Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-14 / 62. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1982. március 14., vasárnap Szovjet—olasz film: Az élet szép Ólomkatonák és műanyag partizánok MINDENNAPI NYELVÜNK Bige A televízió Keresztkérdés játékában emlegették a cím­beli szót is. A játékvezető sem ismerte jelentését és használati értékét, mert azt állította, hogy „olyan gye­rekjátékról van szó, amelyet ostorral hajtanak”. Ilyen já­ték is van. Ezt az orsó vagy kúp alakú játékszert való­ban ostorral hajtják. Ez a nyelvi hibázás arra a jelenségre is figyelmeztet bennünket, hogy a tárgyak­kal együtt a megnevezések is kiesnek szóhasználatunk­ból, ismeretkörünkből. Gyűjtjük ugyan a régmúlt tárgyi emlékeit, s modem, korszerű lakásainknak is dí­szeként hivalkodnak. Arra azonban nem vagyunk kí­váncsiak, mi a nevük. A magyar gyerekeknek nem is olyan régen sokszí­nű játékszerek és módok álltak rendelkezésre. Ma egyre fogynak, köztük a bi­ge szóval megnevezett játék is elfelejtődik. Méltán ol­vashattuk ezt a megállapí­tást is: „A mai gyerekek­nek vajon mond-e valamit a méta, a bige. Biztosan nem.” (Népsport, 1981. dec. 24.). Valamikor az egész ország területén ismerték, játszot­ták. Erről változatos meg­nevezései is tanúskodnak. Nevezték ezt a játékot bi­gének, pigének, pillékének, peckának, pickának, patának, pajának, dóiénak, cigiének, bolhának (balhának, bóká­nak) stb. Még népünk szó­lásaiban is kulcsszerephez jutottak. Erről bizonykodik ez a szólásforma is: Csak bigézik, pilickézik a dolog­gal, Csanádi Imre Gyerek, örömek elégiája című szép versében is olvashatunk er­ről a játékról: „Gyöngy időnk elmúlt, kifogott mi rajtunk pecka, pilincke". E játékkal kapcsolatos szó­készlet is gazdagabb volt apáink nyelvhasználatában: bigézni, bigézés, bigeütő stb! Az sem véletlen, hogy családnévi szerepet is ka­pott: ma is hallhatunk és olvashatunk Bige nevezetű családokról. Sajnos, fiatal­jaink szóhasználatában is fel-feltűnik a bige szó, de egészen eltérő, s nem éppen tiszteletteljes jelentéssel, használati értékkel. Soós Zoltán versének e részlete már sejteti, mire gondolunk: ......s köpött a vén bige..." (Vagán y oratórium). Az ar­góból származó szóhaszná­lati forma ebbe a rokonér­telmű sorba illeszthető be­le: csaj, moha, pipi, lubnya, lédi, bula, spiné, spinkó, bőr', tyúk. A „szebbik nem” nem örülhet annak, hogy ezekkel a szavakkal „tisztelik” meg nőiességüket. A két végén kihegyezett arasznyi nagysá­gú fadarab, a bige legyen inkább régi jelentésében egyéni szókincsünk tagja: a játéktárgy és a neve együtt éledjen újra, és jusson fe­ledésbe az argóban „felsze­dett” nyelvi szerepe. Dr Bakos József A mozilátogatók és a té­vénézők közül ki ne ismer­né Grigorij Csuhraj nevét? Ki ne látta volna két jelen­tős, lírai szépségével, egy­szerű tisztaságával megejtő alkotását a Negyvenediket és a Ballada a katonáról-1. E művek révén Csuhrajt ott emlegetik majd nemcsak a szovjet, de a világ filmgyár­tásának élvonalbeli rendezői között. Ami elmondható e két ré­gebbi munkájáról, nem vo­natkozik a legújabbra, az olaszokkal 1978-ban közösen készült szovjet vállalkozásra, Az élet szépre. Igaz, ebből sem hiányoznak a szép köl­tői képek, se nem marad­nak ki a két ember megin­dító szerelmének bonyodal­mai sem, és az alap konflik­Az Egri Zeneiskola három tanára, Radnóti Tibor, Kal­már Gyula és Dombóvári Já­nos adtak pénteken este kon­certet a Helyőrségi Művelő­dési Otthon nagytermében. A csaknem kétórás műsor igazolta azt az igényességet, amellyel az egri művésztaná­rok egyre inkább megfogal­mazzák és műsorukká érle­lik elképzeléseiket Schubert a három művész­tanár számára közös nyelv kialakítását tette lehetővé. A három szonatina, a g-moll, az a-moll és a D-dúr, a c- moll impromptu és az Esz- dúr trió akár egybe is ol­vasható, ha a művében meg­búvó hangulatot, azt a vilá­got szemléljük, ahogyan Schubert megvallotta gon­dolatait, érzéseit a világról és benne saját magáról. Eb­ben a muzsikában nincsenek hatalmas sodrású szerelmi szenvedélyek, sem elomló lírai vallomások, mint any- nyi más romantikus szerző­nél. Itt a zene arra való, hogy a művész a hangok szinte testetlen erejénél fog­va meggyónja a közönségnek azt, ami a sorsa, ami a baja és az élete a világban, amit tus ismét az önkéntes, vala­mint a „muszáj helytállás” kérdését veti fel, mint az említett filmjei, de ... A nézőben a pergő kockák figyeltén egyre jobban el­hatalmasodik az érzés: már láttam valahol. Mintha a rendező a már egyszer föl­használt ötleteket dolgozná föl újra. (Konyhanyelven: második főzet.) Mintha Csuhraj erejéből és figyel­méből nem tellett volna már arra sem, hogy itáliai for­gatókönyvíró társával, Augusto Caminitóval figye­lemre érdemes alapanyagot hozzon létre. Antonio — Giancarlo Giannini — poli­tikai krimivé földolgozott története egyike lett azoknak az ellenállási históriáknak, amelyek már a könyökén jönnek ki a magyar nézőnek. megszenved, amit ki kell mondania, amíg az a rövid­ke élet, az az alig harminc esztendő alkalomként adott a számára. A szonatinák nem a dalok Schubertjét idézik meg; az Esz-dúr trió is mé­lyebbre világít, vagy maga­sabbra tör, mint az örökzöld melódiák. Ezért is olyan el­gondolkodtatóak. Radnóti Tibor hegedű já­tékában alkalmazkodott a té­makörhöz. Évekre visszame­nően ismerjük, milyen mély­ségig fogadta Radnóti be a klasszikus bécsi muzsikát, vagy akár a barokk meste­rek műveit. Itt most Schu­bert elégikus-filozófikus kör­nyezetében hallottuk őt, itt is otthonosan, fegyelmezet­ten mozgott. A zongorával folytatott párbeszédben-felel- getésben a tartalom volt a fontos, és nem csak a dalla­mok, a forma csillogtatása. A zongora és a hegedű köl­csönhatásából érdekes egyen­súly keletkezett. Ezért hatot­tak jól a művek. Az Esz-dúr trió lelkesítő volt, ahogyan a hegedű vitte-vezette a mondanivalót. Kalmár Gyula az idén már másodszor jelentkezik Sablonos, agyonmajszolt sztori modern környezetben, az egyén és a társadalom szabadságának képtelensé­géről. Antonio jellemében ott maradtak a fércelés cérna­szálai, a bemutatott (való­színűleg) latin-amerikai el­lenállók pedig inkább ha­sonlítanak egy operabál mé­zeskalács huszáraihoz, mint­sem egy politikai mozgalom mindenre elszánt fegyvere­seihez. Náluk már csak a rezsim katonái és rendőrei készültek rosszabb klisék alatt. Megállás nélkül fon.' dorkodnak, és olyan átlátszó trükkökkel dolgoznak, hogy egy valamirevaló magyar, mozikban és tévé előtt jó politikai krimiken tanult „ellenálló” sem dőlne be nekik. Gyengécske csalijai­kat meglepetésünkre azon­ban a film hősei úgy nyelik, mint kacsa a nokedlit. S míg Antoniónk hasztalan őrlődik az • ólomkatonák (rendőrök) és a műanyag partizánok között, a néző unatkozni kezd, (csak a női főszereplő, Ornella Muti szép szemei tartják a székben.) Vonszolják magukat az ese­mények, és lassan vagy a napi hírek hitelében kez­dünk kételkedni, vagy pedig Csuhraj ezen művében, iga­zán. Mit tehet hát a néző, ha már megnézte a filmet? Igyekszik gyorsan elfelejteni ezt a hiábavaló másfél órát — nem megy majd nehezen. Szilágyi Andor nagyszabású programban az egri közönség előtt. A janu­ári Chopin-műsora egész más tájról, más hangulatban mu­tatta be őt. Az érzékeny és finom mívű líra után most az ő egyéniségéhez jóval kö­zelebb álló schuberti muzsi­kában élvezte azt a lehető­séget, amely egy csaknem kétórás zenélésben való ál­landó részvétellel adódott. Megmutatta, mekkora belső energiái szabadulhatnak fel, de azt is, hogy ezek a mű­sorok egy-egy lépcsőfokot je­lentenék csak azon az úton, amelyen magasabbra tör. Csak biztathatjuk! Hiszen minden apróbb zökkenő pszichikai szeplő ellenére a művek birtokba vétele nála a belső fegyelem, az elhatá­rozottság kérdése. Örömmel nyugtázzuk, hogy a fiatal Dombóvári János szólistaként is kezd beérni. Az Esz-dúr trióban való részvétele a mélyhegedűvel kellemes meglepetésként ha­tott. Szepesi György zenetör­téneti bevezetőjében Schu­bert korát is felvázolta. Em­lítette Pyrkerhez, az egri ér­sekhez fűződő kapcsolatát is. Farkas András ZENEI ESTÉK EGERBEN Művésztanárok hangversenye Szergej Hazanov: Maga és én Orvosnak lenni — és sem­mit el nem fogadni. Sem parfümöt, sem édességet, sem bélelt borítékot. Kivág­tad a beteg vakbelét, derék dolog; kihúztad a fogát, kö­szönöm. Nem, több nem kell. Az égvilágon semmi. Virág is csak a gyógykezelés vé­gén, és ha erőnek erejével az ember markába nyom­ják. Autójavító igazgatójának lenni — és semmit el nem fogadni. Sem fémpénzt, sem bankót. Még ha színművész, fogorvos is az illető, vagy éppen egy befolyásos veze­tő lánya; mindenki várjon a sorára. Virág is csak a végén, és ha nagyon mu­száj. Jóhírű főiskolán dolgozni —, és semmit el nem fo­gadni. Összeköttetés nem számít, pénz nem kell, a protekció sem nyom a lat­ban. Ha itudsz, felvesznek, ha nem —, akkor megpró­bálhatod jövőre. Köszönöm? Kérem szépen! Igaz is, vi­rág — csak a vizsga után! Szakácsnak lenni —, és semmit el nem emelni. Sem gyümölcsöt, sem halat, sem húst. ízlett a káposztaleves? Boldog vagyok! Sikerült a palacsinta? Hála istennek! Borravalóért sem szabad megalázkodni, és virág is csak 'a vacsora után jár, és csak akkor, ha nagyon erő­szakoskodnak. Általában nem szabad ha­rácsolni, pénzt kicsikarni; sem pedig lopni —, nem hol­mi prémiumra várva, vagy mert fél az ember a tör­vénytől, hanem, mert más­ként nem lehet. Befolyásos pozícióban len­ni —, és semmit el nem fogadni. Sem lakást, sem autót, sőt még beutalót sem. Csak annyi legyen a pré­mium, amennyit megérde­melt, sőt, még kevesebb, önkéntes mezőgazdasági munkára elsőnek utazik és utolsónak tér haza. Mindezt nem holmi jó hírnév, karrier érdekében teszi, hanem, mert másra nem képes! Mármint maga. De én képes vagyok. (Fordította: Gellért György) Új könyvek Montalbán: Déltengerek, Moravia: A megvetés, Lam- pé: Szülészet—Nőgyógyászat I—II—III., Ruffy: Hazánk szí­ve