Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-15 / 112. szám
0>áWi n |_ _■ n^nllmiin vonzza és ejti rabul a látogatót az egri |P|y S/RIIRUlH tanárképző főiskola évszázados falai köw zött, az egyházmegyei könyvtárban. A freskóról Hieronymus, az üvegvitrinekből ősnyomtatványok néznek farkasszemet a múló idővel: pergamen kódex 1394-ből, misekönyv 1484-ből — Kolombusz útja előttrői. A könyvtár 1793-ban 20 ezer kötettel nyitotta kapuit; ma százhatvanezer kultúrtörténeti ritkaság várja a história után érdeklődőket, turistákat. (Szántó György képriportja) • • • * ... emígyen szól a dal, igen, hogy: „... Nádfedél, faluvég, eljutok-e ...” El lehet jutni például Tiszaná- nára. Lehet, hogy az aprócska nádfedelű — vagy uramég’, zsúptetős?! — házikó formája, léte — két öreges, pislákoló ablakszemét a nap heve, a hó vihara ellen óvó ámbitusával ma már nem is faluvég, mert hogy a falu vége még jócskán odább van, de — e dalra kontráz. Ez kétségtelen. Elhiszem, hogy ki nem belé született, meg a hasontetejű, ablakú, vályogfalú, és még ma is feltalálható társaiba, annak csak látni romantikus, lakni már sokkal kevésbé. Ám a nád- fedeles, zsúpfedeles öreg ház, amely szerkezetével a múlt időket, s annak célszerű építészeti — kényszerű is persze — praktikumát is idézi, mégiscsak szívet- szemet fogó látnivalót jelent az arrajárónak. Itt Tiszanánán, vagy odább Kömlőn és még jó néhány község volt faluvégének mára is megmaradt, hol rokkant, hol formájában, fedelében is megújított — sajna, sok együtt felújított — egykori paraszti otthona nemcsak romantikus* de elgondolkodtató még a laikus számára is. Itt van például ez az öreg ház, ez a tisza- nánai. Tengelye kelet—nyugati, hátfala északra néz, így hát bejárata, tornáca déli fekvésű. Keskeny, rövid oldalával és aprócska két ablakkal néz rá a napkeletre, s mint fentebb írtam volt már, a két ablakszem fölé ámbitusféle eresz borul, árnyékot adva a nyármelegben, egyfajta védelmet a tél vihara ellen is. Aki most azt hiszi, úgy véli, hogy valamiféle mozgalmat kezdenék én most és itt szervezni — legyen minden faluban a még meglevő öreg házakból múzeum —, az téved. Nem nagyot ugyan, mert szívem szerint e témába is lelkesen belebonyolódnék, gondolván, hogy az effajta falusi múzeum tára lehetne egyben az egész falusi egykor volt életformának. S az emlékezés nem pusztán csak kegyelet, de mint majd a későbbiekben kiviláglik, tanulság és tanúság is lehetne. Meg aztán a haza fogalma, a hazaszeretet érzete nem holmi elvont fogalom. A szülőfaluhoz, a szülőházhoz kötődik, s ezekből a vékony szálú kötődésekből fonódik elszakíthatatlan erejű kötelékké a hazaszeretet immár nagyon is megfogalmazható, nemcsak átérezhető, de meg is érthető fogalma. Mégsem szervezem most e múzeumokat. S nem is csak a hozzá szükséges pénz híjának okán. Hanem inkább azért, hogy e téma külön cikkben is egy alapos, főleg hozzáértő kifejtést érdemelne. Érteni ehhez pedig csak érzek, de hát az a komoly dolgokhoz igencsak kevés, hogy valóság is legyen belőlük. Ezek szerint akkor tán értek a mai faluhoz? Értek a témához, amelyről a nádfedél és faluvég kapcsán írni akarok? Jószerint ahhoz sem, csak több lehetőségem volt a jó szándékú autodidakta módjára szó szerint is utánajárni, érdeklődni dolgoknak, és ezek nyomán néhány gondolatot leírnom. A napokban Heves megye déli részét jártam újfent, Poroszló, Sarud, Kisköre, Heves, Tiszanána és még néhány más községbe és községen át vezetett az utam. Akár életszínvonal-agitá- ciót is írhatnék azokról a bizonyos „faluvégek”-ről, amelyek helyenként valóságos gyűrűként fogják körül a régi, az egykor volt „falumagot”, két-három szintes, vadonatúj épületek utcányi, falurésznyi sora. Hatalmas ablakszemekkel, a portáról el nem maradható garázsokkal, fürdőszobával — azt nem pislogtam ki, hogy mindenütt használják is é? — színes csempékkel, pompázatos kerítésekkel, az egyfajta jómód minden látható jelével. Manapság a faluvégen lakni nem a szegénység, hanem a jómódra való készség jele. Még a falu peremére szorult cigányság egy része is igyekszik a falu végén építkezni ott, ahol tud, ahol lehet, és ahogyan tud, meg ahogyan lehet. Nos, minapi utamon is belém rögződött a már régebben látható kép és a belőle megfogalmazódott véleményem: újfajta falu épül és újfájta faluszerkezet alakul ki. Nem tudom eldönteni, hogy ami a városon felismertetett már, jelesen, hogy a belső részek foghíjai, kiöregedett épületei helyén, a régi városszerkezetet megőrizve i s épüljön tovább a város, nos, hogy ez falun hogyan és miként valósítható meg. Vélem, meg lehet és meg is kellene. Az istentelenül elnyújtózkodó falvak az új települések jóvoltából mind nagyobb gonddal küszködnek az infrastruktúra megteremtésével. A víz, a járda, a villany — józan ésszel felfogható, minél terjengősebb a település, annál többe kerül mindez. Aztán az „egyéni” építkezések. Pontosabban: az egyedi építkezések. Amelyekben éppen az a meghökkentő, hogy típustalanul tipikusan egyformák és jó néhány esetben — nem úgy, mint a nád- fedeles ama régi házak — célszerűtlenek, praktikusságot nélkülözők, és az ízléssel is bizony gyakran hadilábon állnak. Egyformán stílustalanok — tisztelet a szerencsére azért nem kevés kivételnek — ugyanakkor azonban annyira nem, hogy legalább e stílustalan- sághoz — bocsánat, építészek! — lehetne legalább stílustalan típusterveket készíteni. Hogy azért valamiféle egység mégis kialakuljon, hogy az épületek nem holmi szabad asszociációként hassanak egy jómódú költő formabontó versében. Ám ez még csak (?) az ízlésbeli,“ a nem éppen üdvözlendő kivagyiságot mutogató oldala töprengésem tárgyának. Sokkal lényegesebb ennek a gazdasági oldala. A megépülő új lakások nagy többsége magánerőből kerül tető alá, s ennek nem is kis része falun épül, illetőleg igen üdvözlendő lenne, ha ott épülne. Tehermentesítve ezzel a lényegesen drágább városi építkezést, az urbanizáció megfékezését szolgálván nemcsak gazdasági, de társadalmi, kulturális, sőt egészségügyi, társadalompszichológiai tekintetben is. Ám a különböző vágyak, elképzelések, a típustalan típustervekhez szükséges tervek elkészítése, az építkezéshez kellő „egyedi” anyagok beszerzése, illetőleg azok nagyüzemi gyártása nem könnyíti, de nehezíti az építtetők dolgát. Az ízlés és mértéktartás, a praktikusság keresése, a tervezésben a megfelelően variálható típustervek használata egyszerűen olcsóbbá és gyorsabbá teheti — vélem, tenné is — az építkezéseket. Mert a nádfedeles kicsiny házakat valóban nem lehetett, nem is volt érdemes, és akkor nem is tudták volna gépesíteni. Ám a cserép- vagy palatetős házak, a modern falu modern és több szintes házainak építését sőt a falu újszerű, avagy hagyományt őrző szerkezetét igenis lehet és kell is gépesíteni. Akár az előre gyártott elemek ' jóvoltából, akár helyileg összefogva, társas módon is, megőrizve ugyanakkor a családok, az ízlések egyfajta, de a józan tűrhetőségen belüli szuverenitását. „ ... Nádfedél, faluvég...” — imigyen szólt és szól is majd a dal, s aligha úgy, hogy... betontetős kerítés ... Megvan a helye a romantikának is meg a korszerűségnek is. Modern, ízléssel és olcsón épült „falusi” házban is el lehet e hazavágyó dalocskát énekelni, talán éppen az új ház avatásakor. S mennyivel szívből jövőbben, derűsebben csendülhet, ha a nem nádtetős, de falu végi ház olcsóbban, gyorsabban és szebben épült fel. Emiatt aztán igazán érdemes dalolni...
