Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-04 / 53. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. március 4., csütörtök A KÖZMŰVELŐDÉSI TÖRVÉNY ÖT ÉVE A kultúra demokratizmusa II. Kupáncsok, őzkörmök, szironyok Ősi mesterség — ifjú kezekben A párthatározat, majd a közművelődési törvény megjelenése új lendületet adott az üzemi, intézményi művelődésnek. Egerben is nagy lendülettel alakultak meg a közművelődési bizottságok, üzemi függetlenített népművelőknek teremtettek munkalehetőséget — íróasztalt, munkabért stb. Sorolhatnánk tovább, mi minden történt még a köz művelődésének ügyében, s annak okán, de talán így is hihető, majdnem forradalmi változásnak lehettünk tanúi. A serény munkálkodás közepette is látszott, hogy a munkahelyi közösségek igyekeznek lehetőségeik messzemenő figyelembevételével kialakítani munkastílusukat. így azután amolyan „ahány ház, annyi szokás” formában, a határozat és törvény végrehajtásának számtalan gyakorlatával találkozhatunk. Mozgás mindenütt volt. A város üzemeinek többsége kisüzem. Néhány kivételtől eltekintve, dolgozóik száma nem éri el az ezret. A vállalatok közül sok az olyan, amelynek dolgozói telephelyeken végzik munkájukat, más esetben pedig szolgáltató tevékenységet végző „külsősök”, akik csak ritkán fordulnak meg a központi telephelyen. A fenti helyzetekben ugyanis a közösségi élet kialakult normáinak rendkívül széles skálájú fokozataival találkozhatunk, s még akkor nem beszéltünk a bejáró dolgozók problematikájáról. Az ilyen munkahelyeken nehéz egyeztetni az igényeket, a közönségszervezői munka gyakran sikertelen marad, a szabad idő egyeztetése is sok gondot jelent stb. Miért fontos mindez? Azért, mert tudomásul kell vennünk, a munkahely személyiségformáló ereje épp olyan fontos, mint a családé. A szűkén értelmezett kultúra elsajátítása munkahelyi közösségekben is lehetséges. Érdemes megfigyelni, hol alakultak ki azok a közösségek, amelyek a kultúr» terjesztése szempontjából számottevőek! Üzemek megnevezése nélkül: Ott, hol megvoltak azok az a egyéniségek, akik az „egyszerű” munkatársi kapcsolatokat közösségivé fokozták, akik személyiségükkel összetartó, célmegha- tározó s a kivitelezésben vezető egyéniségek voltak. Szükség van az olyan emberekre, akik sodró lendülettel magukkal ragadják környezetüket. A valódi munkahelyi közösségek ki. alakítása esetenként úgyszólván lehetetlen. Mindenekelőtt az ingázó és a naponta váltott munkahelyeken dolgozók körében. Egy gyár elsődleges dolga, hogy termelőmunkát végezzen. A kívülről ható kultúraterjesztés legjobb befogadó közege a közösség. De meg kell hagyni annak lehetőségét, hogy az ember maga válasszon érdeke és igénye szerint. ★ A közművelődési aktíván elhangzott: a művelődési szokások kialakításában fontos szerepet játszik az életmód. Az életmód legfőbb befolyásoló tényezői, a szociológusok szerint: a származás, az iskolai végzettség és a lakóhely. A legújabb művelődéskutatási eredmények azt mutatják, hogy egyre nagyobb szerepe a lakóhelynek van, s mind jobban háttérbe szorul a származás és az iskolai végzettség. A dinamikusan fejlődő városokban azonban sajátos helyzet alakult ki. A gyors ütemben duzzadó városok szívó hatására sok a — megrögzött szokásokat magával hozó — bevándorló. S ha elfogadjuk, hogy legnehezebb változtatni szokásainkon, képzelhető, hányféle művelődési szokás (vagy nem szokás) gyűlt össze szű- kebb pátriánkban. A művelődéskutatók véleménye szerint a kultúra demokratizálásának azon pontján vagyunk, amely azt jelenti: az ország lakosságának harminc százalékát bevontuk a kultúraközvetítés áramába. Előbbre lépni már csak úgy lehet, ha biztosítjuk az emberek közvetlen részvételét a kultúrában. A kultúra demokratizálásának feltétele az aktív részvétel. Ennek biztosítása már nehezebb ügy kétségtelen, s nem is lehet csak felülről jövő intézke. désékkel elérni. Találkoznia kell az alulról jövő érdekekkel, igényekkel is. Ezzel bezárult a kör, hiszen az érdekek révén visszaértünk a közösség problematikájához. A demokrácia és a kultúra kölcsönhatásának, ösz- szefüggéseinek kérdéséhez is ezen a ponton jutunk. A művelt ember termelőmunkája magasabb szintű. A termelőüzemek és a kultúraterjesztők érdeke ezen a ponton találkozik egymással, s az egyén érdekeivel is. A munkahelyi közművelődés fontosságát hangsúlyozni tehát nem szükséges. A sajátos egri viszonyok között is — vagy éppen amiatt — szorgalmazni kell a hatékonyabb munkahelyi köz- művelődést. Gyorsan hozzátesszük : nem mindenáron. Eddigi eredményeinket megbecsülve kell tovább lépni. Mert vannak figyelemre méltó eredmények. Elsősorban az iskolarendszerű művelődés, a tanfolyamok s az ismeretterjesztés sikerei, konkrétan mérhető eredményei bizonyítják, életképes, a munkahelyi közművelődés. El kell ismerni az üzemek törekvéseit, erőfeszítéseit. Eredményeikre és tevékeny munkájukra építve, szoros együttműködést, alkotó népművelői munkát várunk. Közös érdekünk, hogy az eddigieknél jobban támogassák a munkahelyeket a közművelődési intézmények. Nem várható el ugyanis, hogy mindenben az üzemek legyenek a kezdeményezők. Nem szabad arról sem megfeledkezni: az üzemek, vállalatok, szövetkezetek első számú feladatai, hogy termelőmunkát, szolgáltató tevékenységet végezzenek. Juhász Csaba közművelődési felügyeld Az éles bőrvágó kések, a több élű hegyes árak, a színes festékek, a különböző méretű kalapácsok, a bőrvarró cérnák nagyapám cipészműhelyére emlékeztettek, ahonnan — a „veszélyes” eszközök miatt — gyermekkoromban sokszor kitiltottak. A falakon elhelyezett, szépen kimunkált, sallangokkal, őzkörmökkel díszített táskák, karikás ostorok, bőr nyakékek, bársonyos tapintású dohányzacskók azonban egész más mesterségről tanúskodtak. Négy éve már, hogy Bóta Katalin, a Volán 4-es számú Vállalat könyvtári adminisztrátora először vette kezébe a bőrművesek egyik igen gyakran használt eszközét, a hegyes lyukasztót. Azóta megtanulta a szakma csínját-bínját, szabad idejét, esti óráit a népi ihletésű táskák, díszdobozok, tükrök készítésére szenteli. Több sikeres kiállítást mondhat magáénak, a múlt évben pedig tehetségét dicséri, hogy elnyerte az ifjú népművész címet. Megismerkedése ezzel a szép, de nehéz mesterséggel a véletlenhez kötődött... — A Képcsarnokban megtetszett egy falitükör, de túl drágának találtam. Bosz- szankodtam egy kicsit, és elhatároztam, hogy megpróbálom otthon elkészíteni. A kézimunkát mindig is szerettem, korábban sokat hímeztem. A bőr azonban kemény ellenfélnek bizonyult. Szívós anyag és a megmunkálásához nem voltak eszközeim. öt darab Wilkinson- pengével kínlódtam, míg végül sikerült kivágnom a mintát. Jól sikerült, s elhatároztam, hogy kitanulom ezt a szakmát. Egy újságcikk révén ismerkedtem meg első mesteremmel, a tiszabodi Makrai Lászlóval, aki hétvégeken oktatott arra, hogy mitől válik népivé egy bőrből készült alkotás, milyen motívumok díszíthetik, milyen virágok kerülhetnek rá. Megismertem továbbá a színezés szabályait. A színező anyag elkészítése mindenkinek a saját titka, mesterem nekem elárulta az övét. — Milyen tanítványnak bizonyult? A „vizsgák’’ jól sikerültek? — Az öreg csak kétféle bőrdobozt készített, hamar elsajátítottam a technikáját. Azt mondta, jó érzékem van hozzá. Sok eljárást már magam kísérleteztem ki. Ma is az egyik legkedvesebb tárgyam az a falitükör, amelyet bőrdomborítással készítettem. — Hogyan fejlesztette tovább tudását? — Régi mesterek után kutattam a megyében, és több idős pásztoremberre leltem, akiktől megtanultam a bőr kidolgozását, az ostor és a sallang készítését. Megmutatták, hogyan lehet a csontkarikákat, másszóval kupáncsokat, valamint az őzkörmöket díszítésre felhasználni. Szép művelet a szironyozás, vagyis a fűzés, amely már a honfoglalás korabeli tarsolyokat is csinosította. — A szakemberek körében igen nagy meglepetést váltott ki, hogy első nekirugaszkodásra megnyerte a népművészet ifjú mestere címet. — Én sem hittem volna. Ezzel a győzelemmel nemcsak magamnak bizonyítottam, hanem annak a mesternek is, — mert volt ilyen —, aki bezárta előttem az ajtaját. A pálmát éppen egyik tanítványa elől vittem el. Balaton és Be- kölce környéki gyűjtésemből dolgozatot írtam, majd egy szironyozott dohányzacskót, lószerszámot, kerek bőrdobozt és egy erdélyi rátétes férfi „mellest” küldtem el a versenyre. A siker nemcsak az én érdemem. A Volán Vállalatnak is köszönhetem, hogy idáig jutottam. Kiállításaim megrendezését is ők vállalták. A sorból a férjem sem maradhat ki, hiszen az egyes motívumok megtervezése, felkutatása mellett, az elhasznált szerszámaimat is újjávarázsolja. — Mi az, amit a mesteri fokig el kell sajátítani? Terveiről, elképzeléseiről megtudhatnánk valamit? — Még sokat kell dolgoznom és tanulnom ahhoz, hogy a szíjgyártással, a lábbelikészítéssel és a szűcsmunka fogásaival is megismerkedjem. A nyaranta megrendezett szakmai táborok erre lehetőséget adnak. Az országban igen kevés fiatal bőrműves található és nő talán csak kettő. Nagyon szoros barátság fűz hozzájuk és a megyében élő népművészekhez is. Közülük is kiemelném a fafaragó Koch Árpáddal való jó kapcsolatunkat, aki most éppen a „munkaasztalomat”, az úgynevezett csikót faragja. Remélem, egyszer álmom valóra válik, és sikerrel pályázom majd meg a népi iparművész címet. — Kívánjuk: sikerüljön! Szüle Rita SUMIKO NAGAOKA ZONGORAESTJÉRŐL Beethoven és Schumann A FILMNAPOK ZÁRÓESEMÉNYE Fábri Zoltán Csányban Az Országos Filharmónia vendégeként időzik hazánkban Sumiko Nagaoka japán zongoraművésznő, két koncert erejéig. Az egyiket Egerben adta a Gárdonyi Színházban, hétfőn este. Az esemény azért is érdekes, mert bepillantást enged egy távoli nép, a japánok művészeti életébe. A zene rajongója ilyen alkalommal arra is kíváncsi, miféle többletet, mást, kuriózumot adhat egy japán művészasz- szony és éppen Beethoven, vagy Schumann muzsikájában? Ügy érti-e az európai szellemet, ahogyan mi itt, Közép-Európában hódolunk neki? Elhihető-e, hogy manapság még mindig érvényes az a lelki és szellemi mérce, amellyel a XIX. század nagy alkotói összemérték magukat és az életet? És a felfokozott várakozásra nagyszerű meglepetés érkezett Sumiko Nagaoká- val! Nemcsak tökéletes technikai előadásban mutatta meg, hogy számára a fegyelem, a zenei készség nem csupán engedelmes eszköz gondolatainak kifejtésében, érzelmeinek megmutatásában, hanem ennél jóval több. Világos képet rajzolt a néhány előadott műről úgy, hogy közben azt éreztük: a finom karakter jegyekkel rendelkező művész az európai muzsika bűvkörében él. Ebben a muzsikában is otthon van. A műsor végén, a kis romantikus ráadásból tetszett ki igazán, mennyire átéli az érzelmeket. A művek összeválogatása is azt bizonyítja, hogy a művésznő a nagy mesterek érzelmeit teszi elmélkedése tárgyává. Az Esz-dúr szonátában, ott is a második tételben azt a szeretetet szólaltatta meg, amit mi már aggodalomnak, a féltés szorongásának szoktunk hívni. Abban is, másból is a mélyről fakadó líra tisztaságát hozta. És hogy az örömben nemcsak vidámság van, a lélek önzésének dicsekvő derűje is, azt a szonáta harmadik tételében szinte egy miniatúrán dolgozó festőrajzoló gondosságával térképezte fel nekünk. Két Beethoven-mű között — pihentetőül és a romantika viszonylag lankásabb, beláthatóbb tájait idézendő — Schumanntól az op. 82. jelzésű mű, az Erdei jelenetek és az op. 28. jelzésű Három románc hangzott el. Schumann két korszakának valóban egymástól lélektanilag is elkülönülő felfogású művei voltak ezek. Ez alkalommal Pándy Marianne a zenetörténeti bevezetőket úgy tette a hangulat szerves részévé, hogy ő is a zeneértő, zeneélvező elfogultságával, rajongásával készítette elő a közönséget a művek befogadására. Farkas András Egy hete fejeződött be a nyugat-berlini filmfesztivál, amelyen Fábri Zoltán Requiem című filmje Ezüst Medve-díjat nyert. Ennek a filmnek a bemutatásával zárul ma, csütörtökön Csány Az ezüstszakállú Atyaisten úgy osztja szét a fényt és a sötétséget, ahogyan azt addig még soha nem ábrázolták a keresztény művészetben, manuális teremtő aktusként. Az Isten földön- túlian nagy, jobbról lebeg balra, hogy létrehozza a napot és a holdat, majd teljes fordulat után továbbrepül községben a Filmnapok falun megyei akciója. A rendezvényen részt vett Fábri Zoltán háromszoros Kossuth- díjas, kiváló művész. A Filmnapok falun progúj teremtő tettekre. Lelket ad Ádámnak, aki bal kezének mutatóujját vágyakozva nyújtja az Isten felé. A bűnbeesésben nem Éva csábítja el Ádámot, ehelyett mindketten közösen szakítanak a tudás fájának gyümölcséből. A vízözön-történetben a fiai által kigúnyolt Noé jóllakottan és másnaposán rarnja február 1-én Ecséden kezdődött a Talpalatnyi föld című film vetítésével. Ecséd, Makiár és Besenyőtelek filmszínházaiban rendezett alkotó-közönség találkozókon az érdeklődők haszfekszik egy nagy boroskád előtt. Abban a jelenetben, ahol Dávid legyőzi Góliátot, Krisztus nemzetségfájánál, a prófétáknál és a Szibilláknál éppúgy, mint a meztelen „töltelékfiguráknál”, Michelangelo a felcserélhetetlen embertípust keresi, amelyet olyan plasztikusan fest, mint egy szobrot, miközben a háttér számára alig jutott ecsetvonás. Mert Michelangelo (1475— 1564), az érett reneszánsz szupersztárja, mindenekelőtt szobrász volt. Híres a Piétá- ja, a Mózese, a Dávidja, a síremlékei. Építész is volt, várostervező és költő: szonettjeiben éppúgy megénekelte a szép, fiatal római nemesember, Tommaso Cavalieri iránt érzett szenvedélyes szerelmét, mint plátói szerelmét a filozofáló özvegy, Vittoria Colonna iránt. Michelangelo erődítményeket tervezett, utcákat, tereket, városkapukat épített, és megalkotta a Szent Péter- bazilikának, a kereszténység legfontosabb templomának a kupoláját. De fiatal korában arra sem volt rest, hogy sok ura és megbízója közül az nos beszélgetést folytattak Rózsa János filmrendezővel. Kardos István íróval és Nyakó Juli színésznővel, a Vasárnapi szülők, Köszönöm, megvagyunk és a Kabala című filmek alkotóival. egyiknek, Piero de’Medicinek, télen hóembert építsen. Michelangelo „középtermetű volt, széles vállakkal. melyek jól illettek testi felépítéséhez. Idős korában hónapokon keresztül hordott kutyabundából készült csizmát a csupasz lábán, úgy, hogy gyakran, amikor'Végre le akarta húzni, lejött vele a bőr is” — írja első életrajzírója, Giorgio Vasari az „Életleírásokban'” (1568-ban). Michelangelo nem volt szegény ember. Házai és földjei voltak Rómában és Firenzében és egyedül azon a Piacenza melletti Pó-réven, amelyet 1535-ben III. Pál pápa adott át neki élete végéig tartó használatba, évente mintegy 600 aranydukátot keresett. Michelangelo egyszerűen élt, és különc módon a hálószobájának a falára jegyezte fel a napi kiadásait. 1564. február 18-án „az esti harangszó órájában”, „átadta lelkét az Istennek, testét a földnek, javait a legközelebbi rokonainak” (Vasari). Következik: 3. A dicsőség csúcspontján Restaurálják a szixtuszi kápolnát A festő Michelangelo A reneszánsz szupersztárja (V/2.)
