Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-27 / 73. szám
II kötélverő: özv. Ábri Jánosné hevesi műhelyében (Szántó György képriportja) Én ugyan nem tudom, hogy kapható-e, vagy sem városomban a Lipton tea, de beszélgetőpartnereim váltig bizonygatják, hogy az sem kapható. Hogy mi minden nem kapható még és, hogy a mi minden miért nem kapható, ez a generális probléma annak okán merült fel, hogy kijelentettem. — Klassz lett ez a város, ami az üzleteit illeti. Valóságos kereskedelmi központ. Arányokat tekintve talán még országos első is lehetne... Elismerem, hogy e fogalom „klassz”, nem tartozik a kereskedelempolitikai szakszótár címszavai közé, és azt sem tartom kizártnak, hogy lelkesedésemet félreérthették, miután az üzlet- hálózat okán használtam a pórias kifejezést, hogy klassz és nem feltétlenül az áru- választék miatt. Sőt végtére azt is elhiszem, hogy még Lipton tea sem kapható és sok más sem, de hát erről én mit sem tehetek, pedig beszélgetőpartnereim úgy förmedtek rám, mintha én nem látnám el az üzleteket Lipton teával, meg papír- zsebkendővel. „Ott egye a fene azt a vacak teát” — mormogtam magamban és gyorsan, megalkuvó módon, másra tereltem a beszélgetést, amely szépen és most már csendesen folydogált tovább, alálocsogva azért életünk számos momentumát, bizo- nyítandón, hogy nem mind szép, ami fénylik. Egyszóval jól le, és megszapultunk mindent és mindenkit, ahogyan ez már nálunk szokás, — és ezek után megelégedetten elváltunk. Bízvást el is felejtettem volna a nem kapható Liptont és társait, ha nem kerül kezembe kedves kollégám apró kis lel- kendezése, hogy: „Ezt tessék venni. Tessék megkósolni. Biztosan izleni fog. Kukoricás kenyér” — mondatja kis írásában a kedves, fiatal eladónővel, hozzáfűzvén ő a maga emlékeit a hajdanvolt időkről, amikor a kukoricakenyérnek nagy volt a keletje, ha — volt. Tessék! Lipton tea nincs, kukoricás kenyér az van. Annyira, hogy még nosztalgiára is készteti azt, aki még visszaemlékszik a kenyér nélküli kukoricalepényes időkre, amelyre jószerint a mai negyvenesek sem emlékeznek pedig kamaszoknak aligha tarthatjuk már őket sem. Mi az, ami nem tetszik nekem ebben a Lipton teás kukoricakenyérben ? Mitől lett keserű a szám oly hirtelen, hiszen teát nem ittam, abból a fránya kenyérből nem ettem, — és mégis ... Mitől és miért? Felépül egy város új, korszerű üzletnegyede, amely szép is, végeredményben harmonikusan is illeszkedik az ősi maghoz, áruválasztéka éppen annyi örömet és bosszúságot ad, mint az ország bármely más áruházi centruma, milliókat fektettünk be, hogy ha többet nem is, de jobbat tudjunk nyújtani önmagunknak, és akkor nincs benne Lipton tea. Pont az nincs. S mert nincs az az átkozott teafű, hát legyen átkozott az egész, úgy, ahogyan van. Az Űr Szodomát és Gomorát egyetlen igaz emberért megmentette volna, ám mi egyetlen Lipton teáért lerombolnánk minden üzletet? Jelképesen legalábbis. És itt a jelkép nem is olyan jelképes, vagy hogy inkább nagyon is jelzőképes. Nem becsüljük magunkat. És túlbecsüljük magunkat. A Lipton tea miatt — tudom, már megszállottnak vélhet az olvasó, ezentúl hát csak így jelzem Lt. — eldobnánk mindent, ha nem is cserébe,, de mérgünkben, míg egy darabka kukoricás kenyérben igazolni látjuk és véljük egész újabbkori történelmünket, s annak diadalmait. Nekünk a jó, sohasem eléggé jó ahhoz, hogy — jó legyen. Míg élek, el nem felejtem azt a. mozdulatot, ahogyan a szépséges hímzett térítőt a kedves vevő asszonyság egyetlen mozdulattal színéről a fonákjára fordította, mert... — ... látja? Ez az. Nincs jól eldolgozva. Mert, ha az ember így végighúzza az ujját, menten megérzi, hogy egyenetlen. A fonákjának szinte úgy kell mutatnia, mint a színének — okított ki érdeklődésemre, miért fontos egy terítő — hogy is mondjam — hátoldala? Hát ezért. Rögtön megtalálta a színben a hibát, mert vélem a hibában látja szépnek a színt. Megértem én, hogy amiként a Lt.-nek a fonákja a kukoricás kenyér, ugyanúgy amannak meg a nem kapható tea. Egy ugyanazon dolog két oldala lenne ez? A mindennek örülés és a mindenek feletti szálkakeresés? Semmi szükség arra természetesen, hogy állandó ájuldozós révületben legyünk szocialista vívmányaink okán és szemmel is látható anyagi eredményeink láttán. Jómagam is mindig viszolyogva fogadtam az olyasfajta túl- hajtását egy illedelmes társadalmi örömnek, amelynek mottója, hogy köszönjük meg azt, amit kaptunk, sőt ráadásul még azt is, amit megkésve kaptunk. Mi. A dolgozó nép. Az üzletet, a gyárat, az iskolát, a felépült lakótelepet, az új országutat, vagy az új autóbusz- járatot. Kaptuk? Kitől? Nem kaptuk, hanem magunknak közös erővel, az arra megbízottak által felépítettük, megvalósítottuk, s hogy ezt tehettük, ahhoz egy rendező elv, egy célirányos mozgósító erő szükségeltetett és szükségeltetik. De a párt, a kormány sem országosan, sem helyileg nem „ad”, hanem ... De ne folytassam tovább, mert az elvekből esetleg elvieskedés lesz, amely csakis az elveknek árt, — meg az olvasónak persze. Nos: semmi hurráoptimizmust, semmi túllihegett eredményagitációt! De már megbocsátassék, a tavasznak örülni azért csak szabad, még ha időn- kint böjti szelek is megtréfálják keményen az embert. De már annak, ami jó, ami van, annak csak szabad talán örülni azért is, hogy van, meg azért is, hogy jó. Rettenetes lehet úgy élni, s úgy csókolni, hogy a sudár asszonyi testet ölelve arra gondoljunk üntalan: jó, jó, de biztosan tyúksze- “ me van a kedvesnek. Hogy kell-e vagy sem Lt. —, azt döntse el a kereskedelem, bár szerintem, ha keresik, akkor kell lennie. Ám egy csésze teával kilöttyinteni nemcsak a csészét, de még a csészét gyártó üzemet is, az mégis csak pazarlásnak tűnik. Egyébként szertelen fantáziámban ebben a pillanatban ötlött fel a kaján kérdés : milyen lehet a Lipton tea kukoricakenyérrel? Petőfi, bocsáss meg, hogy válaszul téged idézlek: „... ne ily halált adj”... énnekem.
