Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-20 / 91. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. április 20., kedd Egy hét a... A KÉPERNYŐ ELŐTT Valahol Oroszországban Igen, valahol Oroszországban — apáink dúdolt, s mának színhelyén — a Keleti fronton, 1943 táján „egyszerű” féltékenységi ügy miatt, kitalált, vagy inkább ki- okumlált vádak alapján, egyszerű utasításra ki akarnak végezni egy embert, őrnagyi utasításra, egy hadnagyot. a hivatásos tiszt parancsára — javaslatára inkább — pert csinálni és vádat koholni egy filosz ellen. A „bűn”, a kiváltó ok, akár nevetséges is lehetne: a tábori színház primadonnája nem az őrnagynak nyújtja kegyeit és éjszakáját, hanem a civilből let hadnagynak. Ám 1943-ban az engedetlenség minden fajtája veszélyt jelenthet a hadsereg hierarchikus tekintélyére, még az olyan engedetlenségéé is, hogy őrnagyi utasításra sem áll el valaki a nőt hazakísérendő sorsolás végső igazságától: neki állt a szerencse, a rang, az utasítás, a határozott kérés ellenére is élni akar jogos „jussával”. Jog? 1943-ban és a keleti fronton? És megindul az elhárítás gépezete, készül a peranyag, és a semmiből a szemünk, a fülünk és dermedt szájtátásunk előtt formálódik ki a „hazaáruló” portréja, kovácsolódik mind szorosabbá a bilincs, hogy már hallani is véljük a halálos sortüzet: az ítélet végrehajtását Eddig Radványi Ervin tévéjátéka aligha lenne több, mint egy kissé groteszkbe hajló, négy évtized utáni, tiszteletre méltó „bezzeg azok az idők” — játék a képernyőn, ha ... Ha nem vágna bele még bátrabban és mész- szebbre a groteszk világába, hogy ezzel meghökkentve, fanyar-kaján derünket kiváltva. nem teremtene egy nagyon is reális drámát. A saját fegyverével harcolni és talán le is győzni az aljasságot az embertelenséget a csalárdságot és egyéb társait. Kémnek tartanak, azzal vádolnak, hogy?... Igazuk van. Az vagyok, — vallja magára és a helyzet lehetetlenségére döbbenve az egyetlen lehetségest vállalva az áldozat, miközben hanyag eleganciával „tárja fel” e másodosztályú elhárító-bíró- ság előtt azt a nagyszabású kitalált összeesküvést amelynek egyik csomópontja — az őrnagy. A vádlóból így lett vádlott, az áldozatból, ciki időt nyert, s talán életet, s így lett gúnyos fintort vágó vádolója mindazoknak, akik mindenre készek és képesek lettek volna. Felsőbb parancsra. A Valahol Európában nemcsak leleplező erejű — bár nem is nagyon kell, mit is kell már leleplezni?! —, de egyfajta általánosításra is késztető, nemcsak feszültséget teremtő, de sajátosan groteszk derűt árasztó, jó szórakozást nyújtó televíziós játéknak bizonyult. Szőnyi G. Sándor minden felesleges részletezés nélkül, remek tempóban, a történet erejében, s a színészi játékban bízva rendezte meg a tévéjátékot És nem is csalatkozott. A forgatókönyv egymagában is odafigyelésre késztető volt, s a színészek, különösen az őrnagyot játszó Koncz Gábor, meg az áldozatnak szánt hadnagy szerepében Szacsvay László nyújtott kiemelkedő alakítást Emiit a bomirt snáj- digságot, amott a megtörésre, elpusztításra szánt, ám lényegéből fakadóan győzni tudó intellektus, az őrnagyban a falnak is neki menni képes öntelt keménység, a hadnagyban az intelligencia adta kitérni tudás készsége, — mindez két színész remek összjátéka volt. És biztos, hogy a valóságban ilyen is volt Mégha ritkán is volt. Dehát lehet és kell emlékezni és emlékeztetni a mégoly ritka egykori igaz győzelmekre is. Gyurkó Géza Segítettek a színészek Németh László krőzusian gazdag gondolatvilága prózai alkotásaiban bontakozik ki legmaradéktalanabbul. Drámádnak egy részében viszont korántsem ilyen töretlen az összhang. Itt általában a figurák sínylik meg a túlzott szellemi töltést. Ezt éreztük a Mathiász-panzió tévéváto- zatánál is. A szereplők nem elsősorban hús-vér alakként vitáztak, szenvedtek, vergődtek, hanem különböző nézetek hordozóiként disputáz- tak, s közben elhalványultak azok az életből mintázott vonások, amelyek közelebb hozták volna őket hozzánk. Ennek hatására lanyhult, olykor valószerűtlennek tűnt a cselekményvezetés, a konfliktusfestés. Hiányérzetünket természetesen enyhítette — nem is kis mértékben — az alkotó bölcs szemlélete, s az a szellemi útra- vailó, amellyel a szerző bőkezűen megajándékozott bennünket. Ráadásul jogos aggályoskodásunk maradványait is eloszlatta — legalábbis a műsor idejére — a színészi játék bravúrja, az a csoda, amire csak az igazán nagy művészek képesek. Ezzel a Hogy izgul Hódi Barna professzort megjelenítő Mensáros László es az Ágnest formáló Törőcsik Mari örvendeztetett meg minket. Mellőzték, akaratlanul is háttérbe szorították a korra jellemző jegyeket, a megkopott, a kissé túlhaladt eszméket, s kiemelték az örök emberit, a minden nemzedék számára magvas tanulságokat. Produkciójuk ezer apró, kifejező mozdulat, rezdülés, megfigyelés mesteri ötvözetéből született, s olyan kerek egésszé lényegült, amely a drámaíró örök érvényű kincseit szabadította meg rangrejtő köntösüktől. (pécsi) a kapitány? Sokat, igen sokat ígért László György szerkesztő- rendező Mészöly Kálmánról készített 50 perces filmje előzetesében. Ez önmagában nem lenne baj, csakhogy az ígéretekből semmi sem valósult meg. Ami ebből az 50 percből a közönségre tartozik, azt már láthattuk, hallhattuk, vagy tudhattuk korábban is. A magyar—norvég VB-selejtező közvetítése során (múlt év októberében) többször is bemutatták, visz. szajátszották a gólokat, gyakran időzött a kamera a kis- padon. különösen akkor, amikor a gólok, vagy izgalmas események után a kapitány érzelemkitörései is indokolták ezt. Aki mérkőzésre jár, jól tudja, hogy a kis- padról igen rossz látószögből követheti az eseményeket, aki ott ül. Nem újdonság, az sem, hogy a szakvezető a mérkőzés alatt már jóformán tehetetlen, mindössze két „kártya” — két játékos cseréje — van a kezében, mert szavai, bekiabálásai aligha jutnak el a hangorkán, a küzdelem izgalmai közepette a játékosokhoz. Mi újat adott hát ez a film Mészölyről, vagy a labdarúgásról? Mutatták oldalról (személykocsiban), élőiről és hátulról a kispa- don. meg a Népstadion folyosóin. Hallhattuk tehetetlen dühében szitkozódni, de ettől még nem lett hitelesebb a film. Sőt, ezért a „többletért” kár volt majdnem egy órát az adásra szánnia a nézőnek, s még ennél is többet a vállalkozásra a stábnak. Az intimitások sem a sebészprofesszor, sem a karmester, sem a rendező, vagy színész esetében nem tartoznak a külső szemlélőre, ha nem adnak kulcsot, fogódzót a munka, az alkotás folyamatának megértéséhez. Mészöly így izgul a mérkőzés közben, de miért tartozna ez ránk? Indulatait ott és akkor szerencsére elnyeli a hangzavar, tudat alatt, vagy tudatosan nyilván ő maga is tisztában van ezzel. A hitelesség jegyében odacsempészett mikrofon olyan hangokat erősített fel. melyek nem érdemelnek nyilvánosságot. Legfőképp az igényességet, a jó ízlést hiányoltam a filmből. S, remélem, hogy nézőtársaim hozzám hasonlóan nem Mészöly Kálmánról, hanem a televíziós produkció készítőiről alkotnak véleményt a látottak alapján. (virágh) Országos elsők trojkában Ági, Anita, Éva Éva belebetegedett az országosba. .. Na, nem pont az orosz tanulmányi verseny izgalmaiba, hanem az azt követő, egyébként kitűnően szervezett szabad idős programok egyikébe. Egyszer ugyanis késett a busz, mely szálláshelyünkre, Csillebércre vitte volna haza a diáksereget, s a csípős áprilisi szél, a nátha. .. Ági és Anita viszont a barátnő helyett is szívesen mesélt, az idei esztendő legnagyobb sikeréről. Mint Anitától megtudom, az egri 2-es számú iskola e dicső trojkája mindössze két hónapja állt össze. (A hármasfogatra azért volt szükség, mert oroszból csak csapatok versenyezhetnek). A föntebbi idő csak a kívülállóknak tűnhet kevésnek a felkészülésre. Ha viszont azt nézzük, hogy két-, három naponta hosszú órákat gyakoroltak, magnóhallgatással, beszélgetésekkel — bizony sűrű programja volt a három kislánynak. Még szerencse, hogy jó tanuló révén kellőképpen edzettek. S nemcsak a tanulásban, de a különböző vetélkedőkben is rutinosak. Novemberben még a tévében is kitűnően szerepeltek. Az iskolairól, a városiról, a megyeiről viszonylag könynyű volt továbbjutni — vélekedik Ági — az országoson viszont alaposan megizzasztották bennünket. Három nap, öt forduló. A feladatok: egy előre betanult műsor előadása, aztán képzelt idegenvezetés szülővárosunkban, majd levélírás egy szovjet pajtásnak, aztán egy testvérváros bemutatása, végül a legnehezebb: hallás utáni orosz szöveg megértése. A kérdésre, hogy hittek-e a győzelemben Orzoy Ági és Szemenyei Anita társuk, Borbás Éva nevében is habozás nélkül igennel válaszoltak. — Biztosak voltunk abban, hogy esélyesek vagyunk — magyarázott Ági. — Serinek legfőbb oka, hogy tanárunk, Kati néni, vagyis dr. Szűcs Lászlóné diákjai évek óta a legjobbak közt szeretjeinek. A „hogyan továbbra” a válasz megint egyöntetű. — Jövőre a gimnáziumban szeretnénk folytatni a tanulmányi versenyzést. Annak örülünk, hogy ott már nemcsak oroszból indulhatunk országosan, de angolból is. Mert ez mindhármunk másik ked vence... E tervekhez a trojkának csak sikert kívánhatunk. N. ZS. Nyáresti A nagy egri lakótelepeken élők az elmúlt évek során már hozzászoktak az Egri Szimfonikusok nyáresti koncertjeihez. Az Agria- programsorozathoz kapcsolódóan az együttes idén is folytatja e hagyományt. Ezmuzsika úttal három hangversennyel lépnek a közönség elé: június 19-én Csebokszáriban, augusztus 15-én a Hadnagy úti lakótelepen, 28-án pedig a Lajosvárosban. A programok mindhárom esetben 8 órákor kezdődnek majd. Erőpróba a vendégekért Megkezdődött Egerben a szakközépiskolák országos tanulmányi versenye Hétfőn délelőtt — Egerben, a Pozsonyi úti szakközépiskolában tartották a kereskedelmi és vendéglátóipari szakközépiskolai tanulók országos szakmai versenyének megnyitóját. A Belkereskedelmi Minisztérium és a Fogyasztási Szövetkezetek Országos Tanácsa által szervezett háromnapos programra 85 fiatal érkezett; azok a fiúk, lányok kaptak ide belépőt, akik az iskolai selejtezőkön jeleskedtek, és a területi döntők során a legjobbnak bizonyultak. A tizenéveseket Szalay István, a megyei tanács általános elnökhelyettese, valamint Réti Róbert, a Belkereskedelmi Minisztérium osztályvezetője köszöntötte. A vendéglátók a kísérők számára is gondoskodtak hasznos elfoglaltságról, ők dr. Korompai János Gárdonyikutatóval találkozhattak. Az ünnepség után megkezdődött a küzdelem, méghozzá két kereskedelmi és ugyanannyi vendéglátással összefüggő tárgyban. Marosi Gyula: Világító tölcsérgomba II. A tölcsérgomba nedvétől megsárgult tornacipője orrával egy törmelékdarabot piszkál, mutatja, nincs ám megijedve, bármikor folytathatja, ha kedve tartja, de egy lapos, földreszegezett arcú pillantással végig mért, hátha tévedett az előbb. Szeméből látom, bizonytalan. Bizonytalan, mert nem tudja, mit lehet erre válaszolni. — De szép volt... — mondom, mintha most jutott volna az eszembe. — És azért az is valami. Nem gondolod ? Tíz méterrel előbbre az úton egy férfi és egy nő áll. Láttam őket, gondoltam is, hogy a gyerek velük van. De hát semmi közünk egymáshoz, a tölcsérgomba ügye kettőnkre tartozik. — Maga csak ne nevelje az én gyerekemet! Majd én szólok neki, érti!? Az asszony harminc körüli, alacsony, már hízásnak indult. Kerek, hamar nevetésbe forduló, gödröcskés arc. Szép sose, de fiatalon bájos lehetett. Szeme most izgatottan ráng, hol a fiára, hol rám, a mosolyra való gödröcskéből két sötét árok fut az álla alá, ahogy rikoltó hangon megszólal. Ugyanaz a ritmustalan, kaf- fogó beszéd, mint a gyereké, de éles, hadaró. — De mivel nem szólt... biztosan nem vette észre, mit csinál. Azért szóltam ón. Izgatottan előbbre tesz néhány lépést, karjait aggódva a gyerek felé nyújtja, mintha én vérbeforgó szemekkel szétrugdalni készülnék csemetéjét, ahogy ő a világító tölcsérgomba-telepet. — Gyere ide, kicsi apám, azonnal gyere ide! A gyerek néhány pillanatig tétovázik, aztán áttörve magát a cserjésen, ügyesen elsiklik mellettem, belekapaszkodik anyja kezébe, és így összekapaszkodva hátrálnak a biztonságot nyújtó apa mellé. Micsoda színjáték! Mintha egy olasz filmből másolták volna ki a jelenetet, de humor, irónia, vagy a színjátszás feszült öröme nélkül. Az asszony, most már biztonságban érezve magukat, hangját egyre jobban kieresztve üvöltözik. Vegyem tudomásul, az ő gyereke azt csinál, amit akar, annak parancsolgassak, akinek kenyeret adok, és nagyon jól ismeri ő az ilyen rohadt striciket, mint amilyen én vagyok. Sivításával felingerli a férjét is, brummogó hangon ő is rám kaffog valamit. Itt már nincs mit szólni. Szerencsétlen família! Ügy beszélhetek ezekkel a tölcsér- gombákról, mint vakkal a színekről, sükettel a zenéről. Mi tette őket ilyenné? Zajos, lélekölő munkahely, goromba főnök, kibírhatatlan társbérlet zsarnokoskodó anyós, az épphogy életben tartó, semmire sem elég fizetés, vagy mindez együtt? Pattogó parancsok, lelketlen utasítások, zsarnoki szeretetlenség között kénytelenek élni, ahol minden, mások által helytelenített tettükért megkapják a megtorlást, a hisztérikus üvöltözést, az alattomos, háromszorosan visszavágó bosszút? Sajnálom már, hogy rászóltam a gyerekre. Visz- szapörög bennem a képsor: micsoda kegyetlen dühved verte szét aizt a rönköt! Mily boldog odaadással engedte magát ölelgetni. Ritka madár lehet náluk ez a gyengéd szeretet. Nem szólok, szinte meg se mozdulok. A felgyülemlett feszültség ilevezetődik egy dühkitörésben és megnyugszanak. Most csak olaj lenne a tűzre bármi válasz. De nem: az asszony egyre jobban behergeli magát, a férfi is egyre hangosabb. Nézem a gyereket: kajánul vigyorog rám anyja válla fölött. Ez már nem hirtelen, szorongásos dühkitörés, ezek már elérni akarnak valamit. Lehet, sose fenyegette ezeket senki, szép lakásuk van, kocsijuk, munkahelyeiken karriert csináltak? ök gázoltak át tehetetlen öregasszonyokon, gyanútlan munkatársakon? Lehet, hogy rájöttek: az emberek sok mindent áldoznak a békességért, rájöttek, hogy a legegyszerűbb és a legcélravezetőbb félelmet kelteni maguk körül, ezzel többet érhetnek el, mint bármely vitával vagy csendes, szorgos munkával? Lehet, hogy most azt akarják elérni, somfordáljak el, és soha többé eszembe ne jusson bármiben is meggátolni őket? A férfi azt kiáltja: — Odamegyek és úgy felpofozlak, hogy beszarsz! Ejnye, öcsém, ez már igazán ejnye! Igaz, vagy tíz évvel fiatalabb, fél fejjel ma- gassabb nálam, de melled szűk, karod vézna, derekadon kappanháj-úszógumit hordasz, látnod kell, hogy e kies erdőszéli pofozkodásban nekem is lennének esélyeim. Ha még öregebb lennék, még kisebb, vézna és beteges, biztosan nem kiáltoznál ilyen szamárságot, hanem egyszerűen elkapnál és addig ütnél, míg össze nem rondítanám magam, elvégre, hol van itt két szavahihető szemtanú? így azonban vállalnod kell a kétesélyes mérkőzések kockázatát. — Na, gyere ide. Űjabb, most már valóban mulatságos színjáték: a férfi indulna, de az asszony és a gyerek sivalkodva beléka- paszkodnak. Bárhogy igyekszik is, nem bírja kitépni magát a kezeik közül. S mindez egy helyben! Toporognak, hadonásznak, sival- kódnak, ilyet még nem látott ez a szegény, odvas tölgyes. Egyszercsak hirteilen megfordulnak, sietve megindulnak az úton. Száz méterrel odébb, mielőtt még eltűnnének egy kanyar mögött, a férfi visz- szakiált: — Megállj, mocsok találkozunk mi még! Azt hiszem, igaza van, sajnos. Találkozunk, minden nap, minden órában. Egyszer majd kialvatilan leszek, fáradt és közönyös!, nem fog érdekelni, vajon miért viselkedik így velem, meg leszek győződve arról, hogy szavakkal semmit el nem érhetünk, és akkor majd ösz- szepofozkodunk. Addigra már lehet irmagja sem lesz erdeinkben a világító tölcsérgombának. (Folytatjuk)
