Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-27 / 49. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. február 27., szombat 1. Nmim Pásztor Zsolt Kohári Lajos Papp Gábor Szántó György Hekell Sándor Előre elismerjük: nehéz dologra vállalkoztunk. Beszélgető partnerei nevében is mondja ezt az újságíró, hiszen amiért találkozásunk létrejött, az már régóta foglalkoztatja a közvéleményt. Ügy akarjuk a műszaki értelmiség helyzetét bemutatni, hogy a régóta nyilvánvaló tények újrafogalmazásán túl valamiféle kiutat is keressünk e gyakran panaszolt, sokat vitatott állapotból. Reméljük, kerek asztalunk továbbgondolkodásra, újabb véleményekre ingerli az olvasót, s azokat is, akik illetékesek, akik tehetnek valamit. Elöljáróban néhány adat. Hazánk gazdaságában több mint százezer egyetemet, főiskolát végzett műszaki dolgozik. Ez azt jelenti, hogy tízezer foglalkoztatottra 130 mérnök jut. (Az NSZK-ban 139, az USA- ban 204.) Ha csak ezt tekintjük, akár a fejlett országok közé is tartozhatnánk. Milyen a mérnöki munka hatékonysága? Talán elég, ha azt mondjuk: a létszámhoz képest túl alacsony. Figyelemre méltó az is, hogy a fizikai és műszaki állományú dolgozók bérkülönbsége a szocialista országok. hoz hasonlítva is kirívóan csökkent hazánkban. Amíg 1949-ben a műszakiak keresete kétszerese volt a munkásokénak, addig ma már a harminc százalékot sem éri el a különbség. Különösen a kezdő mérnökök bére tarthatatlanul alacsony. Hogyan várhatjuk el a megbecsülés ilyen körülményei közt a magas színvonalú alkotó, tervező, irányító, az újat, a korszerűt gyorsan megvalósító munkát felsőfokon képzett szakembereinktől? Többek között erről váltottunk szót beszélgetésünk résztvevőivel. Amit elmondtak, nemcsak a mostani munkahelyük jellemzője, ne tűnjék hát célzásnak néhány, esetleg elégedet. lenkedő megjegyzésük. Kerekasztal-beszélgetésUnk résztvevői: Ko. hári Lajos, a Csepel Autó egri gyárának termelési osztályvezetője, Pásztor Zsolt, a Mátravidékl Fémművek programosztályvezetője, Papp Gábor, az egri vasöntöde csoportvezető mérnöke és Szántó György, a pétervásári mezőgazdasági termelőszövet, kezet gépesítésért felelős mérnöke. Lapun, kát Hekeli Sándor gazdaságpolitikai rovat, vezető-helyettes képviselte. NEPÜJSAG: — kezdjük a beszélgetést a ’ szakember- képzéssel. Ma egyáltalán nem mondhatjuk el, hogy vonzó lenne a műszaki pálya. Az egyetemeken, főiskolákon — egy-két speciális szakmától eltekintve — alig több a jelentkező, mint amennyit az iskola felvehet. S jó, ha egyáltalán több... PAPP G.: — Hogy nincs elég jelentkező, már akkor is tapasztalhattuk, amikor mi voltunk egyetemisták. S jött az első csalódás mindjárt a sikeres felvételi után. A mi csoportunkban például a 23-ból tíz maradt az eredeti szakmájában, a többieket átirányították. Eredetileg én sem kohómérnök akartam lenni, engem is átcsoportosítottak. Igaz, később aztán valóban megszerettem ezt a szakmát. SZÁNTÓ GY.: — És hova mennek az egyetem után? Szerintem itt is sokszor találkozhatunk pazarlással. Én Gödöllőn végeztem, s a találkozónkon beszélgettünk róla: száz mezőgazdasági gépészmérnök közül, jó, ha harminc dolgozik gazdaságban. Az még nem lenne baj, hogy sokan mentek a szakterületükhöz tartozó kutató- intézetekbe, de legtöbben az iparban és egyéb ágazatokban helyezkedtek el. Én Pé- tervásárán születtem, ösztöndíjas voltam, egyébként is falun akartam dolgozni mindig. KOHÁRI L.: — Arról ne is sokat vitázzunk, hogy anyagilag, erkölcsileg nincsenek megbecsülve a mérnökök. Inkább arról: mit tehetnénk, hogy ne legyen így. Az oktatás nagy hiányossága szerintem, hogy szervezést, vezetést nem tanítanak a műszakiaknak. Ezt a gyakorlatban kell pótolni. S az is baj, hogy a vállalatoknál ma már nem szokás a kezdő mérnököt a termelésbe küldeni. Az egyetem után a Fi- nomszerelvénygyárba kerültem, s egy évig különböző munkahelyeken gyakoroltattak. Ha mindjárt az elején nem teszi ezt az ember, később már nagyon nehezen tud jó kapcsolatot teremteni a dolgozókkal. Hogy nem szívesen vállalkozik erre? A kezdő oda megy, ahová irányítják. PÁSZTOR ZS.: — A pályakezdővel nagyon sokat kell foglalkozni, megismerni, kinek, kinek, mihez van ambíciója. Veszteség, az igaz.de azt hiszem, legalább két év kell, amíg egy kezdő mérnökből valóban szakember lesz a munkahelyén. A mi vállalatunknál a létszámhoz képest kevesen vagyunk mérnökök. Nem „városi” vállalat, s korábban nem is tudott olyan jól fizetni. Egyébként a gépiparban jellemző, hogy fiatalok a vezetők, mert aki valamennyire is megállja a helyét, azt kinevezik. NÉPÚJSÁG: — Ezek szerint viszonylag könnyű előrejutni a ranglétrán egy fiatal mérnöknek? PAPP G.: — Amikor én az első munkahelyemre kerültem, eleinte valóban nagyszerű volt a szakmával ismerkedni. Ám éppen az, hogy alacsonyabb képzettségű vezetők irányítottak, sokszor elvette a kedvünket. Inkább buktatókat állítottak, mintsem segítséget kaptunk volna. Például: a homokformázó géprendszerből elfogyott a homok, egyszerű utánatöltetni, de én azt nem tudtam. A felelős persze én voltam, segítség nélkül. A fizikai állományt választottam, s ide, Egerbe is fizikainak, csoport- vezetőnek jöttem. Sokkal jobban is fizetnek ebben a beosztásban, de azt azért hadd mondjam el: húsz ember munkáját irányítom, s a csoportomban az órabéremmel az utolsó előtti helyen vagyok. Betanított munkások és szakmunkások között. NÉPÚJSÁG: — Egészítsük ki az előbbi kérdést még azzal is: milyen gyakran érdemes vagy szükséges munkahelyet változtatni a fiatal szakembernek? Számít ez valamit a megbecsülésben? PÁSZTOR ZS.: — Amíg valaki a szakmával ismerkedik, addig a vállalattal is ismerkednie kell. Először ez szerintem legalább két év. Én nem változtattam munkahelyet, s azt hiszem, elég gyorsan is kerültem vezető beosztásba. S ha már a fizetést említjük, azt hiszem, a beosztást fizetik meg inkább. KOHÁRI L.: — Én a Finomszerelvénygyárban tíz évig dolgoztam, öt évet művezetőként, ötöt szervezési osztályvezetőként. Amikor az üzemből kikerültem, akkor vezették be a nagyobb ösz- szegű lakásépítési támogatásokat. Ha maradok művezető, kaphattam volna 100 ezer forintot. Osztályvezetőként már nem. Egyébként magam is helyeztem „bújtatott” állományba szakembereket, hogy munkáslakást kaphassanak. Tíz év után a VILATI gyárában termelési főosztályvezetőként átszerveztem a termelés irányítását a gyár vezetőinek elképzelései szerint, öt év elteltével jöttem át a Csepel Autóhoz, s ugyanezt a feladatot kaptam. Most már úgy érzem, ezt a szervező munkát bárhol el tudnám végezni, elegendő tapasztalatot szereztem. Nem rossz az, ha új munkahelyeket is megismer az ember. SZÁNTÓ GY.: — Én hat éve dolgozom ugyanott. Ez idő alatt több kollégám, aki velem együtt végzett, már háromszor-négyszer is munkahelyet változtatott. Mindig a több fizetés miatt mentek el, még akkor is, ha nem egészen kedvük szerint való volt a munka. Némelyiknek már ezer forinttal is több a fizetése, mint az enyém, holott egyformán kezdtünk. NÉPÚJSÁG: — Sokat beszélünk mostanában a műszaki alkotói tevékenységről, a gazdaság mai helyzetében oly kívánatos új megoldások gyors megvalósításáról. Nagy a szerepük az újításoknak. A mérnök, különösen, ha vezető, gyakran azért nem kap külön elismerést újdonságaiért, mert rámondják: munkaköri kötelessége. Vajon nem akadálya ez az alkotó tevékenységnek? PAPP G.: — Sokat ismerek, akit nem kell külön ösztönözni, hogy valami újat produkáljon. Egyszerűen, szereti a szakmáját. Én a korábbi munkahelyemen azért igyekeztem sok újítást beadni, mert úgy láttam, köny- nyebben megvalósulnak az ötleteim. Velem együtt dolgozó munkatársam — amikor megszületett, már akkor öntész akart lenni — ugyancsak folyton újdonságokon törte a fejét. Nem törődött vele, hogyan fizetik meg; az szerzett neki örömet, ha megvalósult az elképzelése. SZÁNTÓ GY.: — A termelőszövetkezetekben talán valamivel hátrább van az újítómozgalom, mint az iparban. A szervezésével foglalkoztak kevesebbet. Könnyen rá is mondják egy jó ötletre, ez a dolgod, munkaköri kötelességed. Nálunk tavaly alakult újítási bizottság, ez már sokat változtatott a helyzeten. Egyébként a gépésznek a vezetésben dolgozó többi agrárszakemberrel gyakran kell vitáznia, hogy elképzelései megvalósuljanak. Azt hiszem, amilyen fontos a gépesítés a szövetkezetekben, még nem tekintik olyan fontosnak a gépészeti vezetők munkáját. KOHÁRI L.: — Az üzemben, a termelés irányításának rendszerét fél év alatt sikerült kidolgozni, közben sok új ötletet alkalmaztunk. Állíthatnám nyugodtan, kimondottan ez a munkaköri kötelességem, bár ha ezt nem teszem, akkor sem biztos, hogy mondták volna rólam: rosszul dolgozom. Viszont a nyilvános elismerés mellett jutalmat is kaptam, s ez jó ösztönző a későbbiekre. Vállalatoknál szerzett tapasztalataim mondatják, hogy ez azért nemigen jellemző. NÉPÚJSÁG.: — Adódik-e elég alkalom az üzemekben, vállalatoknál a szakmai továbbfejlődésre, önképzésre, friss információk megszerzésére? Mennyire ösztönzi, esetleg kötelezi erre a munkahely a mérnököket? PÁSZTOR ZS.: — Az információk megszerzésére, tanulásra van mód, viszont az új módszerek alkalmazása már nem megy olyan köny- nryen. Kétségtelen minden új kockázattal jár. Azt a megoldást, ami hosszabb távon hozhat csak eredményt, nemigen igyekszik bevezetni senki. Ügy hiszem, ilyenkor a máért a holnapot áldozzuk jel, s tulajdonképpen nem is vádolhatjuk érte a gazdasági vezetőt, mert a szabályozás, a bázisszemlélet erre szorítja a vállalatot. — Hogy mekkora lesz egy- egy termék önköltsége, az 80 —90 százalékban már az előkészítési szakaszban eldől. A többi múlik csupán az előállításon. Ebben az előkészítő munkában vesznek részt a műszakiak, tehát alapvetően fontos, milyen színvonalon dolgoznak. Én éppen azért, mert fontosnak éreztem a munkakörömhöz, elvégeztem a gazdasági mérnöki szakot. Nem kötelezett rá a vállalat, a tanuláshoz szabadságot, napidíjat adott. Nem kaptam viszont magasabb fizetést azért, mert tovább képeztem magam. Erre másutt már akad példa. SZÁNTÓ GY.: — Azt hiszem, mindegyikünknek feladata folyton képezni magát, ha a pályán akar maradni. Nem biztos viszont, hogy a munkahely mindig indokoltnak tartja ezt a tanulást. Pedig hát a több tudásnak, a magasabb képzettségnek valahol meg kell térülnie. NÉPÚJSÁG: — Kevesebb munkáért, felelősségért több pénz. Sokan alapítanak gazdasági társulást, kezdenek