessége, legyen az hús, bor vagy zöldségkonzerv, nagyrészt attól függ hogy a termelő üzemek milyen gyor­san igazodnak a külpiaci igények változásaihoz Ennek egyik feltétele a korszerű termelés és olyan közösség, amely egyik -nap­ról a másikra képes változ­tatni a régin, úgy, hogy új terméket állít elő. Ez csu­pán az egyik feltétel, mert legalább ennyire fontos az ember alkotóereje és képes­sége is! Kívülről talán úgy tűnik, hogy egy modem üzem már önmaga is a si­ker záloga. Pedig nem így van! Az üzemet irányító emberek szakértelme, tudá­sa nélkül ugyanis a legkor­szerűbb technika sem képes önmagában versenyezni. A kettő együtt viszont már igen! Változó szemlélettel... A korszerű technika meg­honosításával példák bizo­nyítják, hogy az üzemek rö­vid időn belül képesek átáll* ni egyik termék gyártásáról a másikra, úgy, ha ez meg­felelő szervezettséggel is pi­rosul. Mindez feltételezi ^a szakítást a régi, beidegzést módszerekkel és az újak be­vezetését követeli meg. 'i4 gyors váltás ugyanis a kül­földi megrendelők igényéhez, ízléséhez való alkalmazkodást jelenti. A változás óhatatla­nul a dolgozók átcsoportosí­tásával is együtt jár! Ma áz ésszerűség megköveteli, hogy a legjobb munkások, a több gyártási művelethez ér­tők oda kerüljenek, ahol éppen a legnagyobb szükség van rájuk. Ez az élelmiszer- termelésben, az ágazat fo­kozott külpiaci érzékenysége miatt különösen fontos! Igaz, hogy ennek a képességnek az anyagi elismerésben, a fizetésben is meg kell nyil­vánulnia. Amikor tehát termelési szerkezetváltásról, vagy az igényekhez való rugalmas alkalmazkodásról beszélünk, akkor számtalan korábbi megcsontosodott előítélettel is le kell számolnunk. Ezek megszüntetése, illetve a szo­kások megváltoztatása ter­melővé és a termelés részé­vé válhat, elősegítheti a tervben megfogalmazott cél­kitűzések megvalósítását Külpiaci igényekhez, a világpiac értékítéletéhez való rugalmas alkalmazko­dás tehát nem jelentheti csupán a termékek változ­tatását. Ezzel együtt a leg­fontosabb, hogy az embe­rek gondolkodásmódja is változzék és formálódjék. Az átalakulás ugyanis fel­tételezi az emberi gondol­kodás, a szemléletmód meg­változását is... Mentusz Károly Mesterek mestere — Elkeseredve jött be hoz­zám a gyerek édesanyja: „Ernő bácsi, beszéljen már ezzel a fiúval, képzelje, most akar autóvezetői tanfo­lyamra járni, most, - nem sokkal a verseny előtt...” Nem mondom, engem is meglepett a dolog, mert Öt­vös Ferit, a tanulómat min­dig értelmes, ügyes és jó­fejű fiúnak ismertem, aki el tudja dönteni, mikor mi a fontosabb. Elő is vettem, beszéltem vele a magam módján, s ő végül hajlott a szóra, megígérte, egyelőre hagyja a tanfolyamot, csak a szakmával foglalkozik, rendesen készül az országos versenyre. (Mint később kiderült, a fiatalember nem bánta meg, hogy így döntött, mert a Szombathelyen megrendezett versenyen, amelyen asztalos szakmában 26 induló volt, a második helyet szerezte meg, és ez egyben a szakmunkás­bizonyítvány megszerzését is jelentette számára.) Sárkány Ernő, a Heves megyei Tanácsi Építőipari Vállalat szakoktatója nem dicsekvésként emliti ezt a példát, és az ehhez hasonló­kat, • hanem inkább, azért, hogy érzékeltesse: jó ügyet szolgál az, aki ismereteit, szakmai és elméleti tudását jó szóval, emberséggel igyek­szik átnyújtani a rábízott fiatalabb nemzedéknek. És mondja azért is — ez kiér- zik minden szavából —, mert ő maga szeretne inkább a háttérben maradni. Valahogy mégis muszáj visszakanyarodni saját sze­mélyéhez, ahhoz, honnan a szakma Hyen magas fokú ismerete, s 'ezen felül az a plusz, csak kevesek számára megadatott képesség, hogy annyi türelemmel, megértés­sel és — mondjuk ki — sze­retettel képes tudásának át- plántálására. — Azt hiszem, mindkettőt onnan hoztam, a kápolnai gyermekkorból, a szüleimtől... Persze, ami a szakmát illeti, arról édesapám tehet, ter­mészetesen ő folytatta az asztalosmesterséget. Ügy emlékszem rá, mint aki na­gyon szerette a munkáját, és ennek „ megfelelően művelte is. Később ezért tiszteltem annyira, abban a bizonyos apróságkoromban 'pedig in­kább csak a kíváncsiság, meg a forgácsok adta ját­szási lehetőség miatt lábat- lankodtam annyit körülötte. Mást nem mondhatok, így lett belőlem is asztalos, ha csak „hivatalosan” számo­lom, akkor is már éppen 35 éve. Ebből a tekintélyes időből Sárkány Ernő jelenlegi mun­kahelyén három évtizedet töltött el, és — tekintve, hogy most 53 éves — várha­tóan és remélhetően, nyug­díjig ehhez hét esztendőt hozzáragaszt. A jövő azon­ban olyan ága az életünk­nek, amelyről csak egy bi­zonyos: a mi törzsünkből nő ki, de hogy merre, s milyen­re, azt tudni nem lehet. Marad tehát a múlt, a jelen. — Mások számára talán nem sokat mond, de ez a menetrend: idekerültem mint asztaloslegény, előbb mint szakmunkás, majd bri­gádvezető, művezető, s leg­végül — hat esztendővel ez­előtt — érkeztem pályám jelenlegi szakaszához, szak­oktató lettem. És rólam, úgy érzem, bőségesen elég is ennyi. Inkább beszélnék arról, hogy szerintem mi­lyennek kell — kellene? — lenni egy jó szakoktatónak? Azt szinté felesleges is mondanom, annyira termé­szetes, hogy magabiztosan tudja saját mesterségének minden fogását, csínját-bín- ját. Ezt tekintsük adottnak, hiszen ezt feltehetően vala­mennyien magunkkal hoz­zuk. Elsődleges tehát ezek után, hogy jól ismerjük meg a ránk bízott gyerekeket, le­gyünk tisztában azzal, me­lyikük mire képes, és jó azt is megtudni, önállóan, saját elhatározásából választotta-e a szakmát vagy netalán rá­erőltették. Ehhez hadd tegyem hoz­zá, szerencsére általában ők választják, néha többen is, mint ahányat felvehetünk, s ezen felül ügyesek is. Ezek után a többi már nem ne­héz: szeretettel, jó szóval és fokozatosan kell gyalulgatni, csiszolgatni őket —, hogy a szakmánknál maradjunk —, mígnem kialakul bennük a mesterség magabiztos isme­rete, s ezzel elkezdhetik sa­ját önálló életüket. Mindez persze sokkal több és bonyolultabb, az egészet elmondani nem, inkább csak csinálni, élni lehet. És nem is egyetlen embernek, ha­nem egy egész közösségnek dolga, feladta ez. Egyedül, önmagunkban, vajmi kevésre lennénk képesek. Mi ilyen szempontból szerencsés hely­zetben vagyunk. Mert mind a vállalat vezetői, mind a 2l2-es szakmunkásképző in­tézet oktatói munkaköri kö­telességüket messze megha­ladó megértéssel és szere­tettel fáradoznak azon, hogy a nálunk tanuló gyerekek szakmai és egyéb, általános tudás tekintetében is, sok és sokféle ismeret birtoká­ban lépjék át azt a bizonyos kaput, amit nagybetűs élet­nek szokás nevezni. Minderről csendben, rövid szünetek közbeiktatásával beszél, úgy, ahogyan tanít­ványaival is. Azokkal a gye­rekekkel, akik közül hárman már országos verseny „dobo­gós" helyezésével bizonyítot­ták jó felkészültségüket és iskolájukat, és a többiek, akik ezt megközelítő szak­embereknek mondhatják magukat. Sárkány Ernő mindezt személyes sikerének is te­kinthetné, ám erről nem esik szó. Inkább egyik gye­reknek mutatja meg a szer­szám helyes alkalmazásának módját, és most már újra az, újra a szakember: maj­dani mesterek mestere. B. Kun Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom