Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-03 / 79. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. április 3., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9. Darvas József: Város az ingoványon (Részlet) A Dinnyés-kormány Történelem, fotókban „Földet vissza nem adunk!' Az ötéves Tervkölcsön jegyzése A Margit-híd újjáépítése (1946 október) (Szabó Sándor reprodukciói) nem az angolokat, sem az amerikaiakat, ha­nem a zsidókat. „Az első zsidót, aki elém kerül, a saját kezemmel fojtom meg!” Igen, a' vesztő kártyás is haragszik a kibicre. Ha rosszul jár a lap, kell, hogy valaki emberfia legyen az oka. A balszerencse dühöt gerjeszt, a düh pedig személyt keres, akire irányuljon. Kell, hogy még a természeti csapásnak is ember legyen az okozója. A jégverést is vala­ki idézi elő. Elmagyaráztam aztán egy ilyen dühöngő- nek, hogy a tizenegyedik században pestis- járvány tört ki Svájcban és Dél-Németország- ban. Ügy hullottak az emberek, mint ősszel a legyek. Rettegtek a pestistől, mint ma a bombáktól. És kik okozták a pestist? A zsi­dók. Az orvosi könyvekben is ennek kellene írva lenni: A pestis kórokozója a zsidó. Ez­rével égették el akkor a zsidókat. Csak azt értem el ezzel a felvilágosítással, hogy az illető rám is megharagudott, és nem állt töb­bé szóba velem. Ritkán lehetett azonban az emberekkel vi­tába szállni. Hallgatni kellett. És ez a hall­gatás volt éveken át a legnagyobb gyötrelem. Szörnyű nézeteket, esztelen kedélymegnyil­vánulásokat kellett szótlanul eltűrnöm. Indu­latossá váltam ugyan mindig, de az indulat csak engem emésztett. Bölcsen viselkedtem, a bölcsességet azonban csak ráerőltettem ma­gamra. ■Egyszer, még a falunkban, megszólított egy ismerősöm, egy iparos. Azt kérdezte, igaz-e, hogy háromszáz japán repülő érkezett Bu­dapestre. Mit mondtam volna neki? Valamit persze mondtam, de nem azt, amit szerettem volna. Ezt kellett volna neki mondanom: Vé­ge van ám a maga anyja kínjának! Ehelyett így lavíroztam: Nem tudom, hogy érkeztek-e japán repülők Budapestre. De hát hogyan jöttek volna? Japántól Budapestig egyfoly­tában nem lehet repülni, hol szálltak volna le útközben a japánok? És ha jöttek volna, mi­ért gondolja, hogy háromszáz japán repülő elégséges a háború sorsának eldöntéséhez? Hiszen olvashatta, hogy háromszáznál több német gép támadta már Londont, és ezer gép is támadta Hamburgot. Másszor a feleségemmel együtt ültem egy kávéházban. A tulajdonos, aki németbarát volt, odaült az asztalunkhoz. Elmesélte, hogy a zsidókat egy Auschwitz nevű városba vi­szik, ott járt, szavahihetősége kétségtelen. Előadása végén boldog vigyor ömlött el az arcán, és így szólt: — Csakhogy ezt megértem! Mondhatom, hogy ezek életem legboldogabb hetei. — En­nek az úrnak is mondtam valamit. Csak úgy szerényen, óvatosan, didaktikusán. Ahelyett, hogy szó nélkül szemen köptem volna. Ugyanebben a kávéházban megtisztelt a kiváló költő és újságíró azzal, hogy leült hoz­zám. Ez már októberben lehetett. Mivel én sohasem beszélhettem a toll jobboldali baj­nokaival, megragadtam az alkalmat, hogy egyet-mást megkérdezzek a költőtől. A barát- kozásai és munkaterülete révén elég alkal­masnak látszott, hogy kérdéseimre használha­tó felvilágósításokat adjon. Arról kérdezős­ködtem, hogy hát hogyan is gondolják az ő barátai ezt az egészet. Még mindig azt hi­szik, hogy a németek győznek? Nem látják közeli bukásukat, és nem reszketnek a féle­lemtől? Hogyan van az, hogy még mindig képesek folytatni, amibe belekezdtek? Mi ez a megátalkodottság? Bátorság? Butaság? Fa­natizmus? Mire számítanak? Azt hiszik ta­lán, hogy nem lesz semmi bántódásuk? Hogy a háború csak úgy befejeződik, mint a múlt­kori, a „kis világháború”? És mint az ipari üzemek, az uszítok is áttérnek a békés ter­melésre? Vagy azt remélik, hogy megszök­hetnek? A gonoszságukat értem, az természe­tes. De a butaságukat nem értem, mert az emberfeletti. Hogyan beszélnek, amikor ma­gukban vannak, egymás közt, a háborúról s a jövő eshetőségeiről? A kitűnő költő meghallgatott, és megkezd­te felvilágosításomat. Ez volt az első monda­ta: — Kiről beszéljek? Nem vagyok vala­mennyivel bizalmas viszonyban. De beszélek például Kolozsváry Borcsa Mihályról, Mihály, kérlek, egy szent ember. Ebben a percben megsemmisültem. Eszem, lelkem annyira elernyedt, hogy tehetetlen zsákmányává lettem volna a költőnek, ha ott nem hagyom. Micsoda szakadék két ember, közt! Még a beszélgetés is lehetetlenné vált számunkra. A háború két utolsó hónapját már alig tud­tam elviselni.Csak fájó vonaglással reagáltam a külvilág .minden érintésére. A Vörös Hadsereg egy­szerre belül került a Kárpátokon. Elveszett me­gint egy illúzió: hogy a Kár­pát-vonalon meg lehet állí­tani a szovjet hadait. A szélsőjobboldal hörgött a gyönyörűségtől: na, most már végre tiszta az erélyi kérdés! Romá­nia elárulta Németorszá­got; egész Erdély a mi­énk! Le kell rohanni a Kár­pátokig, mielőtt belül kerül a Vörös Hadsereg! Horthyék józanabbul látták a kérdést. Tudták, hogy az a lerohanás nem is olyan egyszerű, s a jövőre gondolva, nem akar­tak még egy „visszacsato­lást”, még olyan hadparancs formájában sem. hogy „elő­re az ezeréves határokra!” De ez a józanság megint csak nem cselekedetben nyilvánult meg, hanem to­vábbi tétovázásban. Se azt nem csinálták, amit a szél­sőjobboldali „nemzeti köz­vélemény”, s a németek hadvezetősége követelt, se azt, "amit a nemzet igaz ér­deke követelt volna: Romá­nia után az azonnali kiug­rást. Helyesebben — nem ta­gadva meg önmagukat — mind a kettőt csinálták, de csak egy picikét. Mint aki szeretné, de nem mer... Hosszú habozás után mégis megindultak a magyar csa­patok Dél-Erdélybe, de azzal a magyarázattal, hogy ez nem hódítás akar lenni, ha­nem határaink előterének biztosítása. Ugyanakkor to­vább folytatták a Szovjet­unió felé történő negyedhi­vatalos tapogatózást, egybe­kapcsolva a hazug szovjetel­lenes propaganda fokozásá­val ... Románia kiugrásának nap­ján a Magyar Front a követ­kező javaslatot juttatta el a testőrségi főparancsnok ré­vén Horthy kormányzóhoz: „Azonnal átállni a szövet­ségesek oldalára. A Vörös Hadsereggel katonailag együttműködve kiverni vagy lefegyverezni a nálunk állo­másozó vagy Romániából idemenekülő német haderőt. E feladat szükséges és el­odázhatatlan voltáról bizo­nyára felesleges vitázni. Ha­sonlóképpen szükségtelen be­lemenni a helyzet katonai és politikai elemzésébe. Nyil­vánvaló, hogy a németekkel való minden további katonai együttműködés vagy a vára­kozás is lehetetlenné vált. A kérdés, amelyben hala­déktalanul dönteni kell, a következő: együttműködhet-e a magyar uralkodó osztály a Szovjetunióval, melyet né­met érdekből és oktalan gyűlölettel megtámadott? Együttműködhet-e a magyar néppel, amelyet Európa leg­régibb ellenforradalmi ter­rorja sújtott? A Szovjetunió magatartása világos. A Romániának nyújtott szovjet feltételek is­mét döntően bebizonyították, hogy nem akar területi hódí­tást, nem változtatja meg erőszakkal más országok társadalmi rendszerét, és hajlandó együttműködni és támogatni kapitalista kormá­nyokat is, ha demokratikus berendezésükkel és fasisz­taellenes, elszánt katonai fel­lépésükkel bebizonyították békés szándékukat a Szov­jetunióval és saját népükkel szemben. Ha a reakciós ro­mán és bolgár uralkodó osz­tály vezetői át tudtak állni, akkor Magyarország vezetői is megtalálhatják a, Szovjet­unióval való együttműködés módját. Még akkor is, ha ez bizonyos előjogokról való lemondással jár is. Habozá­suk már idáig is Erdély fel­áldozását jelentette. Továb­bi várakozásuk elsősorban saját pusztulásukat és azon túl az ország szörnyű meg­próbáltatásait vonná maga után. A magyar munkásosztály állásfoglalása nem kevésbé világos. A magyar nép előtt egyre nyilvánvalóbbá válik a szövetségesekhez való átál­lás sürgető szüksége. De gúzsba kötve, nyakán a né­metekkel és a 25 éves ellen- forradalmi reakcióval, idáig csak passzív ellenállással, szabotázzsal, elszigetelt ak­ciókkal tudott védekezni. Mindez azonban reményte­lenül kevés a hazánk sor­sát eldöntő történelmi pilla­natban. A helyzet kulcsa ma még az uralkodó osztály, el­sősorban a katonai vezetők kezében van. A munkásosztály tehát a saját és az egész or­szág érdekét követi, amikor együtt pkar harcolni az or­szág vezetőivel, a hatalom birtokosaival, a németek el­len. A munkásosztály reméli, hogy az uralkodó osztály is hamarosan felismeri életér­dekét és részt fog venni a harcban. A megegyezés csak a közös érdekek figyelembe­vételével, a legteljesebb őszinteség jegyében lehetsé­ges. Éppen ezért a németek­kel való azonnali szakítá­son túlmenően vázoljuk to­vábbi célkitűzéseinket is. A munkásságnak a jelenlegi uralkodó osztályhoz való vi­szonyát elsősorban nem az elmúlt 25 év rossz tapaszta­latai fogják megszabni, ha­nem, hogy egymás mellett, vagy egymás ellen kell-e megvívni a fasizmus ^elleni harcot. A magyar népnek, első­sorban a magyar munkás- osztálynak eltökélt szándéka, hogy a fasiszta terror le­győzésével, a 25 éves ellen- forradalmi kormányzat után, nálunk is — mint egész Eu­rópában — megteremti a de­mokráciát. Csak ez a biztosí­ték a fasizmus újjászületése és a háborús kalandorpoli­tika ellen. A fönt elmöndottak alap­ján tehát világos, hogy mind a Szovjetunióval, mind a munkásosztállyal való együttműködés lehetséges. Sőt, csak ez lehetséges. Ha azonban a magyar uralkodó osztály úgy kívánná, hogy a szegedi rendszerből ne csak Európa legelső, hanem leg­utolsó ellenforradalmi irány­zata váljon, hogy ne csak a fasizmus őse, hanem utóda is legyen, akkor minden együttműködés lehetetlen. Akkor a bevonuló Vörös Hadsereg és a magyar nép csak ugyanolyan ellenséget láthatna a hatalmon levők­ben, mint a német háborús bűnösökben. A németek ki verése és az ország demokratikus átalakí­tása elodázhatatlanul na­pirendre kerül országunk­ban. A Szovjetunió és szö­vetségesei, belülről a ma­gyar munkásság, parasztság és a nemzet érdekeit szívén viselő polgárság el fogja vé­gezni ezt a feladatot. A ma­gyar uralkodó osztálytól függ, hogy ez könnyebben vagy nehezebben, saját rész­vételével vagy pusztulásával fog-e lezajlani. Az idő sürget. Nem elé­gedhetünk meg álláspontunk elvi rögzítésével, sem elhú­zódó tárgyalásokkal. Tehát néhány konkrét javaslatot teszünk: Nem kötjük semmiféle fel­tételhez a német megszállók elleni harcban való legaktí­vabb részvételt. Ha az or­szág vezetői vállalják a har­cot, akkor előzetes megálla­podás és szervezeti kapcso­latok nélkül is számíthatnak teljes támogatásunkra. A harc sikeres érdekében azonban fontosnak tartjuk az ország vezetőivel politi­kai kapcsolatok kiépítését. A siker legfőbb belső feltételét az ellenállás széles alapokra való helyezésében látjuk. Ennek a hiánya buktatta meg a németországi Hitler- ellenes puccsot, és ennek se­gítségével vívták ki a fran­ciák Párizs és többi nagyvá­rosunk felszabadítását. Akti­vizáljuk tehát a nyílt küz­delmektől 25 év alatt elszo­kott magyar munkásságot és parasztságot a következő intézkedésekkel: 1. Alakítsunk demokra­tikus kormányt a munkás­ság és a parasztság igazi képviselőinek bevonásával. 2. Azonnal szüntessük be a német és magyar Gestapo működését. 3. Bocsássuk szabadon a munkásmozgalom, általában a németellenes harc letar­tóztatottjait. 4. Az államhatalom ne akadályozza a tömegek de­mokratikus, . németellenes mozgósítását célzó szervezé­si és agitációs tevékenysé­get. 5. A párizsi tapasztalatok alapján fegyverezzük fel a magyar munkásságot. 6. A siker legfőbb feltétele a Vörös Hadsereggel való katonai együttműködés. A kormány demokrati­kus átalakulása nem­csak a nép harckészségét, hanem a Szovjetunió bizal­mát is fokozná, s a katonai együttműködés révén elér­hetnénk, hogy a Szovjetunió ellenségből függetlenségünk legfőbb biztosítója legyen.” E komoly és felelősség- teljes hangú javaslattétel mögött már nemcsak egy propagandáimra tal-szerű szervezet, hanem valóságos erő is állott. A Magyar Front, mindenekelőtt a kommunista párt, ezekben a hetekben kezdett kilépni szűk kereteiből, s már lehe­tősége adódott, hogy jelen­tős munkástömegeket tudjon megmozdítani. A német elle­nes és háborúellenes hangu­lat hirtelen országszerte ter­jedt, s különösen terjedt a budapesti munkásság köré­ben. A szakszervezetekben újra pezsgett az élet, a munkásság kezdett nekibá- torodnd, az egyre pusztítóbb bombatámadások, amelyek gyárait érték, elkeserítették, nagyobb szabású szabotázs­akciók, rombolások, gyújto­gatások történtek — a cse­peli magnéziumgyár munká­sai például egyik éjjel, légi­riadó alatt felgyújtották a gyár egész magnéziumkész­letét. A harci készség érett. A szervezett munkásság egy részét tehát mindenképpen fel lehetett volna fegyve­rezni. S a hadsereg átállásá­val együtt a kormány de­mokratikus átalakítás;» még szélesebb tömegeket mozga­tott volna meg országszerte. Mégis, Horthy válasza ez volt a javaslatra: nem! A német és magyar had­erők erőlködése hiábavaló volt: a Vörös Hadsereg be­tört a Székelyföldre, a né­metektől elhajszolt magyar lakosság tízezres tömegei áradtak az anyaország felé: vonaton, szekéren, gyalog; a sajtó és a rádió egyik sza­vában „helytállásra”, ott- maradásra buzdított, a má­sikban pedig a „bolsevista rémtettek” ocsmány meséi­vel a menekülés őrületét szuggerálta. A szeptember tizedikéi kormányzótanács elhatározta a háborúból va­ló kiválást, a másnapi mi­nisztertanács leszavazta: a bomlott idegek, a 25 év alatt felgyűlt bűnök, a ker­ge tétovaság, kapkodás, a hatalomhoz való görcsös ra­gaszkodás s a felelősségtől, a döntéstől való irtózás vad vitustánca volt ez már ... E gymás után s egymás­tól függetlenül két küldöttség is ment az oro­szokhoz, de minden hivata­los megbízatás nélkül: in­kább magánkezdeményezés volt mind a kettő, némi ka- landorízzel vegyítve. S kint persze így is fogadták őket. A kormányzó köre tudott is róla, meg nem is, akart is tudni róla, meg nem is: úgy csinált, mint az a káf- tyás, aki fél vagy negyed szemét, csak egy picike ol­dalpillantását meri megresz­kírozni, hogy „meggusztál- ja”, milyen lapot kapott a parti végére. •I

Next

/
Oldalképek
Tartalom