Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-17 / 40. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. február 17., szerda UGYANAZ - MÁSKÉPPEN II három megesett lány Gyöngyösön Ebben a darabban mindenből több van a kelleténél. Nemcsak megesett lányból van rögtön három, de- a hoppon maradt kérők, az alorvosok, a botcsinálta mágusok és a hamis bábaasszonyok is csak úgy nyüzsögnek a színpadon. Már ebből is sejthető, hogy milyen észjárás alapján építette fel Jiri Menzel, íróként bemutatkozó csehszlovák rendező (a Szigorúan ellenőrzött vonatok című Oscar-díjas filmjére sokan emlékezhetnek) ezt A három megesett lány esete című játékát. Azért sokszorozta meg a comme- dia dell’arte jellegzetes figuráinak a számált, hogy ebből adódóan a furcsa félreértések, a komikus helyzetek is az abszurditásig szaporodjanak. Mint egy őrült körhinta, ahol a festett falovacskáikhoz és a szörnyű sárkányokhoz hasonlóan egyre gyorsabban bukkannak fel a furcsa alakok, úgy működik ennek a komédiának a „szerkezete”. A rendező Arkosi Árpád szó szerint értelmezte az előbbi hasonlatot és körszínpadot épített a szolnoki bemutatóhoz, ahol mindenki lerója a maga „tiszteletkörét”. Az ember bele is szédült ebbe a nagy forgatagba. Ehhez olyan mozgáskomikumot doL goztak ki, — Dolle Zsolt munkája —, amely azonos gesztusok humoros ismétlődéséből, majd elhibázásából áll. Mindezt az egyveleget még kánkánnal, élő szoborral és sok más játékos mozzanattal dúsították tovább. Amikor először láttam a szolnoki Szigligeti Színházban az előadást, mindez már feszélyező túlzás volt. Annyirj, hogy elveszett a darab könnyedisége. A gyöngyösi Mátra Művelődési Központban ezt a hatalmas „ringlispilt”, a kör- dobogót nem tudták felépíteni, mivel a színpad nem volt elég széles. Ez a hiányosság javára vált a látottaknak. Egy csomó felesleges elem eltűnt: a színészek eleinte megpróbálták betartani a rendezői utasításokat, de mivel kevesebb volt a hely, természetes érzékkel sűrítették a játékot. S csodák csodája: a poénok jobban ültek, a mozdulatok egyszerűbbekké és kifejezőbbekké váltak. Kellemes meglepetés volt ez annak a számára, aki már kicsit „leírta” magában ezt az előadást. Vérbeli rögtönzéssé lett szinte minden jelenet, megélénkültek a színészek reakciói, rögtönzésükkel a színjáték, a színház alapjáig értek el, hiszen ott született minden, a nézők szeme előtt. Dicséri ez a szereplőket, akik előnnyé változtatták a hátrányt: a rossz körülmények között is helyt tudtak állni. A társulat és a kritikus számára a tanulság: minden előadás más, s még egy egyszerű „tájelőadáson” is újjászülethet egy-egy darab. Külön említést érdemel a kitűnő műsorfüzet, amelyet (valószínűleg) az első világháború idejéből származó pikáns rajzok díszítenek. A megszokottól eltérő — naptárnak is használható — kiadványt Jeney István színész tervezte. Gábor László Premier a Madách Színházban A Madách Színház a napokban mutatja be Shakespeare A makrancos hölgy című víg játékát. Rendező: Szirtes Tamás. A képen: Tóth Enikő és Gáti Oszkár (MTI fotó: Pólya Zoltán felv. — KS) Cili a clown — Cili a végzet asszonya Ha sokat akar a szarka, valószínűleg nem bírja a ... A kissé elferdített mondás igazságát minden bizonnyal nagyon jól ismeri Esztergályos Cecília, aki hétfőn az egri Dobos cukrászdában lépett föl az Irodalmi Presszó sorozatban a helybéli színházszerető közönség előtt. Ügyesen megszerkesztett műsorát legalábbis szemmel láthatóan a föntebbiek' jegyében állította össze: célul tűzve ki egy vegyes ízlésű és műveltségű társaság — úgymond — egyszerű szórakoztatását. Egyszerű, ám véletlenül sem igénytelen, nívótlan szórakoztatását. „A Cili” — e bizalmas megszólításra a konferáló Kovács P. Józsefen keresztül adott engedélyt a publikum számára is a művésznő — szerepeinek legérettebb, leg- kiforrottabb típusait vonultatta föl, mintegy válaszként egy esetleges kérdésre: mit tud legjobban Esztergályos? Hát ugye, sokat. Berobbanó, piros orrú clown-ként kezdett, Petrus- kaként folytatta, majd karakterszerepként a Nana megjelenítése következett, s végül színre lépett Miss Ari- sona, is, a végzet asszonya. Bizony, egyik sem fél kézzel, fél szívvel megoldható figura. A műsor felsorolása így persze nem teljes, igaz, Esztergályos sokoldalúságának sem elegendő példatára. Ám, ami a szupernő és a clown mellől elmaradt, ar-_ ról abban a kedélyes beszélgetésben adott számot, melyet Kovács P.-vel folytatott. Szóba került a balett, a film, a nagy szerepek. Kellő ízléssel, szerénységgel (nem ál) és a közönség közbeszólásaira is reagáló közvetlenséggel. Jó volt „a Cili”. Akár csak a két diszkrét közreműködő. (Zongorán kísért: Szentirmai Ákos.) Egyvalamin azért eltűnődik a kritikus: minek • az ilyén kellemes, hangulatos műsornak a hangzatos előadóest elnevezést adni. Hisz ez utóbbi középpontjában Berek Kati és Latinovits óta köztudomású, hogy a mű áll, nem pedig a színész. De hát ez legyen a legnagyobb hiba. Németi Zsuzsa „V olt egyszer egy háború, de olyan régen, hogy már félrelökték emlékét más háborúk, meg másfajta háborúk, és még azok is hajlandók elfelejteni, akik pedig részt vettek benne ... Ügy látszik, _ felejtenünk kell, különben soha nem tűrnénk el ilyen gyilkos agyrémet. Az a háború azonban megérdemli, hogy emlékezetes maradjon, mert az utolsó volt a maga nemében az egész földre kiterjedő hosszú háborúk során. A következő — ha olyan őrültek leszünk, hogy mégengedjük — a legutolsó lesz valamennyi közül. Nem marad utána ember, aki bármire emlékeznék.” Ezeket a Stein- beck-sorokat idézte Szabó Éva gyermekeknek szánt dokumentumai bevezetéseként. Akkori és mai tizenévesek emlékeztek az előbbiek a háború keserves napjaira, a maiak a szülőktől, nagyszülőktől hallott mesékre, amelyek pedig a valóságról szóltak, mert az évszázad nem volt kegyes hozzájuk, kétszer is át kellett élniük a félelmet és a nélkülözést. Siklós Olga, a műsor rendezője ma már felnőttek, Szabó B. István, Benjámin László, Illés Béla, Ruttkai Éva emlékképei közé illesztette a gyerekek hiedelmeit a háborúról. „Olyanok is szenvednek, akik nem tehetnek róla” és folytatják, vért jelent, városok és emberek pusztulását, nélkülözést, elválást a megszokottól, az otthontól, állatoktól, játékoktól, a magnótól és a zsebrádiótól. De halljuk a szikkadt kenyér fölött mondott anyai intelmet: „bezzeg, akkor a száraz kenyér is jó lett volna.” Az amerikai felderítő, aki Hirosima fölé repült az emlékezetes reggelen, azt jelenthette parancsnokának, hogy a város fölött felhőtlen az ég, „jó bombázási feltételek”. A pilóta számára „csak annyi történt, hogy sikeresen hajtott végre egy feladatot”. Ruttkai Éva számára azt jelentette a felszabadulás, hogy nincs nagyobb boldogság, mint „életben maradni és megindítani az életet”. Felidézve a múltat, bárhonnan is hallom a gyerekek mondatait, ezek túlságosan fakóak, csak felületeket érintenek. A mai gyerekek nem tudják elképzelni a háború mindennapjait, a megaláztatást, az életveszedelmet, az elvadult ösztönök táncát. Sokkal értelmesebb életünk, mintsem esztelen értelmetlenségeket felfognának. Lehet, hogy életük egy részét a ruha, az iskola, a délutáni csibészkedések kalandok töltik ki, de nincs az a szemléletes történet, regény, film, ami képes lenne eléjük varázsolni ezt a kegyetlen múltat. Kár lenne Benjámin László vagy Illés Béla gonddal formált mondatait összevetni a mai tizenévesek sokszor értelmetlen, hiányos, zavaros vallomásaival, de ezek a gyerekek nem tudnak értelmesen és szabatosan beszélni. Meg is kellene őket tanítani erre. Egy gazdag és küzdelmes élet mozaikképei bontakoztak ki Bar c s ay Jenő és Fi- lippinyi Éva beszélgetéséből. Az Életem, sorsom, emlékeim című önéletírás megközelítése két formában volt elképzelhető. A szerző maga mondja el életének sorsdöntő fordulatait vagy valaki más. Megszólalt a szerző és az elkészült részek némelyikét M e n s á _ r os Lá szló mondta. Ez a megoldás elevenné, izgalmassá tette az egyébként sem mindennapi mondanivalót. Az eddig ismert részekből elénk tárult a szülőföld képe, a gyermekkori játékok, az első kísérletek, az iskola, a tanítómesterek, a pesti, majd a párizsi élet egy-egy kockája: „A község, ahol gyermekéveimet eltöl- töttem, katonaközség, az erdélyi Mezőségen fekszik. Vegyes lakosságú, inkább román falunak tekinthető. Szép, plasztikus dombok veszik körül. Legmagasabb pontja a Csuha, ahonnan messzire át lehet tekinteni a tájat. Amikor a tetejéről először pillantottam meg a falu közelében levő tavat, feldobogott a szívem, mint később idősebb koromban, amikor először láttam a tengert. Nagyon szerettem a vizet, a felhőket, a vihart”. És tovább a gyermekkor ösvényein: „Soha nem unatkoztam, mindig találtam munkát, amely kielégített, lefoglalt. Kis kutacskákat készítettem, kútgémet is fabrikáltam hozzá. A kútban a víz- rendszerint elapadt, minidig pótolni kellett. Néha beledobtam egy-egy kövecskét, kavicsot s élveztem a víz hullámzását.” Mély az emlékek és a múlt kútja, s ennek tükrén most Barcsay Jenő életének kísérői, művészek, tudósok^ költők képe jelenik meg, dl mind mögött ott ragyog egy bölcs öregember derűje és panasza is”, hogy az ember tehetségét ki tudja aknáz- ■ ni, ahhoz az emberi élet kgvés is”. Szép volt a ritkán idézett Cellini-szonett az erényről, szépségről, a dicsőség fényéről, meg arról, hogy „a, zúgó szélbe hanyatlik minden gondolat”. Ebergényi Tibor 1. rész Egész éjjel nyögdécselt. Zsibbadt a keze, lába. Any- nyi ereje sem volt, hogy felkattiinitsa a villanyt. Pedig csak az ágyból kellett volna kinyújtani a kezét. Meg aztán, ha felgyújtja a lámpát, attól sem lesz jobban. A sötétség hirtelen forogni kezdett. Örült körben forgott. Azt mondta magában: most fog meghalni. Pont most van rosszul, amikor reggel programja van. Tulajdonképpen nincs komoly baja, vérkeringési zavarai vannak, gyakran zsibbad és ■fázik a keze meg a lába. De szédülni nem szokott, ettől ijedt most meg, mitől forog vele az ágy. Reggel, amikor az ébresztőóra kirángatta az ágyából, valamivel jobban érezte magát. Sietve magára kapkodta ruháját és sietett a sarki eszpresszóba. A sok üres asztal zavarba hozta, botjára támaszkodva próbálta eldönteni, hová üljön le. Végül választott egyet az ablak mellett. Retiküljéből műanyag piperetáskát szedett elő, a púderpamaccsal vé- gigíhúzott az orrán, csak úgy, tükör nélkül. A felszolgálónő a távolból várta, amíg végez a művelettel, majd kifejezéstelen arccal sétált oda. — Mit parancsol? — Egy kávét kérek. — Majd a felszolgálónő elégedetlen arcát látva még hozzátette: — Habbal... A kávéban semmi más jó nincs, mint az, hogy forró. De még így is élvezettel szűrcsölte. Az aljából még kikanalazta. a maradék cukrot, a pincémő idegesen kapta fel fejét a csikorgó hangra. — Kérem szépen — próbált szólni, de nem nagyon figyeltek rá. — Legyen szíves ... — és még a kezét is felemelte, hogy észrevegyék. — Fizetni akar? — Még nem. Legyen szíves megmondani, hány óra van. — Negyed kilenc — jött a válasz a pult felől, és még hallotta, amint a felszolgáló- nő odaszólt a kávéfőzőnek: — Itt fog ülni tízig azzal az egy kávéval. Lehet, hogy igen, lehet hogy nem. Gondterhelten tenyerébe támaszkodott, így bámult ki az ablakon. A barátnőjét várja. Jeneiné megígérte neki, hogy segít eltartókat keresni. Nem a pénz miatt lenne szüksége valakire, hanem mert annyira egyedül van. Meg néha beteges, ilyenkor megijed, kellene mellé valaki, aki egy pohár vizet hoz, vagy orvost hív, mikor mire lenne szüksége. És nem lesz már fiatalabb. A nyugdíja igaz, hogy nem sok, de ami kell, arra futja. A fiától is kap havonta ötven-száz márkát, mikor mennyit szánnak rá. Ö még ennyit sem akar elfogadni, mert őszintén szólva nem hiszi el, hogy azok Münchenben olyan jól élnek. Olyanokat írnak neki, -hogy minden évben máshol töltik a szabadságukat. Egyszer Egyiptomban, máskor Spanyolországban. Most legutóbb a karácsonyt New Yorkban töltötték. Igaz, fényképeket is küldözgetnek, szép színes fotókat, de hát őneki is van lánykorából egy fényképe, mintha Velencében lenne, még a háttérben a gondolák is látszanak. Senki nem mondaná, hogy az Angol Parkban készült ... — Jó napot, Feketénél — riadt fel a köszönésre. — Jeneiné vézna kis anyóka, de a tartásán, az öltözködésén látszik, valaha jobb napokat látott. Csak neki nem nem voltak jobb napjai sohasem. Férjhez ment, gyereke született. A férje odaveszett a háborúban. (Mos- tohaapát viszont nem akart a fiának. Dolgozott látástól vakulásig. Egy áruházban volt eladó, este pedig takarítást és mosást vállalt, hogy a gyereket rendesen nevelhesse, eltarthassa. A fiú pedig hálából külföldre szökött. Tíz éve él egyedül abban a nagy lakásban. Két szoba, személyzeti. Kisebbre nem akarja cserélni, pénz nem kell neki. És a kis lakásban is csak egyedül lenne. — Na, mi van? Tud nekem mondani valami biztatót? — tette fel izgatottan a kérdést, miután barátnője kifeasegte magát az időjárásról. Jeneiné fekete jersey kesztyűjét óvatosan lehúzta. Ki látptt már ilyet, nyáron kesztyűben ? — Tudok, aranyom, tudok. — Csúnya és nevetséges kalapját gondosan letette az asztalra. — Egy olyan házaspárt találtam magának, de olyat! Csupaszív emberek. Mindjárt ők is itt lesznek. Középkorú, gyermektelen házaspár. Gyermektelenek? Az nagy kár. ö mindig vágyott arra, hogy nagymama legyen, rossz, csintalan gyerekek vegyék körül, még akkor is, ha nem a saját unokái. De talán lesz majd gyermekáldás, meg is mondja majd ennek a házaspárnak, hogy az ő részéről ennek semmi akadálya. — Elmesélte nekik, hogy milyen a lakás, hogy nem éppen nagyméretű, de mégis két szoba... És ne haragudjon, de felajánlottam, hogy maga a személyzeti szobában fog lakni. — Szó sem lehet róla, hogy én a kis szobában .,. — Ne tiltakozzon, aranyom! — csattant fel Jeneiné hangja, majd suttogva folytatta: — Ha átengedi nekik a két szobát, természetesen többet kérhet tőlük. — Legalább az egyik szoba maradjon az enyém. Hiszen külön bejáratú. Nem zavarnánk egymást. És nekem nem pénz, kell, hanem szeretet. Nem érti? Jeneiné duzzogva vonogat- ta vállát. (Folytatjuk)
