Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
Kő Pál Holló László Vén Emil Borsos Miklós A fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő Hatvani Galéria az élő magyar művészet — és művészek — otthonának bizonyult. A tíz év legnevesebb vendégeiből gyűjtöttük csokorba Borsos Miklós, Kő Pál, Vén Emil, Holló László, Ligeti Erika, Barcsay Jenő és Fejér Csaba portréját. (Fotó: Szabó Sándor) Fejer Csaba Barcsay Jenő Ligeti Erika — ... még egy oklevelet se. Soha. De fegyelmit se. Még szóban sem. Soha. így megyek nyugdíjba — emelte fel ujját figyelmeztetően, hogy nem tudhattam, mire büszke? Arra-e, hogy soha nem volt fegyelmije, vagy arra, hogy sikerült „megúsznia” akár még az egy oklevelet is. Mind az előbbi, mind az utóbbi, cinizmus nélkül mondom, tiszteletre méltó sikernek Sizámít- hat, hiszen olyan korszakban kezdett el dolgozni, amikor ritkaság- számba ment, hogy ama bizonyos sokszorosított oklevéltől és a nyomdailag nem, ám mégis sok- szorosítottnak érzett fegyelmitől Is mentes maradjon az ember. Nem sikerült. Nem tudom, mesteri módon volt képes-e, hogy soha egy vonalnyi- val se többet, de hajszálnyival se kevesebbet, vagy vele született ösztöne mércéje irányította életét, de se le, se fel. Se letűnni, se feltűnni! Akár életszemlélet, vezérelv is lehetne, és hajlamos is az ember, hogy az ilyen típust nyárs-, vagy kispolgárnak titulálja, megvonja tőle nemcsak a rokonszenvét, de még elítélését is, szimpátiáját és unszimpátiáját egyaránt. Mi lehet kedves, vonzó egy embernek, aki úgy élte, dolgozta végig az életét, hogy egy rossz szót sem tudott kiérdemelni, annyira jellegtelen volt és mi ellenszenves az olyanban, akit se sajnálni, se irigyelni, nem lehetett soha. Különben is megszoktuk, különösen a jeles ünnepeink alkalmából, vagy az esetleges nyugdíjba vonulás okán, avagy kiemelkedő alkotói siker miatt megbecsültessenek a társadalom által mindazok, akik e megbecsülésre, érdemüknek aránya, 'társadalmi értéke szerint méltónak bizonyultak. Nevek és díjak és fokozatok jelzik e megbecsülés tényét és fokát, amelynek okát a szűkebb, vagy tágabb közösség rendszerint megértőén veszi tudomásul, (Vagy horkan fel néha az érdemet, vagy elismerés mértékét vitatva). így van ez rendjén és helyén, így lesz egy társadalom ünnepe az egyén emlékezetes ünnepnapja, és kissé megfordítva is érvényes ez. Illő lenne hát, ha most és itt azokról ejtenék méltó szavakat, akik valamilyen formáiban és helyen az élen járnak, akik példát adtak és adnak, akiknek döntő többsége nem azért tette azt, amit tett és tette úgy, ahogyan tette, mert a végén kormánykitüntetés, valamilyen díj és véle együtt szép summa is kiutaltatik majd a számára. Igen, róluk kellene szólnom, akiknek neve ott szerepel az újságok hasábjain, felhangzik a vállalati ünnepségeken, a Parlamentben, akiket ott láthatunk a képernyőn, — magunk előtt. És most mégis azokról szeretnék szót ejteni, akik „magunk mögött” állnak. Nem azokról, akik mögöttünk kullognak és még léptet szaporázni sem akarnak, hanem azokról a névtelenekről, akiknek nagyon is van nevük. Akik a maguk módján egyéniségek, szeretnek és szerettetnek, akik nélkül semmi sem történhet ebben az országban, s akikért minden történik ebben az országban. Akiket soha, vagy ritkán említettek a legjobbak között, de soha, vagy nagyon ritkán akár csak az elmaradók között is. Azokról, akik „se le, se fel”, — de mindig a munka és élet szintjén’voltak és lesznek ott találhatók. Ezek a tíz- és százezrek, ez a munkás, a vezetést méltányoló, tisztelő és igénylő hadsereg, amelynek tagjai talán csak álmodoztak arról, hogy „tisztjei” legyenek ennek a- varázsos-sajátos ármádiának, vagy még ezt sem tették, nos, ők is és joggal érdemlik meg, hogy a szavak, az írás tiszteletével forduljunk feléjük. Vagy forduljak legalább jómagam, tudván, hogy közülük kerülnek ki a holnapi neves jelesek és még holnapután sem kerülnek ki a neves névtelenek — mert továbbra is névtelenek maradnak. Nem hangyasereg ez, hanem nagyon is karakteres, nagyon is egyéni. Százezernyi arc, milliónyi sors, öröm és bánat, siker és kudarc, a makró-világ mikrodrámái zajlanak itt sokszor a nagy többség számára érezhetetlenül, láthatatlanul, de sohasem következmények nélkül. Mi, újságírók is — érthető egyébként — inkább írunk a szocialista brigádokról, a feltalálókról, az újítókról, a tragédiát, a drámát átélt, vagy az azt okozott emberekről, a vezetőkről inkább, mint a vezetettek ről. A politika is jobban — és okkal — figyeli azokat, segíti és támogatja őket, akik a mindig többre, a mindig újra, a mindig való előrehaladásra esküsznek, a pionírokra inkább, mint a nyomkövetőkre. Merthogy az emberiséget sohasem ezek a nyomkövetők, hanem mindig is az úttörők vitték előre új valóságok, új lehetőségeik felé. Ám mit én a pionír, ha nincs aki kövesse, minek az úttörés, ha nincs, aki rálépjen a feltárt útra, és minek az áldozat, ha az értelmetlen, mert öncélú, mert nem lévén kiért és miért, hát inkább tragikus, néha komikus az, mintsem feltekintésre való. Mert hogy nincs, aki feltekintsen. Manapság nem divat a középszert dicsérni és ez a divat most okosnak és helyesnek is bizonyult. Ám e divat árnyékából is kiűzni, - vagy legalábbis kifelejteni azokat, akik ehhez a középhez, ha nem is a középszerhez tartoznak, sem nem bölcs, s ami ennek következménye, sem nem politikus dolog. Ami bizonyos csalfa kérdésre adott bibliai választ, miszerint adjuk meg az istennek, ami az istené és a császárnak, ami a császáré, bízvást lefordíthatom a ma mindennapjainak nyelvére, akár mondandóm mottójául is. Adassák meg mindaz, ami jár a kiválónak és juttassák mindaz azoknak, akik kitartó bizalommal követik őket — érdemük szerint — ... még egy oklevelet se. Soha. De fegyelmit se. Még szóban sem. Soha. Így megyek nyugdíjba! — emelte fel ujját figyelmeztetően, hogy nem tudtam, mire büszke? Most, végiggondolva mindezt, már tudom, hogy mire: egy életen keresztül szerény, dolgos és biztos tagja volt egy munkáshadseregnek. És ha ez nem is éppen első dolog a világon, de hát aligha az utolsó... Élő Galéria