kisvállalkozást éppen a képzett műszakiak, mérnökök közül. Mi erről a véleményük? Nem éri így veszteség a termelékenyebb nagyipart? PAPP G.: — Ezt a lehetőséget szerintem éppen a verseny érdekében adták meg, s nem kell félteni a vállalatokat. A jó szakemberek helyett jobbakat is szerezhetnek, ha jobban megbecsülik, s erre meg is találhatják a módot. Nem is lesz ez olyan nagy arányú, hiszen a vállalkozáshoz alaptőke kell, nem js kicsiny. Nem egészen jó a hasonlat, de ezt a kettősséget az orvosi pályához hasonlítom. A körzeti orvosi munkakörben több pénzhez lehet jutni, kórházi orvosként viszont a szakmájában gyarapodhat, aki ezt választja. Sokan szavaznak közöttünk is a szakmai gyarapodás mellett. KOHÁRI L.: — Nyilvánvaló, olyan emberek vághatnak bele ilyesmibe, akik már gyakorlatot szereztek a szakmában. Fiatal erre nemigen vállalkozik, őszintén megmondom, gondolkodtam rajta, ismerőseimmel beszélgettünk is erről, hogy gazdasági társulást alakítunk szervezésben, és ehhez hasonló munkákban, de természetesen a mostani munkahely mellett. Én egyébként szintén nem féltem a vállalatokat ettől, mert ha rá vannak szorítva, akkor kiemelhetik a forgácsolókat, vagy akár a takarítókat is, miért ne tehetnék ezt, ha kell, a műszakiakkal? Ügy hiszem, most kezdődik a változás időszaka, az intenzív fejlődés ezen a téren is. Nem marad változatlanul ez a helyzet. PÁSZTOR ZS.: — Ha az üzem munkájához új gépre, berendezésre szükség van, gyakran előfordul, hogy annak tervezését kiadják tér-, vezőintézetnek. Nemigen tesznek többet, mint gyári instrukciók alapján jól-rosz- szul, de mindenképpen drágán elvégzik a munkát. Korábban nem fordult elő, hogy saját mérnökét kérné fel erre a vállalat, másodállásban vagy egyéb módon. Most már, hogy a szabályozás lehetőséget ad. többen kérnek másodállásra lehetőséget saját munkahelyükön. Ez nem terheli a bérköltséget. Ezt tartom én a kisvállalkozás jó formájának. SZÁNTÓ GY.: — A mező- gazdaságból hozott példával kiegészítve, beszélhetünk már az ösztönzés korszerűbb módszereiről. Ha a gépcsoport dolgozói az évi kötelező órájukat ledolgozták, ha akarnak, azonfelül másik ágazatban vállalhatnak munkát. Annak a bére külön alapra elszámolható, nem jelent akadályt a bérszínvonal, bértömeg kötöttsége. Egyébként a premizálás feltételei a műszakiaknál is ösztönzőek, az évi fizetés negyven százalékát kaphatja prémiumként az, aki bizonyos előre meg-. határozott feladatokat teljesít. NÉPÚJSÁG: — Előfordult-e már, hogy nem kapta meg ezt a negyven százalékot? SZÁNTÓ GY.: — Az nem fordult még elő, hogy megkaptam. Elég feszített feladatok ezek, amiket teljesíteni kell, bár nem megold- hatatlanok. PAPP G.: — Ha a következő évi tervet nézzük: a termelés változatlan, a munkaidőalap csökken, a gépek, emberek ugyanazok, a minőségnek viszont javulnia kell. Ehhez a többletfeladathoz kellenek a műszakiak, hiszen az alapvető változtatások nem várhatók a munkásoktól. Márpedig ha most ez a feladat, erre kell mozgósítani megfelelő ösztönzéssel a mérnököket is. Ez sokkal fontosabb probléma, mint a kisvállalkozások, különmunkák dolga. NÉPÚJSÁG: — Ügy érzem, ezt a véleményt akár beszél, getésünk zárógondolataként is elfogadhatjuk. A technikai fejlődés kényszere a világpiaci versenyben arra is kényszerít, hogy kellően aktivizáljuk az alkotó energiát. Gazdasági előrehaladásunk múlhat azon, hogy sikerül hasznosítani a ma még szuny- nyadó erőt. Köszönjük a beszélgetést.
