Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-13 / 37. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. február 13., szombat Egy emlékkönyvből: „A bor jó volt, a pörkölt száraz, de azért szeretlek benneteket. Bessenyei Feri. Hatvan, 1982. január 25.” Hát igen, ez ő, aki négy évtizede szolgálja a magyar színjátszást. Koszorúsán, de sebeket is hordva. Dicsér, kritizál, aztán odaadással kiönti a lelkét. Különben így tett másfél esztendeje egy hatvani tárlatnyitáson, és ilyennek mutatkozott most januárban, a galériapódium estjén is. Egyszerre égett-aggódott a színházért, meg érettünk, akik befogadói vagyunk a szellem javainak. Áz utóbbi hónapokban eléggé a figyelem középpontjába is került a művész, kiváltképp azt követően, hogy — úgymond — hátat fordított nagy sikerei színterének, a Nemzeti Színháznak. Sokan azt is tudni vélték, miszerint feladván elveit, rajongását, nyugalomba vonul. Most, hogy a hatvani éjszakában szemben ülünk egymással, óhatatlan, hogy meg ne kérdezzük szándékáról. .. — Feri! Félretéve a vásárhelyi emlékeket, valójában mi az igazság körülötted? Távozol? Maradsz? — Nézd, hogy mi a valóság, a fene se tudja. Én azt a helyzetet, hogy nyugdíj, el sem tudom képzelni, meg sem tudom érteni. Az életben persze vannak olyan szituációk, olyan kapcsolatok, amelyek gyümölcsözőek, és vannak amelyek nem jön. nek létre igazán. Mindenesetre negyven év óta dolgozom, és ahogyan ma Hatvanban is lemérhető volt, ez a negyven év nem telt el haszontalanul. Mert a közönségnek az érdeklődése, ahogyan nyitott lélekkel hallgat, az mégis jelent valamit. A színész egész életében azt akarja, hogy kialakítson magáról egy olyan képet, amely értékes, amely művészeter- kölcsileg megállja a helyét abban a korszakban, amelyben ő dolgozott. És ha bármelyikünk egy néptanító erkölcsi színvonalára felküzdi magát, akkor már nem élt hiába. Számomra nagyon nagy igazolás mind az, ami az ilyen estéken létrejön körülöttem. Szívesen fogadják, amit a tudomásukra hozok. Mi végből? Hogy ebben az elidegenedett, buta világban, amelyben létezünk, és különösképpen ebben a társadalmi közegben a színház egyre közelebb kerüljön azokhoz a nézőkhöz, akik még keveset hallottak a műfajról, kevéssé ismerik ennek a háttérvilágát. Ami pedig volt színházamat illeti: a Nemzetinek, joga van egy új világot teremteni, egy új művészi, erkölcsi, szellemi térre terelni a színházi életet. Hogy én ebbe nem fértem bele, az sajnálatos, és nem tudom pontosan, hogy miért történt. De nem is nagyon lehet erről sokat beszélni, mert akkor úgy jár a színész, mint a juhász az égő suba alatt. Minél többet beszél, annál jobban ég a subája. És azért sem érdemes a dolgot firtatni, hiszen aki dönt, aki hatalmon van, annak érve is van. Én nem vagyok hatalmon, csak este héttől tízig, az én érveim este héttől tízig a színpadon vitáznak. Különben az ügy engem nem annyira zavar! Mert ha egyetlen sor sem jelenik meg többé rólam, ha egyszer nem megy fel rám a függöny, én már akkor is voltam, és nem is akárhogy. Othello, Fáklyaláng, Az áruló, és a többi. Tehát nincsen semmiféle nosztalgiám, nincs bennem düh, nincs keserűség, nincs olyan dolog, ami rossz nedveket táplálna akár a Nemzeti Színház iránt, akár a közéletünk ellen. Sőt! Mint ennek a rendszernek a neveltje, a hatalmas művészetformáló politika, a társadalmi, erkölcsi fejlődés egyik képviselőjének tartom magamat mindmáig. És ha valahol nem illek valaminő igazgatói koncepcióba, attól egy másik színház az energiájába foglalhat. — Pontosan erre akartam kitérni. Azt mondod, jól vagy, nincsenek benned dühök, nem ismered a nyugdíj fogalmát. Nyilván ennek bizonysága, hogy most a Várszínházban játszol. Éspedig egy olyan darabban, amelyben 1946 nyarán már láttalak a hódmezővásárhelyi Nyári Színkör deszkáin. Ez Hauptmann drámája, a Naplemente előtt. Akkor a Clausent A Naplemente előttben, Sára Bernadettel mintázó Somlay Artúr mellett Geigert formáltad, most te vagy Clausen tanácsos. Hogyan vélekedsz új feladatodról? — Mindenkinek el kell játszania ezt a szerepet, akit még életben talál. Clausen a nagy sikerszerepek közé tartozik, csak persze akár Somlay, akár Ajtay nálamnál jobb helyzetben volt, mert amikor ezt a darabot megfogalmazták, akkor egy polgári társadalom vajúdott, őrjöngött, tépelődött, haldoklóit, élni akart, vagyis amikor ők ezt játszották, ez a színdarab még társadalmi anyanyelv volt. Ma? A család megszentelt előítélete, a családfő, mint olyan, nem léteznek, nem társadalmi tényezők. Szerény véleményem szerint elég baj, hogy nem azok, de éppen ezért most el lehet benne játszani, hogy a családfő, aki megteremt egy hatalmas organizmust, egy jól működő családot, azt ez a család, a saját érdekeire hivatkozva, szépen megöli. Vagyis föl lehet mutatni, miként bánunk azokkal az energiákkal, amelyek előbb segítettek az élet megteremtésében, és bizonyos idő múltán milyen hálátlanok tudunk vele lenni. — Ha jól értem, társadalmunkra is vonatkoztatva, a családépítés szükségét véled a darabban hangsúlyosnak. Azt a családszervező tudatot, amelyet Clausen képvisel. És amelyet valójában túlléptünk, az élet más-más területén? — Az építés valóban a megépült dolgoknak a megbecsülése. Megtartása, megbecsülése, és a megtartás fölött való továbblépés. Ha a generációnkra gondolok, mi is ilyenek, ilyen erőszakosak voltunk. Ügy vettük az akadályokat, hogy azt mondtuk: ez és ez a színész így és így játszotta ezt a szerepet, majd én megmutatom neki, mennyivel jobban el lehet játszani. Vagyis óriások vállára álltunk azért, hogy messzebbre lássunk. De voltaképpen maximálisan tudomásul vettük őket, az ő létezésükből indultunk el. Az volt a mérce! A feladat pedig, hogy mit tudsz még eh. hez hozzátenni. És megpróbáltuk a szakmában, hogyan lehet az eszközeinket koncentráltabbá tenni, hogyan lehet megszabadítani csomó fölösleges sallangtól, hogyan lehet új világot, új erkölcsöt építeni, tisztábban élni az emberekkel, és az embert az ember méltóságára ráébreszteni. — Mennyire működnek benned ezek az indulatok? Miféle irányban igyekszel hatni? És minő gondolatokban gyökereztethető az a színházálom, színházi vágykép, amit magadban a jövőt illetően építgetsz? — Természetes talán, hogy egy ilyen borzasztóan hosz- szú életnek, mint az enyém, az összes jó tapasztalatait megpróbálom átadni azoknak, akiket érdekel. Az én irányultságom? Az én színházi vágyképem? Hát kérlek, volt egy francia író és művészetpolitikus, azt hiszem Malreaux, De Gaulle kultuszminisztere. Több könyve ismerős nálunk. Ez az -író, ez a művészetpolitikus jelentette ki egy nagy színházi konferencián: Ügy vigyázzanak a színházra, hogy ez lesz az egyetlen hely a világban, ahol a legalacsonyabb szellemű ember is szóba állhat a legmagasabb szellemű emberrel, Vagyis olyan erkölcsi energia a színház, amelyet egy teljes életen keresztül szolgálni a legnagyobb dolog. .. Én sem tudok másképpen, csak a színházban gondolkodni. Miként annyi szellem, akik mind a színházon, a színpad világán átszűrve működtették energiájukat. Az olyan színpadén, amely azr ember tisztessége, az emberi szellem méltósága Szolgálatában áll. Ezt alacsonyabbra szállítani bűn, ennél alacsonyabban repülni megalázó arra is, aki nézi, arra is, aki csinálja. Ezért is fájdalmas konzekvencia szá. momra, hogy manapság egyre több és drágább színházi vállalkozás reked meg a kísérlet szintjén. — Ügy emberi, művészi hitvallás, amit megfogalmaztál. És valahogyan visszautal az eredetre, a szülőföldre, amelynek génjeit magunkban hordozzuk. Te vásárhelyi vagy, amély- ről azt mondtad ugyan, hogy ott csak megszületni szabad, élni nem, ez a város, érzésem szerint, mégis meghatározó az utadban. Ügy, ahogyan még oly sok szellemi nagyságunk márkajelként viseli a vásárhelyiséget. Mi ennek a szülőföld mítosznak a lényege? — Ügy gondolom, ezt a dolgot egy kívülálló jobban megérzi, könnyebben fölismeri. Éppen ezért Németh Lászlóra utalok. Szerinte Vásárhely a szellemi tenger, szint alatt fekvő kis hely volt, leszakadva a kultúra főútvonalaitól. Éppen emiatt saját magának kellett mindezt megteremtenie. A festészetét, a költészetét, a zenéjét, mindent, mindent. Ezért volt és létezik az a makacs energia, a teljesítmény vágya, amelyben lehet ugyan csalódni, mégis sokunkat fölrepített. Ha pedig már valamire jutottunk, akkor ott éreztük a hátunkban a honmaradtak figyelő tekintetét, arra serkentvén, hogy úristen, ők ne szégyenkezzenek miattunk. Persze, túlmisztifikálni sem szeretném az ügyet. Meggyőződésem, hogy Eger, Gyöngyös vagy akár Hatvan szellemi potenciáljának megfelelően, hasonló teljesítményeket képes felsorakoztatni. Inkább a meg. becsülés igényére apellálok. Ha mi, kiszakadtak, vigyázunk, hogy „anyánkra” szégyent ne hozzunk, olykor részeljünk az anyaöl melegéből is! Én érzem ezt, innen a borzasztó vágyódásom a szülőföld, az otthoni emberek iránt. És innen a hűség, ami városhoz-hazához köt.. Moldvay Győző László: Nyelvek nyomában Napjaink emberére elsősorban a természettudományos műveltség jellemző. Éz érthető is, hiszen a technika rohamos előretörése megköveteli a természeti törvények ismeretét. Ám az embert a humanizált ismeretek nélkül soha nem lehetett elképzelni. Ma is félművelt az, aki csak a disciplinők egyik csoportjának elsajátítására törekszik. Talán ezért is nyilvánul meg világszerte örvendetes érdeklődés többek között a nyelvtudomány iránt, ezért születnék a modern nyelvészet jegyében egyre értékesebb munkák. Antal László nemrégiben kapta meg egyetemi tanári kinevezését az ELTE általános és összehasonlító nyelvészeti tanszékére. Ezzel majdnem egyidőben került a könyvesboltokba a Nyelvek nyomában című ismeretterjesztő munkája. Nem ez az első ilyen jellegű műve. Űj könyvében az összehasonlító nyelvtudomány alapjaival ismerteti meg az olvasót. Mintegy bevezetésként bemutatja a nyelvileg rendkívül tarka világot. Az 510 millió lakosú Indiai Köztársaságban például az 1961-es népszámlálás szerint 193 különböző nyelv található. Afrikában a mintegy 310 millió ember több mint 1200 nyelvet beszél. Európa nyelvei közül a legnagyobb az orosz, ezt 101 millió ember használja, míg a legkisebbet, a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó vótot 1959-ben már csak 23-an művelik. A szerző már a bevezetésben is felteszi az izgalmas kérdést: „Vajon eljön-e egy olyan boldog kor, amelyben az emberiség megszabadul a nyelvi széttagoltság hátrányaitól?” Ezután taglalja a világ főbb nyelvcsaládjait. Bepillanthatunk az összehasonlító nyelvészet alapjaiba: választ kapunk arra, hogy minek alapján soroljuk az egyes nyelveket különböző nyelvcsaládokba? Ezek a fejtegetések a bölcsészek számára nem mondanak ugyan újat, hiszen az egyetemen ez a tudomány kötelező tantárgy, mégis érdekfeszítő olvasmány ez a fejezet is, hiszen nem csupán az ismeretek frissen tartását szolgálja, hanem részletességével helyenként a tudás elmélyítését is elősegíti. A nem szakemberek még akkor se tegyék le kezükből ezt a munkát, ha helyenként száraznak éreznek egy-egy részt! Hogy miért? Ez a tudományos, ám mégsem nagy- képűsködő írás, őket is hozzásegíti a korszerű gondolkodáshoz. Gyakorlati szempontból mégis az utolsó rész tarthat számot a legnagyobb érdeklődésre. Arra próbál itt választ adni, hogy eljön-e a nyelvi egységülés ideje. A társadalmi, elsősorban a gazdasági fejlődés tette szükségessé, hogy az egymástól nagyon is távol álló nyelvek közeledjenek egymáshoz. A népek között egyre szorosabbá váló kapcsolatok szükségessé tesznek egy úgynevezett közös nyelvet. Antal László kimutatja e műnyelvek buktatóit, rávilágít arra, hogy bármilyen jó szándék vezette például a lengyel Zamenhofot, igen sok hiányosság található az eszperantóban. Talán a nyelvészek által alkotott interlin- gua a legtökéletesebb, ám ennek sem lehet az a feladata, hogy anyanyelvi szerepekhez jusson. . Hangsúlyozza: „a nyelvi szétforgácsoltság problémáját csak olyan világban lehet majd megoldani, amelyik nincs társadalmilag szérfor- gácsolva.” Aki napjaink eseményeit figyelemmel kíséri, jól tudja, hagy az általa felvázolt „egységesült világ”-tól még igen messze vagyunk. Ám az is igaz, hogy a nemzetközi együttműködés rendkívül kiszélesedett, és a nyelvek kommunikációs szerepe jelentősen megnövekedett. Mi tehát a teendő? Meggyőzőnek érezzük a szerző zárósorait: „azzal a tanáccsal búcsúzom az olvasótól, hogy szorgalmasan tanuljon idegen nyelveket, mert belátható időn belül ez csak hasznára válhat.” Azt hiszem, javaslatot nem csupán el, de meg is kell fogadnunk. Dóra Zoltán Béres Attila: A költözés A z volt a legfurcsább feketefuvar-história. A főosztályvezető nem utazott el miatta Plzenbe a testvérvállalat találkozójára. A belső ellenőrök két évre visszamenőleg átnéztek minden ,;C” menetlevelet, és minden mentést. Mert a visszaélést az autómentő öt- venhét éves pilótája követte el Halmos Gézával, a nyugdíj előtt álló fuvardíj-számfejtővel. Halmos harminckét éve fejtegette a menetleveleket a külső Bárczy-telepen, egy lapos tetejű, huzatos házikóban. Ismerte a menetlevelekkel való manipulálásnak mind a háromszáz módját, de ő maga sosem tévedett egy kilométert sem. A kisebb „hibákat” maga javította, a nagyok miatt szép szelíden szólt a sofőröknek: „nem lesz ez így jó...” Nem is féltek tőle, sőt, a fuvarból hazatért kocsik vezetőülése alól neki is jutott ez-az. Dinnyéből a repedt, erotikus exportkártyából a három színben mellényomott, fonalszállítmányból a horpadt papundekli orsók. Mint a gyereknek. A nyugdíj felé közeledve még Géza volt a legutolsó segédvezetőnek is, a mentős meg már a belépése másnapján a Sanyi bácsi. Sanyi bácsinak többször akartak jobb beosztást adni, de ő visszautasította a divatos, új kocsikat, nem volt hajlandó fuvarba menni. Az újoncok nem értették, hogy tud meglenni csak a fizetésből, mért nem vállalja el legalább a potya alkalmi szállításokat. Aztán az első lerobbanásukkor megértették. Volt, aki Gödöllőről sem tudott hazajönni három napig egy eldugult vízpumpa miatt, mások meg hófúvásban, kerék nélkül is teljesítették a fuvart kétszáz kilométerre. Sanyi bácsi nagyhatalom volt. Bár ők ketten megéltek két névváltozást, három átszervezést meg egy szanálást a cégnél, életükben nem váltottak tíz szót. Március végén Géza megváltozott. Kiment a kisházból a telepre, figyelte a reggeli indulásokat, topor- gott a gyülekező előtt, ahová még életében nem tette be a lábát. Szidta meg dicsérte az időjárást, aztán nagy nehezen a lényegre tért. Költözik, kocsi kellene. A pilóták sajnálkoztak, fut a teljesítmény, túl vannak a havi órakereten, menjen a forgalmistákhoz. A forgalmisták azt mondták, beszélje meg a vezénylőtiszttel. A vezénylőtiszt karját tárta: hozzon pilótát. Eltelt néhány nap, Géza egyre zavarodottabban járta köreit. A pilóták röhögtek: — Forró a talaj, Gézukám? — Megerőszakolta a háziasszonyt? — mindenki tudta, hogy valami istenverte öregasszonynál lakik a hajdani csendőrkas zámyúban.
