Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-13 / 61. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. március 13., szombat & Szégyen volt, öröm lett — Tisztán tízmillió Csőd után három évvel Célba értek a következetes káliak Malinóczky István, elnök: Dolgozni csak keményen és következetesen lehet, folya­matos, szigorú ellenőrzéssel... Azt a dátumot, hogy 1978., valószínűleg fekete betűkkel írják majd be a közei 6200 hektáros káli Károlyi Mi­hály Mgtsz történetébe, ha egyszer sor kerül erre a tör­ténetírásra. A korábban ugyanis igen sok elismerést és kitüntetést kiérdemelt, s 1977-ben a „Kiváló” címet is elnyert gazdaság a követke­ző esztendőre valósággal megroppant: alig valamivel kevesebb mint négymillió forint aiaphiény és 191 ezer forint nyereség! Ez a katasztrófa megrázta, megrendítette a termelőszö­vetkezetet, az ügyben vizs­gálatot folytattak a megyei népi ellenőrök is. — Ügy tudom, sok volt a vita, a személyi ellentét az akkori vezetők között, akik aztán természetesen el is ke­rültek innen — mondja Ma­linóczky István, aki 1979. februárjában nem kisebb feladatra vállalkozott, mint arra, hogy a szövetkezet el­nökeként talpra állítja ezt az — egykor szebb napokat lá­tott — gazdaságot. ★ Miután a korábbi „élvo­nalból” legalább tízen eltá­voztak, az új elnök úgyszól­ván egyedül maradt a má­sodik garnitúrával.. — Sokáig természetesen nem lehetett tartani ezt a helyzetet. Fiatal, jó szakem­berekből álló vezetőgarnitú­ra kialakítására törekedtem, és ez lassanként sikerült is. Először főagronómus, aztán üzemgazdász, főkertész — és így tovább. Legtöbbjük kö­zelebb a harminchoz, mint a negyvenhez. Most tehát ilyen „ifi” csapattal húzunk, haj­tunk — mosolyog az elnök, majd javasolja: nézzünk szét talán. Igaz ugyan, túl sok látnivaló így, március első napjaiban még nem nagyon akad, de a kertészeknél már mozgolódnak — az pedig itt igen fontos ágazat —, utána a tehenészet következhet. A személyes tapasztalat bizto­san többet jelent, mint az irodai beszélgetés. A pontos adatokat pedig ráérünk az­után egyeztetni. Így aztán — miután Gyet- vai Árpád elnökhelyettes is csatlakozik — elindulunk, irány a kertészet. Az öt sze­mély számára is elég kényel­met nyújtó Volgában termé­szetesen továbbra is a mun­káról folyik a szó. A két fia­tal vezető elmondja: először a személyi feltételeket kellett megteremteni és szilárd ala­pokra helyezni a munkafe­gyelmet. Ez sikerült is. Aki pedig nem kedvelte a szigo­rú, következetes vezetést, a számonkérést, szóval a „tisz­ta vizet” — az elment. És: nem hiányzott. A tagság többsége azon­ban jó partnernek bizonyult, nékik is elegük volt már a zavarosból, rendet akartak, dolgozni — és persze, pénzt keresni. Hogy ez mennyiben sike­rült, arról már magukkal az érdekeltekkel beszélgetünk. Megérkezésünkkor ragyog a zsenge március, enged a fagy, szépen fénylik, csillog a föld és a hatalmas, fehér fóliasátor, amely alatt már serény munka folyik. — Káposztamagot vetünk — ad kurta tájékoztatót a természetesen szintén fiatal főkertész, Vuray Gábor. Egyébként 11 ilyen sátrunk van, ezek sajátossága, hogy duplafalúak, közülük a bel­ső bordázat nélküli, bálázó­zsineggel erősítették fel (új kísérlet). Ez természetesen már a kétszeres takarékos­ság jegyében történik. Azért kétszeres, mert a bordázat „kihagyása” 100—150 ezer forint kiadásától kíméli meg a tsz-t, a dupla fal pedig a fűtést teszi szinte teljesen elkerülhetővé. Utána lehet számolni, mennyi kiadást ta­karítanak így meg: a koráb­biakban egyetlen éjszaka 2000—2500 forint értékű ola­jat fűtöttek el. Egy sátor hasznos felülete egyébként 1400 négyzetméter, itt serénykednek most az asszonyok, főztük Básti Ist- vánné, aki éppen 22 eszten­dővel ezelőtt, 1960. március 1-én lett a tsz tagja. — Emlékszik-e még a 78- as csődre? — Igen. de úgy gondolom, ne a rosszról beszéljünk, ha­nem arról inkább, ami most van, a jóról. Hogy van ren­desen munkánk, és hogy minden hónapban kapunk tisztességes fizetést. — És az mennyi? — Ilyenkor nekünk, pa­lántanevelőknek 4200—4500 forint jön ki, de csak hét órát dolgozunk. Nyáron tíz óra a munkaidő, akkor a pénz is több, de olyankor már nagyon nehéz a fólia alatt. — Nehéz bizony — kap­csolódik a beszélgetésbe Fa­bók Andrásné. — Nem is a sok hajladozás, hanem in­kább a nagy meleg, több, mint 50 fok, és a magas pá­ratartalom. Most is csorog a víz rólam, nem is bírja min­denki. Már én se nagyon. De ezt a kevés időt már kibí­rom: március 24-től nyug­díjba megyek. — Akkor hát, nemsoká vé­ge lesz a fóliázásnak. — Igen, ée örülök is ne­ki, nem mintha nem szeret­nék dolgozni, de úgy látszik, ilyenkor már gyengül az erő. Jó egészséget, kellemes nyugdíjas éveket kívánunk tehát Fabók Andrásnénak, aztán irány az alatkai út, a tehenészet. Míg odaérünk, a legfontosabb tudnivalókat felváltva sorolja az elnök, meg a helyettese. Éppen tíz esztendővel ezelőtt építették, akkor az első és egyben a legkorszerűbb szakosított te­henészeti telep volt a járás­ban. Időközben kissé meg­kopott, elavult, érik tehát az ideje egy kiadós rekonstruk­ciónak. Ennek tervei már el Gyetvai József: — Öröm ez a munka, csak érteni kell hoz­zá és szeretni ezeket a kis jószágokat (Fotó: Szántó György) is készültek, a kivitelezésre viszont 2—3 évet biztosan kell várni. Hiába, egyszerre minden nem megy! ★ Az előzmények után nem számít meglepetésnek, hogy Horváth László személyében itt is fiatalemberrel ismer­kedünk meg, ő a tehenészeti telep vezetője. Először az ál­lományról érdeklődünk. — Jelenlegi szarvasmarha­állományunk 1400, ebből 540 tehén. Eredményeinkről rö­viden talán csak annyit, hogy az 1978-as helyzethez képest tejtermelésünk 50 százalék­kal emelkedett, egy liter tej önköltsége pedig 24 százalék­kal csökkent. Szépek a további mutatók is, a súlygyarapodás, a bor­júszaporulat. Utóbbira ter­mészetesen gondozójuk, Gyetvai József a legbüsz­kébb. — Volt itt, persze, régen, évekkel ezelőtt, még mielőtt idekerültem volna, 40 száza­lékos elhullás is. Most fo­lyamatosan 2 százalék alatt vagyunk, az éves 540 borjú­szaporulat mellett. — És a régi gondozó? — Vagy nem értette, vagy nem szerette a mesterséget — vagy mind a kettő.... A borjú törékeny, kényes jó­szág. és persze, igen kedve­sek is, meg drágák, megér­demlik, hogy óvjuk őket. Kezdődik azzal, hogy három órával a világra jötte után meg kell itatni, azután a nap folyamán még négyszer, to­vábbi 1—1 liter tejjel. Eny- nyi szükséges ahhoz, hogy kialakuljon az ellenálló ké­pessége a betegségekkel szemben, és hogy szép fej­lődésnek indulhasson. Ami meg azt a régi dolgot, azt a 40 százalékot illeti, arról legjobb, ha hallgatunk. An­nak idején — ez volt a járás szégyene. Szerencsére, valóban régi história ez, van már vagy tízéves, így inkább a jelen eredményeit összegezzük ri­portunk végeztével. Dupla falú fóliasátor alatt, nagy melegben, magas pára- tartalom mellett dolgoznak a káli termelőszövetkezet ker­tészeti ágazatának tagjai — Talán csak a legfonto­sabbakat — mondja Mali­nóczky István. — Üzemi termelési értékünk három évvel ezelőtt 89 millió forint volt, 1980-ban 106 millió, most pedig kevés híján 123 millió forint. Hasonlóan ala­kult az árbevétel fejlődési aránya (108—115—130 millió forint) valamint a szövet­kezeti brüttó jövedelem és a nyereség is. Utóbbi kereken tízmillió. A számok mögött minde­nütt megtalálható a nagyon kemény és következetes mun­ka. Tudni kell azt is, hogy a növénytermelési hozamok nem voltak magasak a káli termelőszövetkezetben, az önköltségek viszont igen ked­vezően alakultak. Évek óta legjelentősebb eredménynek tartják, hogy 1978-hoz viszo­nyítva a kukorica hozama 50, a gyepterületé pedig 64 százalékkal emelkedett. Ezek után aligha gondol­hat bárki is arra, hogy ké­szen kapták, ölükbe hullot­tak volna az eredmények. A határozott, jó szakmai irá­nyítás, a folyamatos ellen­őrzés és számonkérés jelle­mezte az elmúlt éveket. Eb­ben a „küzdelemben" voltak negatív szereplők is, akik fe­gyelmi büntetésben részesül­tek. illetve, akiket kártérí­tésre köteleztek. Rendnek kellett lennie — és rend lett. A Károlyi Mi­hály termelőszövetkezet az utóbbi három esztendő egyen­letes fejlődése,, valamint az 1981-es termelési eredmé­nyei alapján lehetőséget ka­pott arra, hogy megpályázza a „Kiváló” cím elnyerését. B. Kun Tibor Negyven nő és egy férfi Melléküzem. Ennek is any- nyi a köze a mezőgazdaság­hoz, mint a többi, hasonló társának. Negyven nő dol­gozik itt. Díszdobozokat ké­szítenek. Közülük az alapí­tók hajdan a virágkertészet­ben szegfűt, primulát ne­veltek, most pedig teljesít­ményben ragasztanak, illesz­tenek, vágnak, mérnek. Fejük fölött tető, a sarok­ban kályha. Ez már műhely. De akad még itt gond is. Naponta száz A gyöngyösi Mátra Kin­cse Tsz valamikori gazdasá­gi telepén az építők addig- addig serénykedtek, míg a kezük munkája nyomán ki nem alakultak azok az új helyiségek, amelyek együt­tesen dobozüzem néven is­meretesek. A műhely elég tágas. Egyik végében egy vágógép, a másikban egy jól megpakolt íróasztal. A kettő között a munkahelyek sora. És nők és nők, fiatalok, középkorú­ak, vékonyabbak, teltebbek, meg egy férfi is: az üzem vezetője, Szabó István. — Kilencen vagyunk tsz- tagok, a többi harminckettő alkalmazott — magyarázza Erdei Ferencné, aki a „fő­nök” helyettese is egyben. — Négy-öt tagú csoportokban dolgozunk. A keresetünk a csoport teljesítményétől függ. Naponta átlagban száz do­bozt tudunk elkészíteni. Egyért most öt forint hat­van fillért kapunk. Pillanatok alatt kiderül, éppen „jókor” érdeklődik náluk az idegen. Rossz a hangulatuk. — Általában kétezerötszáz körül van a havi jövedel­münk, de februárra a felét is alig kapjuk — tudom meg Kerekes Lászlónétól. — Per­sze, hogy el vagyunk kese­redve. — Pedig még szabad szom­baton is bejöttünk — teszi hozzá az előzőekhez Patócs Jánosné. — Határidős mun­ka volt, ezért. — Az üzemvezető szólt — folytatja Lehotai Lászlóné —, ő kérte, hogy jöjjünk. Voltunk tizenkilencen. Sima órabért írtak be, hat órát. Ezek bizony nem szívde­rítő dolgok. Kertészek voltak Úgy lett dobozkészítő üzem a gyöngyösi tsz-ben, hogy a virágkertészetet fel kellett számolniuk. Nem ho­zott jövedelmet. A budapes­ti Tok- és Díszdobozké­szítő Ipari Szövetkezetnek pedig- dolgos kezekre lett volna szüksége. Így találkoz­tak össze. Lehoztak néhány gépet Gyöngyösre, és felvittek né­hány nőt Pestre. így kez­dődött. A gépek maradtak, a nők pedig visszajöttek, mi­helyt megtanulták a díszdo­bozkészítés minden csínját- bínját. — Azóta fordult a dolog — mondta Szabó István. — Már az új dolgozókat nem viszik Pestre, hanem onnan jön le egy tapasztalt szak­munkás. Ha összejön megint egy csapatra való munkásjelölt. — Es a betanítási időre nem kapnak kedvezményt az újonnan érkezettek? — Dehogynem. Órabért. Ha új terméket kezdünk, akkor pedig a begyakorlást vesszük figyelembe. De olyankor, ha csupán a dísz­doboz mérete változik, a munkafolyamatok pedig nem, kedvezmény nem járhat. Az üzemvezető is kertész volt. Ma már ipari munkás? — Én is csak tanulom a mesterségem. Annak idején mondták, elvállalnám-e az üzem vezetését. Teljesen új dolog előtt álltam, de dön­tenem kellett. Tudtam, a vezetőnek nincs könnyű dolga, de mindig szerettem az emberekkel dolgozni: — Miért nem közlik elő­re, hogy mire számíthatnak az üzem dolgozói? — Mert nekem is először a pesti központtal kell meg­beszélnem. Itt van ez. a vi­tatott februári kereset is. Azt is előbb fent kell... De nem úgy lesz az, ahogy az asszonyok mondták. Nemhiába fiatal az üzem, mindenkinek kevés még a tapasztalata. Tanul a főnök is Méghozzá a szakmát ta­nulja, és tanulja a főnöksé­get. Hetente megy Pestre. A kis teherautóval anyagot is hoz. Panaszolták az asz_ szonyok, előfordul az is, hogy nincs anyag. Akkor csak azokat a munkafolya­matokat végzik el, amikhez minden a rendelkezésükre áll. — De nem mindegy az, hogy a folyamat megszakad-e vagy nem. És az sem, hogy hányszor kell kézbe ven­nünk ugyanazt a dobozt. Ha csak halomba rakjuk és on­nan szedjük újból, az nem­csak pluszmunka, hanem fö­löslegesen elmúló idő is, az­az: pénz. Ki téríti ezt meg? így zsörtölődtek az üzem­ben. De hát a főnök is úgy van ezzel, hogy még sokszor csak a kérdést ismeri, a vá­laszt előbb Pesten kell meg­konzultálni. Fura helyzete van, annyi szent, ö a leg­magasabb tisztségviselő az üzemben, látszólag tehát Dobozolnak.... mindenek ura. De nem így van. Ö a mindenes. Bér- számfejtő, anyagbeszerző, meós, munkaügyes, személy­zetis, raktáros és minden. — Ez sem könnyű — jegyzi meg csendesen. — És annyi pénzért, amit kapok érte... ? Még én is csak az elején tartok mindennek. Legalább egy év kell még ahhoz, hogy azt mondhas­sam, no, most már ... úgy, ahogy rendben lennénk. Egy biztos, az üzem veze­tője nem akar szerecsent mosdatni, tiszteli a realitást. Jó kezdet A tavalyi év volt az első, amit már termeléssel töltöt­(Fotó: Perl Márton) tek, de még csak egy részét a tizenkét hónapnak. — A tervünk kereken két­millió forintot tett ki. Ezt mintegy öt százalékkal tel­jesítettük túl. A nyeresé­günk is hasonlóan alakult. Kétségtelenül szép adatok ezek. Mindjárt induláskor — Mindannyian egy szo­cialista brigádban vagyunk, a vezetője ennek Szőllősi Aronné. Bár meghagytuk a Lenin nevet, amit még a kertészetben választottunk, mindent elölről kellett kez­denünk a versenymozgalom­ban is. De reméljük, ott is helytállunk. Miért ne? Csak rajtuk múlik. G. Molnár Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom