Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-05 / 54. szám
4. I T TH NÉPÚJSÁG, 1982. március 5., péntek Lámpás maradt negyven éven át... (Fotó: Szabó Sándor) Építsünk házat Tv-műsor fiatal építkezőknek A fiatalok otthonteremtéséhez sajátos lehetőségeivel kíván hozzájárulni a televízió: Építsünk házat című új szolgáltató műsorsorozatával e sokakat érintő témát vizsgálja. A KISZ megalakulásának 25. évfordulója kínálta, a lehetőséget, hogy a tv kapcsolódjék az ifjúsági szövetségnek ahhoz a törekvéséhez, hogy mind több fiatalt segítsen lakásgondjai megoldásában. Az első ízben március 13-án, szombaton délután jelentkező műsorban fiatal szakemberekből álló tanácsadó iroda működik. A KISZ KB székházában berendezett alkalmi stúdióban építészek, közgazdászok, jogászok, tanácsi ügyintézők és ifjú szakmunkások várják a családi fészekrakásra készülők telefonjait, hogy a képernyőn keresztül adjanak választ az építkezésre vonatkozó kérdésekre. A legalapvetőbb ismeretekről is tájékoztatják a nézőket, többek között az építkezéssel kapcsolatos jogi, hatósági, pénzügyi, építőipari, anyagbeszerzési, tervezői teendőkről, a telekhez jutás lehetőségeiről. A 40 perces adásokat előzetesen rögzített riportfilmek egészítik ki. Már elkészültek az első, a szombat- helyi, a somogyjádi és a kazíhcbarcikai Ifjúsági Lakásépítő Szövetkezeteket bemutató — filmrészletek, amelyek képet adnak arról: az ország különböző részein a fiatalok kalákába össze- áilva, jelentős állami és vállalati segítséggel oldják meg lakásgondjaikat. A riportok beszámolnak az építkezésekkel kapcsolatos praktikus módszerekről is. Az élő adások napján 15 és 19 óra között ugyancsak fiatal szakemberek a 403-940-es telefonszámon várják az érdeklődők jelentkezését, akik az 1388, Budapest, Postafiók 72. címre írásban is elküldhetik kérdéseiket. A televízió sorozatához kapcsolódik a Magyar Ifjúság és az Ezermester című lap: mindkettő rendszeresen közöl a témába vágó cikkeket. Nehéz sorsok orvosa Sütő János olyan fiatalos lendülettel idézi a múltat, mintha el sem suhant volna felette majd négy munkában, gondokban bővelkedő évtized. A hatvani ifjúsági otthon február elsejétől nyugdíjas igazgatója először annak az ifjúnak arcélét villantja fel, aki a felemelkedés, a szellemi gyarapodás, az önzetlen áldozatkészség egyetlen lehetőségét a tanítóságban látta. o — Egercsehiben születtem, nevelkedtem, a katedra iránti vonzódásomat apám keltette fel bennem, azt mondta: csak így válhatok parasztgyerekből értelmiségi felnőtté. Tetszett az ötlet, hallgattam rá, be is kerültem az egri képzőbe. Az igazi hivatásérzet itt alakult ki bennem. Ezt dr. Somos Lajosnak köszönhetem, aki mindannyiunk eszményképe volt, akit ma is rendkívül nagyra tartok, ö plántálta belénk azt a hitet, hogy az elmaradott falvak várnak ránk, s nekünk kell a sötétség homályát az értelem fényével eloszlatnunk. ötödéves koromban kisegítő helyettesnek fogadtak ott, ahol felcseperedtem. Nehéz idők jártak akkoriban, engem is behívtak katonának, s rövid idei frontszolgálat után fogságba estem, ahonnan csak 1948 júniusában jöttem haza. Máig sem felejtem el azt, hogy gondjaim közepette egyszer Mesteremhez fordultam vigaszért. Nem számítottak rá, hogy válaszol levelemre, de a posta ■ kézbesítette a megértő, az emberséget sugárzó tanácsokat. Csoda-e, ha mindenképpen nyomdokába akartam lépni...? Odakinn nagyjából elsajátította az orosz nyelvet. Ez ösztönözte arra, hogy tudását főiskolai levelező hallgatóként tökéletesítse, s az ifjúság körében kamatoztassa. — Hortra nősültem, egy ott tevékenykedő kolléganőt vettem feleségül, s természetesen itt is helyezkedtem el. Előbb igazgatóhelyettesként, majd 1957. szeptemberéig direktorként dolgoztam. Aztán a hatvani járási tanácsnál lettem tanulmányi felügyelő, később pedig művelődésügyi osztályvezető. Szívesen vállaltam ezeket a megbízatásokat, mert áttekintőkészségemet csiszolták és látókörömet szélesítették. Az azonban kimondat- nul is fájt, »hogy egy kissé elszakadtam a fiataloktól. Ezért örültem, amikor felkértek arra, hogy vezessem a lőrinci József Attila Ifjúsági Nevelőotthont. Túlzás nélkül állíthatom, hogy 1969. január elsejétől új korszak kezdődött életemben, olyan szakasz, amelyben maradéktalanul megvalósíthattam rég dédelgetett elképzeléseimet. A pedagógusok itt nevelési jártasságukat bizonyíthatták, hiszen tizennégy- tizpnnyolcéves állami gondozott fiúkkal, tragikus sorsokkal, lelkileg sérült gárdával kellett foglalkozniuk. Ebben a gárdában lett „karmester”, s ezen a poszton érezte magát a legjobban. — összekovácsolódott, egyet akaró kollektívát irá. nyitottam, amelynek minden tagja nemcsak kereste, kutatta, hanem meg is találta a célhoz vezető leghatásosabb módszereket. Hétköznapjainkat ugyan tarkították megtorpanások, pillanatnyi válságok, de ezeken mindig úrrá lettünk, mert ezt kívánta a fiatalok érdeke, s ennél semmi sem volt fontosabb számunkra. Mindez szépen hangzik, de valóban hitelessé akkor válik, ha megvilágítjuk egy jellemző példával, o sok közül a legérzékletesebbel. — A makarenkói elveket óhajtottuk a gyakorlatba átültetni, annál is inkább, mert a körülmények sürgették ezt. A kamaszokat — egy részükből kertészeket, sütőipari szakmunkásokat képeztünk — le kellett kötnünk, hogy szabad idejükben ne unatkozzanak, ne csapódjanak tévútra. Elhatároztuk, hogy felfedeztetjük, megízleltetjük velük a munka, az alkotás örömét. Húsz eszténdeje annak, hogy az intézetben megalakult az ifjúsági szövetkezet, nevezhetnénk amolyan mini közös gazdaságnak is. A földeken — negyvennégy holdon szorgoskodunk ma is — mindenki talált magának érdekes elfoglaltságot. Megkedvelték ezt a lekötöttséget, s észre sem vették, hogy közben formálódnak értékes tulajdonságaik. Olyan vonások, amelyeknek később sok hasznát vették. A közösség szabályszerűen működött. A közgyűléseken mindenki ízelítőt kapott a közéleti szereplés ábécéjéből. A helytállást differenciáltan, rangjának megfelelően méltattuk, nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag is. Az idén például háromszázezer forint nyereséget osztottunk. A lustábbak viszonylag keveset kaptak, de olyan is akadt, akinek tízezer forint járt. A búcsú nem volt köny- nyű, akkor sem, ha fia vette át tőle a stafétabotot. Ilyenkor az ember — ebből a szempontból senki sem kivétel — valamiféle számvetésre kényszerül. Neki nem kell szégyenkeznie, mert jól sáfárkodott a képzőben szerzett útravaló- val. — Bármerre járok, mindenütt rám köszönnek a volt tanítványok, akik egyébként otthon is megkeresnek, hogy beszéljenek sikeresen alakult életükről, hogy tolmácsolják hálájukat. Ez a visszajelzés minden kitüntésnél szívmelegítő bb elismerés. Egyébként nem távoztam véglegesen. Majdnem mindennap benézek az „iskolába”, oda, ahol kollégáim folytatják az emberré nevelést. Emellett továbbra is elnöke vagyok is téeszünknek. Jó, hogy igénylik javaslataimat, számítanak tapasztalataimra, mert, aki egyszer — Gárdonyi Géza kifejezésével élve — lámpásnak szánta magát, nem kapcsolhatja takarékra, nem olthatja ki a bizonytalankodók számára útjelző fényeit... Mennyire igaz.,. Pécsi István Restaurálják a szixtuszi kápolnát A festő Michelangelo A dicsőség csúcspontján (V/3.) Michelangelo tudta, mit ér. Ezt megmutatta korának leghatalmasabb embereivel való érintkezésekor is. Egyszer, amikor II. Gyula pápa (IV. Sixtus unokaöccse) nem akarta azonnal fogadni, az önfejű művész rögtön továbbutazott Firenzébe. Ée amikor később Gyula pápa a Sixtus- kápolna festési munkáira adott neki megbízást, így szájaskodott Michelangelo: „Én szobrász va>- gyok, és nem festő.” És: „Itt csak az időmet vesztegetem!” A képek tartalmáról is olyan sokáig, vitatkozott a pápa és a művész, hogy végül Gyula pápa le- verten feladta: „Csinálj, amit akarsz!” Michelangelo ezt tette. De volt valami, amiről nem tudott: a tervet, a Sixtus- kápolna festését, két híres kortársa és haragos ellensége is kinézte magának. Az építész Bramante és a festő Raffaelo ki akarta űzni a szobrászt, aki a Dávdd-szo- bor felál lítása óta már Firenzében is híres volt; „ha figyelembe vesszük, hogy mihelyt festenie kellene, a freskóban való tapasztalat hiányában, kevésbé dicséretes művet hozna létre” (Vasari). 1508-ban kezdte meg Michelangelo a munkát a Sixt us-kápolnában. Segítőit hamar elküldte alkalmatlanságuk miatt. „A fresi- co” festett, ez azt jelenti, hogy a frissen felvitt vakolatra. Ha a hely megszáradt, nem lehetett rajta többé változtatni, hozátenni, javítani,; akkor lehetett volna, ha a vakolatot leverik. Így naponta csak a mennyezet egy kis darabját lehetett kialakítani. Michelangelo — ellentétben a legendával — nem fekve, hanem állva festett, „arcát felfelé fordítva, ami rontott a látásán, úgy hogy több hónapig csak alulról felfelé tudott levelet olvasni és újságot átnézni” (Vasari). 1512. október elején elkészült a mennyezeti mű. Október 31-én megnyitották a látogatók előtt a kápolnát. Ellenségei reményei nem teljesedtek, mert „mindenki megdöbbent és elnémult” (Vasari). A pápa meg volt elégedve, 600 dukáttal és gazdag ajándékokkal jutalmazta Michelangelót. Egy „mellékművel” jutott a dicsősége csúcspontjára a szobrász, akit festésre „kényszerítettek.” Arnold Hauser művészetszociológus: „Felemelkedésében megtörtént az utolsó fordulat is; többé nem1 a művészete, ő maga lett a tisztelet tárgya — divattá vált. A világ, aminek a dicsőségét hirdette, most az ő dicsőségét hirdeti.” Michelangelo így látta ezt élete végén: „Sokat tettem egy asszonyért, a művészetért, aki örökké kínzott, gyermekeim a művek, melyek hátramaradnak tőlem, amelyek ha semmire sem alkalmasak, mégis örökké élnek.” (Következik: 4. A kereszténység botrányképe) Nők napja előtt Nem korai köszöntő ez, inkább halk beszéd, a szív csordulása, így, ünnep előtt. Nem intelem, nem kegyes prédikáció, okoskodás, csupán egyik ember szava a másikhoz azzal a kockázattal, hogy vagy meghallgatják, vagy n^m. Egy anyáról írok, — ha úgy tetszik, gondolja mindenki önmagáénak —, akinek valaki az életet köszönheti. Hajdan magas, szép, sudár asszony volt, vállára hulló haján csillogott a fény. Most töpörödött anyóka, akinek a múló évtizedek barázdákat hagytak az arcán. Fáj a lába, karját kínozza a köszvény, ott belül az öklömnyi piros motor is kihagy néha, de azért megy, lót-fut a munkája után. Nem panaszkodik soha, némán tűr akkor is, amikor a fiatal már kétszer is orvosért szaladna, sőt mosolyog, biztat, bátorít. Hajnalban kel, hogy amikor a gyerekek felébrednek, már legyen a kazánban elegendő hő a ház melegítéséhez, és enni kapjanak a malacok, a tyúkok. Kezében szakajtó, benne búzaocsú, mögötte baromfihad, amely követi őt, mint királyt a népe hajdanán. Megy, megy előttük, és maga után húzza kibomlott fásniját, amely alatt újjnyi vastagra nőttek a visszerek.. Egy másik asszonyról szólok. Egy feleségről, aki gyermeket szült és gyermeket nevel. Róla, róluk, akik számolnak, munkagépet kezelnek, palántát ültetnek és estére — sokszor holtfáradtan — paprikás krumplit főznek kolbásszal, mert azt kívánták az apróságok. A feleségekről, akiket sokszor megbántottunk, háttérbe toltunk, akiknek életük során gyakran elmaradt az új ruha, az új cipő, mert a házra, a lakásra, a gyerekekre kellett a pénz. Róluk, akik naponta megértik, — vagy kénytelenek megérteni —, a férj rigolyáit, néha a kimaradozásokat is, méghozzá akképpen, hogy másnap reggel munkába indulva csókkal búcsúznak a családtól. Róluk, akik sokévi házasság után — bizony előfordul — még azt is keserűen tudomásul veszik, hogy az illetékes megfeledkezett a házassági évfordulóról. A lányokról beszélek, sok-sok lányról, akik szeretni vágynak és keresik a párjukat, azt a férfit, akivel majd családot alapítanak. Szép hajukról, selymes arcukról, divatos ruháikról, a végigtáncolt bálokról, mámoros hajnali sétákról tűnődöm, és mosolyogva, bízva jövőjükben, emelek előttük kalapot. A szerelmes párokról, a fogadkozásokról, a tavaszi ábrándokról kellene szólni, amelyekből csupán egy apró emlék marad, vagy mindössze két faragott betű a vadgesztenyefa oldalán. A menyasszonyokról, az ifjú házasokról essék szó. a kismamákról, az anyukákról, akik néhány évtized múlva bizony nagymamák lesznek. Az egyedül álló nőkről, akik ilyen, vagy olyan okból élnek egyedül, de akiknek nagyon hiányzik a szeretet, és olyan nagyon jól jönne néha egy messzehangzó férfiszó, egy biztatás, egy csitítás. ök, akik maguk szerelik fel a letört fogast, vagy kilincset, akik egyedül hordják fel a szenet a pincéből... A nőkről beszélgetünk, akiknek egyenjogúságáért oly sok minden történik a világon. Köszöntjük őket majd a nőnapon! De nagyrabecsülésünket hadd érezzék az esztendő mind a háromszázhatvanöt napján. Az egyszerű fekete betűs hétköznapokon is ... Szalay István Oresztész-bemutató A Nemzeti Színház a napokban mutatta be Euripidész Oresztész című tragédiáját. A címszereplő: Cserhalmi György, Elektra: Molnár Piroska. Rendező: Zsámbéki Gábor. A képen: Cserhalmi György és Molnár Piroska. (MTI-fotó: Benkő Imre felvétele — KS)