Budapest, Varsavszky: Gyöngyfüzér, Miből? — Mit? — Hogyan? — Tartósított élelmiszerek konyhai előké­szítése, Zamarovszky: A fel­séges piramisok, Ehrenburg: A harácsoló, Lukesova: A fehér tél, Bianki: Királykák- baglyok és más erdei mada­rak, Dallos: Miskolc — ma­gyar városok sorozat, Rubik Ernő: A bűvös kocka, Építé­si 1X1 Építéselőkészítés, Egyetemi felvételi feladatok matematikából, Takaréko­sabban gyorsabban „Skodá­val”, Galla: Judo övvizsgák, Aymé: Csudapofa. Hevesi néphagyományok nyomában (II) „Hej, Vidrócki most gyere ki!“ A XVIII. század második felétől Magyarországon a kí­méletlen adóztatás és a ter­mények alacsony felvásárlási ára következtében egyre töb­ben vesztették el földjüket, váltak földnélküli zsellérek­ké. Heves megyében a tár­nái járásban 1771-ben még csupán 830 zsellér volt, 1833- ra viszont ez a szám már 7152-re emelkedett. Az elsze­gényedés kodusokat, vándor­ló szegénylegényeket szült, akik közül sokan útonállók- ká, betyárokká váltak. Ezt elősegítette még az ak­kori embertelen újoncozási rendszer: a vármegyék kiad­ták a községeknek, hogy hány katonát kell kiállítani­uk, a falu elöljárói kisze­melték az újoncokat, és fogd- megjeikkel rájuk törtek, megkötözték és elhurcolták a szerencsétleneket. Sokan már ez elől elszökdöstek, később pedig a katonaságtól dezer­táltak és a Bükk—Mátra rengetegeiben kerestek me­nedéket. A vármegye minden esz­közzel igyekezett megfékezni, később felszámolni az így kialakult betyárvilágot. Az elfogottakat a rögtönítélő bí­róság néhány nap alatt az eg­ri akasztófára juttatta. Vidékünkön sok „neves” betyár ténykedéséről tu­dunk, többnyire csak bíró­sági periratok nyomán. Ilyen volt Majoros István, Pala- tinszky István vagy Zöld Mar­ci, akiről Petőfi verset is írt, de még több azoknak a szá­ma, akik ismeretlenül me­rültek á feledés homályába. Egynek a nevét és tetteit azonban megőrizte a népha­gyomány, megannyi anekdo­tába, dalba beleszőve. Ez Vidróczky Márton, vagy ahogy a nép nevezte: Vidrócki Marci. Élete történetéről keveset tudunk, azt is többnyire a halála után megjelenő új­ságcikkek sokaságából. Hi­teles anyakönyvi adat sze­rint 1837. november 12-én született Mónosbélen, apja juhász volt. 1859-ben bevo­nult Egerbe, a Wasa 60. gya­logezredbe, ahonnan két al­kalommal is megszökött. Ek­kor .már a Bükk és Mátra falvai között csavargóit, és „fegyveres zsarolásból ten­gette életét”, mígnem egy verpeléti pandúrnak sikerült csellel elfognia. 27 évi fegy- házra ítélték, és Theresien- stadtba szállították, innen kalandos úton megszökött és 1871-ben újból megjelent szü­lőföldjén, folytatta garázdál­kodásait, csínytevéseit, most már bandája élén. Híre egy­re nő, tetteiről történetek keringenek szájról szájra. Amíg a vármegye minden eszközzel, még vérdíj kitű­zésével is igyekezett kézre keríteni a számára oly ve­szélyes betyárt, addig a pa­rasztok, az egyszerű erdei emberek és pásztorok párt­fogásba vették, együttérzés­sel figyelték sorsát, hiszen végre valaki semmibe vette az urak törvényeit, élete kockáztatásával apró győzel­meket aratott felettük, ami egyfajta elégtételt jelentett a számukra. Még ma is számtalan me­seszerű történet, anekdota őrzi tetteinek emlékét, me­lyekben kirabolja a vadászó egri főispánt, a gazdagoktól elrabolt pénzt, ruhaneműt a szegény