Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-15 / 112. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 19S2. május 15., szombat Dsida Jenő: iví ■lé A félelem szonettje * A száj fehéren, ejti majd a szót: eredj! s te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek! A test aléltan, nyögve enged útra, lélek, mint anya gyermekét, ki idegenbe megy. Fiam, mily házak, mily terek s mily utcaszélek várnak reád? Mély lesz a völgy, s magas a hegy? Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj, s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek. A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol, az arcra percek folynak, sárga vegyvizek s a tátott szájba csurganak a horgas orról, te meg bolyongsz iszonyúan nagy Íriszek között, hol a felejtés vízesése mormol, s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg. Szeretnék Szeretnék: kimenni messze, a víz * partjára s a lemenő nappal szembenézve nekidőlni egy fának. Hetenként többször. A fejemet is hátravetve hallgatni a halk szúnyogdongást, meg a zsongó, csobogó vizet, mikor beszél a Csenddel. Ügy maradni, míg feljönnek a csillagok és simogató ezüst fényüket fejemre hintik. ... Először egy napig maradni ott azután két napig, azután három napig, azután mindio... Szatmár 1925. július 10-én. Angyalok citeráján Dsida Jenő emlékezete A hetvenöt esztendeje született Dsida Jenő szinte kamaszangyalként lépett fel az erdélyi magyar irodalomban: egyenesen az iskolapadból érkezett, a játék örömével nyúlt a vershez — valósággal érződik sorai mögött a büszkeség, mellyel egy-egy váratlan metaforára vagy ravasz rímre talált. Huszonegy évesen adta ki első verseskötetét: a Leselkedő magányt, majd még kettőt: Nagycsütörtök és Angyalok citeráján című könyveit. Korán része volt az elismerésben, egész fiatalon lett szerkesztője a Pásztortűznek, az egyik legnépszerűbb erdélyi folyóiratnak. Rengeteget olvasott és szavalt, megittasultan ízlelgette mestereinek és barátainak verssorait, önfeledt gyönyörűséggel hallgatta végig a hangversenyeket, légiesen erotikus szerelmek fogták körül, cigarettafüst és kávé mellett hajnalig vitatkozott a költészetről. Költő volt, „a költő”, ahogy ezt a mesterséget ifjú lányok elképzelik. Egy egész irodalomnak a kedvence lett, már indulásakor hozzászegődött a siker, mégsem volt boldog. Valami, a költői életformából következő elegáns búbánatnál keserűbb szomorúság járt a nyomában, s már első versed mélyéről is a hagyományos ifjúkori boldogtalanságnál feketébb fájdalom sajgott: „Ifjak vagyunk, élünk, verekszünk, /s — nem segít orvos — megöregszünk. /Ó, be szomorú, jaj, be félek! /vigasztalj verssel örök lélek.” — vallott fájdalmáról, félelmedről, s ezek okozójáról: az elmúlásról. Mert ez az életet minden pillanatával élvezni készülő költő minduntalan a halállal találkozott. \ Mint egész nemzedéke, ő is sejtjeiben hordta a világháború emlékének rémületét. Ezt és a fenyegető kor többi félelmét oltotta aztán örökös szorongássá, halálfélelemmé nehéz betegsége: veleszületett szívbaja. Életének így mindennapos retteneté lett a halál, s az alkatában örömre termett, de a korral és az elmúlás gondjával szembeszállni gyenge költő menedéket keresett, hol gyötrelmeit elfeledheti. Ezt a menedéket az idillben találta meg. Dsida idill je különös világ: ég és föld, opálos fényű túlvilági misztikum és napsugaras földi realitás találkozik benne. E kettős fény játékában az álmatag angyalok dévaj lányokra kezdenek hasonlítani, a szerelmes lányok szájára pedig az angyalok gondtalan nevetését varázsolja a képzelet. Napsngaras mezei reggelek, rejtelmes erdei alkonyok, fiatalosan üde szerelmek töltik be Dsida világát. Daphnis és Cloé hazája ez a világ határait Theok- ritos és Longos mérte ki valaha, az örök bukolika birodalma, ha magyar rokonát keressük, Csokonai Vitéz Mi- hályra gondolhatunk. Csak éppen a szürrealizmus modem képteremtő látásával felfrissített bukolika ez a világ Dsida huszadik századi pásztori iddllje. Pásztori idill: a halál közvetlen szomszédságában. Ebben a fenyegetett világban bontakozott ki igazán a kolozsvári költő tehetsége: alkotó ereje utolsó verseiben csapott igazán magasra, midőn már szívének kihagyó ritmusát kellett figyelnie. Ekkor írta azt a versét is: a Psalmus Hungaricust, amely korábbi költészetének fájdalmas és játékos dallama után a közösségi felelősség és a történelmi elkötelezettség morális elvét szólaltatja meg. Azt a hagyományos hangot idézi fel, amelyet a török pusztítással számot vető egykori énekes: Kecskeméti Vég Mihály ütött meg egykoron, s amely Kodály Zoltán fájdalmas Psalmusában zengett a két háború között. Hitvallást tett, majd lassan búcsút vett mindenkitől. Fiatalon távozott harmincegy esztendős korában. Sírfeliratát maga fogalmazta meg: „Megtettem mindent, amit megtehettem,/ kinek tartoztam, mindent megfizettem. /Elengedem mindenki tartozását, /felejtsd el arcom romló földi mását.” Pomogáts Béla A Vigadó Duna-partl homlokzata C zázhatvan óriástükör ^ szórta szét annak a 2600 gyertyának a fényét, amely nappali fénybe borította az 1833 januárjában, országos ünnepségek keretében megnyílt pesti Vigadó báltermét. Kétezer vendég csodálta a klasszicista stílusban épült palotát, s keringőzött a tükörfényes parketten ... «Az első világhírű vendég, aki 1833 novemberében itt adott hangversenyt: a keringőkirály, Johann Strauss volt... Aztán ... Hentzi generális ágyúi 1849 májusában szinte a földdel tették egyenlővé a pestiek büszkeségét, és 1865. január 15-ig kellett várni, amíg az újjáépített Vigadót ismét birtokába vehette a közönség. Másodszor 1944 végén dőltek romba a falak és a felszabadulás után sokan úgy vélték: a hatalmas költségek nem érik meg a helyreállítást. Végül mégis azok győztek, akik a Vigadó újjáépítése érdekében törtek lándzsát, ám ismét évtizedekig tartott a második „feltámadás”. * S ezzel elérkeztünk a jelenhez. Illetve... a közelmúlthoz. A Vigadó teljes újjáépítése ugyanis több ütemben ment végbe. A Vörösmarty tér felőli A-épületrész és a B-épület igazgatói szárnya, valamint a kettőt összekötő úgynevezett nyaktag 1972-ben készült el, és csupán 1981-ben a Duna- partra néző épületkomplexum. A pesti Vigadó valóságos kultúrkombinát. A Művelődési Minisztérium tulajdonát képezi, és a Vigadó üzem- igazgatósága az „üzemeltető”. A Vigadó — önellátó, önálló költségvetéssel dolgozó intézmény, amely nem részesül állami támogatásban, fenntartási költségeit és napi kiadásait a bevételekből fedezi. Ráfizetés nem lehet — nincs is —, nyereséget sem kell felmutatnia, ha mégis így esik, a többletet a Művelődési Minisztérium „lefölözi” — egyéb kulturális célokra. A Vörösmarty téri kultúr- centrum összterülete 35 ezer négyzetméter. Állandó dolgozóinak, munkatársainak létszáma 160 fő. Helyiségeinek nagy részét bérbe adja az itt működő intézményeknek, vállalatoknak. Kik találtak otthonra a Vigadóban? A többi között a Corvina, a Magvető és a Képzőművészeti Kiadóvállalat. A Magyar Zeneművészek Szövetsége, a Nemzetközi Koncertigazgatóság, az Országos Filharmónia, az Országos Rendező Iroda, a Szerzői Jogvédő Hivatal, a Kórusok, Országos Tanácsa, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, valamint a Magyar PEN Club, a Képcsarnok Vállalat és a Zenemű Kiadó Vállalat. Az épület földszintjén — a Vörösmarty téri oldalon — működik az Országos Filharmónia jegypénztára, a Képcsarnok Vállalat kiállítóterme és a Magyar Hanglemez- gyártó Vállalat lemezboltja. A Vigadó téri oldalon találjuk a Vigadó Galériát és a Hotel Duna Inter-Continen- tal egyik „fiókját”: a Vigadó éttermet-sörözőt. Járjuk körbe a több száz kisebb-nagyobb helyiséget — természetesen a teljesség igénye nélkül! Az A-épület- ben találjuk a 125-ös és a 126-os próbatermet, mindkettőhöz irodák, öltözők és kisebb gyakorlószobák tartoznak. A 125-ös az Állami Hangversenyzenekar állandó próbaterme, s hozzá csatlakozik Ferencsik János, az ÁHZ fő-zeneigazgatójának dolgozószobája. A 126-osban az Országos Rendező Iroda produkciói próbálnak, ám A nagy hangversenyterem itt történnek az úgynevezett meghallgatások is, melyeken eldől, hogy a jelentkező könnyűműfajú előadók kaphatnak-e vagy sem működési engedélyt? Ugyanitt több — kisebb- nagyobb — tárgyalóterem teszi lehetővé a meghitt beszélgetéseket, szerződéskötéseket, megállapodásokat, a hazai intézmények képviselői és az itt sűrűn megforduló külföldi vendégek, elsősorban impresszáriók között. A Duna-parti oldal a Vigadó zenei centruma. Itt A generális ágyúi romba döntötték fl Vigadó kulturális centrum Az a fehér bőrű, szőke, hájas, csonttá lan, képlékeny testalkatú lény testnevelési órákon a pádról nézte ötdioptri-ás szemüvegén át a mi gondtalan futkározásunkat. Irigységét, amiért ő nem lehet közöttünk, olykor az észlények fensősé- ges fintorával próbálta megvetésbe csomagolni, mígnem valamelyikünk úgy megcsavarta az orrát, hogy könnybe lábadt a szeme. Artúr (gúnynevén Túró) kénytelen volt belátni, hogy hiába ő a gimnázium agytrösztje, nincs joga fintorogni, ha az ép testűek kosárlabdáznak, vagy a tornaszereken izmosodnak. Több mint harminc éve ennék. Artúr azóta még fehérebb bőrű, még kövérebb, még csonttailanabb, még rövidlátóbb, még képlékenyebb. Fújtatva, szuszogva, zihálva görgeti százhúsz kilóját a betegágyam körül, de ha volna értelme, bevenném a ciánt, hogy ő még ott lesz a harmincötödik érettségi találkozón — és nekrológot rögtönöz fölöttem. Felidézi „iskolánk egykori büszkeségét”, az aranyjelvényes tomászbajnokot, akit „alig ötvenévesen ragadott-magához a könyörtelen halál”. Beleszövi beszédjébe azt a régen volt iskolai kirándulást, személyemben meg azt a fiút, aki „élete kockáztatásával” mentette ki őt a „habtajtékos folyó árjából”. Ettől elérzékenyül, meg- törli szemüvegének két bepárásodott mikroszkóp-lencséjét, majd felhatalmazást kér a többiektől, hogy ő húzhassa meg emlékemre az Alma Mater lélekharangját, mert ő volt mellettem „abban a tragikus pillanatban, amikor a lélek elhagyta a test porhüvelyét”. — Artúr, a kép aikkor lesz teljes, ha azt is elmondod, hogy én csavartam meg legtöbbször az orrodat. Artúr megállítja magát, az ágy végére könyököl, a monitoron bukdácsoló golyócskára tekint, és azt mondja, hogy éjfél körül belopakodott a szobájába egy nő. Udvariasan, de ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy találkozni akar veled. <5, Artúr, félórája győzködi, hogy mindent a maga helyén és idejében, ám a hívatlan vendég nem tágít: konokul hajtogatja, hogy amiért ő jött, annak itt van a helye, és most jött el az ideje. „Mondd: a Csutka Rozi valódi név-e, vagy kitalált? ... Artúr kérdésétől a fénygolyócska, mintha üldözték volna, szeszélyes cikkcakkokban vágtázni kezdett A kérdésre csak azután mertem válaszolni, amikor szívem ismét a szokásos ritmust dobogta rá a monitorra, amikor Artúr lencséd mögött és arcán a halált leső feszültség kíváncsisággá ernyedt. — Te mondtad, Artúr, hogy készüljek, mert már nagyon kevés van nekem hátra, ezért elárulom, hogy Csutka Rozit valódinak találták ki. ötéves karomban láttam először egy vándorló bábszínház műsorában. Ezt a hegyes orrú, megfésülködve is kócos, kissé esetlenül lépkedő lányt sűrűn felkeresték dűledező házacskájában az erdő lakói, mert mindegyiken segített, ahogy tudott. A medvének mézet gyűjtött, a mókusnak mogyorót tört, az őzikének bekötözte a fájós lábát. Bizalmával visszaéltek a rászorulók: nemcsak a róka, hanem a nyúl is becsapta. A lánynak azonban a természetéből fakadt a jóság, ezért senkire sem tudott haragudni... Történt egyszer, hogy Csutka Rozi rőzsét szedett az erdőben. A teher alatt görnyedve megbotlott egy kőben, amely alól panaszos brekegés hallatszott. A lány azonnai kiszabadította, tenyerébe vette a csúnya' varangyot, bocsánatot kért tőle, ha netalán fájdalmat okozott volna neki. A kedves szó elmulasztotta a békáról a gonosz varázslatot. A varangy daliás királyfivá változott, azon nyomban feleségül vette Csutka Rozit, vitte a palotájába, ahol azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak... És te, Artúr, hiába rakod szavaimat kételkedéseid lencséi alá, úgy történt, ahogy elmondtam. Háromszor izgultam végig Csutka Rozi történetét. Am a ^negyedik estén hiába vittem a két cső kukoricát, a belépődíjat, a bábosok már elmentek. Akkor én keservesen sírtam, sokáig nagyon szomorú voltam: és igazán csak negyven év múlva vidultam fel, amikor megtaláltam Csutka Rozit egy újságosbódéban. Artúr a monitorra nézve azt dünnyögte, hogy a szívem meglepően egyenletesen ver, ami azért meglepő, mert a múlt emlékeinek felidézése általában ritmuszavart okoz. Egyébként szavát adja, hogy orvosi titokként kezeli a hallottakat, és most már bizonyos, hogy a szobájában várakozó nő Csutka Rozi megelevenedett hasonmása külsőre is, de abban is, hogy természetéből fakad a jóság. Nyomban észrevette például, hogy neki fizikai fájdalom lehajlani. Ez az asszony vagy lány. eléje térdelt, felhúzta, s befűzte a cipőjét; és tette ezt olyan közvetlenül, hogy ő, Artúr, elfelejtette megköszönni a segítséget. Talán csak abban különbözik az erdő hálátlan vadjaitól, hogy szégyelli magát. — Artúr — mondtam —, a te szégyened eltörpül az enyémhez mérve. Nemcsak azért, mert ötéves együttélésünk a'att számtalanszor rákiabáltam, ha nagy igyekezetében elvétett valamit. Azért is szégyenkezem-, mert szeretett volna tőlem egy kisfiút, és én ezt a csekélységet is megtagadtam tőle, mondván, hogy az én koromban már illetlenség gyermeket nemzeni. önző voltam, hazudtam: lelkem vattával bélelt csendjét féltettem a nyirkot gőzölgő pelenkáktól és a csecsemő nyivákolásától. ö természetesen átlátott rajtam. Betegségemről is tudott. Megígértette, hogy halálom közéledtét érezvén teljesítsem az ő egyetlen óhaját, vágyát, Csutka Rozi igazat mondott neked: amiért ő jött, annak itt van a helye, és most jött el az ideje. Ne is mondjam tovább, szólt közbe Artúr, mert az orvostudomány mai állása szerint már elmúlt annak az ideje, hogy teherbe ejtsek egy nőt. Ha netalán mégis, a hely nem alkalmas erre. Az pedig hogy ő, az orvos cinkosságot vállaljon egy ilyen ... műveletben, amely betegének azonnali halálát is okozhatja, nem is etikai, hanem büntetőjogi téma. Ejtsük, felejtsük. — Hallgatni is fáj az okfejtésedet, Artúr, mert érveid hamisak. Híjával vannak a bölcsességnek és a költőiség- nek; kisírnak abból a gyönyörű misztérium-játékból, amelyben Csutka Rozit boldogság illeti, az én lelkemet pedig megbékélés, hogy nem éltem hiába. Neked a bátorság jut osztályrészül. Gondold meg. Első és talán utolsó alkalom, hogy részesülj az öntisztulás örömében, hogy nem vagy gyáva és puhány, ami egész életedben voltál. Ha vállalod a