nép közt osztja szét, stafírungot vásárol a sze­gény lányoknak, álruhában jár túl a pandúrok eszén és még tovább lehetne sorolni a köréje fonódó népmeséi motívumokat. A vármegyének nem sike­rült ártalmatlanná tenni a híres betyárt, halálát — el­lentétben a ballada meséjé­vel — társai, Pintér Pista és Rácz Antal okozták, akik a Zagyva partján, 1873. febru­ár 6-án agyonütötték vezérü­ket. Holttestét Egerbe szál­lították, és a ma már hasz­nálaton kívüli Rókus-teme- tőben hántolták el, mint az „Eger" c. lap írja, „Koporsó­ját a Mátra-vidék pa­lóc asszonyai és hajadonai környezték, csókjaikkal, s könnyeikkel árasztva el azt." Citerák és citerások Noha a citera, mint népi hangszer fénykorát Európá­ban már a XVI—XVII. szá­zadban élte, magyarországi elterjedéséről csak a XIX. század végét követő időkről van tudomásunk. Általában a szegényebb emberek hang­szere volt: falusi parasztoké, uradalmi cselédeké, summá- soké és városi földművese­ké. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy a hangszert — a húrokon kívül — minden­ki maga is előállíthatta, és a rajta való játék nem köve­telt magasabb technikai igényt, viszonylag könnyen megtanulható volt. Régebben neves citeraké- szítő mesterek voltak, csak később került sor az üzemi gyártásra. Ennek ellenére még ma is sokan maguk fab­rikálják hangszerüket. Vala­mikor egy darab puha fából — többnyire juharfából le­vágtak 80—90 centit, a bel­sejét vájúszerűen kivésték, a tetejét simára legyalulták. Ez szolgált később játékasz­talként, a végein két 10 cen­timéter tőkét hagytak, a hú­rok rögzítése céljából. Kül­sejét tekintve három alaptí­pusát lehet megkülönböztet­ni, úgymint a „vályú”, „kis- fejes” és „hasas” citerát. A „kisfejes” citera az Alföldön és a mi környékünkön, a „hasas” citera leginkább a Dunántúlon terjedt el. A húrok száma a legkü­lönbözőbb lehet, többnyire diatonikus hangolásúak, de már egyre gyakoribb az úgynevezett „másfélkótás” vagy „félhangos” citera, amelyen már minden hang kijátszható. Jellegzetes, kis­sé primitív hangzást adnak a „vendéghúrok” — amelyek függetlenül a szükséges har­móniáktól — állandóan ugyanazon a hangon szólnak és elsősorban a ritmikus kíséretre, mint a harmóniai igény kielégítésére szolgál­nak. A hagyományos citerajáték a megszólaltatáshoz „verőt”, a dallamhangok lefogására „nyomót” használ, újabban egyre elterjedtebb a nyomó nélküli, pusztán ujjal való játék, amely sokkal mozgé­konyabb, könnyedebb, olykor virtuóz előadásra ad lehető­séget. Nagy Miklós Játék vándoroknak A Tájak, korok, múzeumok mozgalom szervező bizottságának ter­vei között szerepel, hogy ez év októberében újabb játékot indít út­jára Vándorkönyv elnevezéssel. Az alapötletet két évvel ezelőtt ké­szült hobbi tanulmány adta, afnely a magyar csárdák történetét dol­gozta fel, alaprajzokkal, fényképekkel, idézetekkel Illusztrálva. Ha­sonló, „vállalkozás” eddig meglehetősen ritka volt a mozgalomban, hiszen az ország nevezetes helyein begyűjtött igazoló pecsétek csu­pán a Jelenlétet bizonyították. Az új játékrendszer lényege, hogy szervezetten segítsék, és elismerjék a középkori céhes élet mintájára bizonyos témák lránt érdeklődő emberek tevékenységét. A játékra a szervező bizottság részletes felhívást ad ki.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom