Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-31 / 26. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. janüár 31., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK Bizonytalankodó igekötők Az igék összetételi előtagjaként szereplő igekötők használatával kapcsolatban éppen napjainkban egy új jelenségnek lehetünk tanúi. Eddigelé inkább csak a hivatalos és a közéleti nyelvhasználatban jelentkező felesleges és szükségtelen igekötőket tette rostára a nyelvművelő szakirodalom. Valóban nincs semmi lényeges szerepe az igekötőknek ezekben az igealakokban: beigazol (igazol), bepótol (pótol), kigyárt (gyárt), lerendez (rendez), kidisszidál (disz- szidál), kiexportál (exportál), leredukál (redukál) stb. Üj abban olyan furcsa igekö- tős szóalakok is feltűnnek mindennapi nyelvhasználatunkban, amelyekre a pongyolaság, illetőleg a bizonytalanság minősítés illik leginkább. Nyelvérzékünket is birizgálja pl., ha ezeket a nyelvi formákat halljuk és olvassuk: lelakja lakását, sok a lelakott lakás (rádiós adásból, 1981. nov. 2.). Az illetékes csak azt akarta mondani, hogy romlottak a lakások, sok a rongálás a lakótelepeken. Lapunkban pedig azt olvashattuk, hogy be- spejzoltunk télire (Népújság, 1981. okt. 6.). A tömörítésre törekvés szülte a bespejzol fura igealakot. Nem örülünk a betakarékol hi- vataloskodó igekötős szóalaknak sem. Ugyanis nem mond többet, mint a takarékot ige. De jól helyettesítik ezek az igék is: félretesz, megtakarít, felhalmoz, elraktároz, készletet gyűjt stb. S hogy a be igekötőnél maradjunk, nem örülünk a begyűrűz ige térhódításának sem. A lépcsőzetes munkakezdéssel kapcsolatos megbeszéléseken szerephez jutott a belépcsőz, valóban meghökkentő szóalak. A pongyola szóhasználat keretében számolhatjuk el ezeket a formákat is: bekörzetesít, belakták az új otthonukat, beterhelt dolgozók, behatárolja a lehetőség. A felesleges hivataloskodás és szakszerűsködés nyomorítja meg ezeket az igealakokat : bekínál, beellenőriz, beeszközöl, bevizsgál, beigazol (új klubjába), kiigazol (a csapatából) stb. Találkozhatunk még furcsább szóalakokkal is. Egy egészség- ügyi rendelkezés között olvashattuk ezt a tiltást is: „A megszült kismamák látogatása tilos!” Ennél már csak ez a hirdetési szövegrészlet nyelvi formálása megdöbbentőbb: „kényelmes otthoni ruha leszült kismamák részére”. Persze, újszerű igekötős szóalakok napjainkban is gyakran jelentkeznek. Egyikük-másikuk jól teljesíti a neki szánt szerepet. Csak egyet idézünk megvilágosító példának: „Volt időszak, amikor Lengyelország szinte agyonvitatkozott ország lett” (A rádió adásából, 1982. jan. 4.). Dr. Bakos József 80 ÉVE SZÜLETETT JÁVOR PÁL A legszebb férfiszínész Az egyik legszebb magyar férfiszínésznek tartották. Ezért leggyakrabban snájdig katonatiszteket, elegáns szélhámosokat, lecsúszott dzsentriket alakított. Legtesthezállóbb szerepe Noszty Feri volt a Noszty fiú esete Tóth Marival filmváltozatában. De éppoly ideális Jókai-hős volt (Fekete gyémántok, Az új földesúr), mint Heltai- vagy Zilahy-figura (A 111-es, Két fogoly). Azt már kevesebben tudják Jávor Pálról, hogy alkatától idegen drámai szerepekben is bizonyított. Peer Gynt volt, és Rank doktor a Nórában, Nagy István a Tanítónőben, és Pet- rucchio A makrancos hölgy, ben. Kár, hogy ezeket a színpadi szerepeit nem őrizte meg számunkra a filmszalag. Pedig Jávor Pál színpadi pályafutása is jelentős volt. Az aradi születésű művész a Színművészeti Akadémiára járt, majd 1922-ben elvégezte az Országos Színészegyesület iskoláját. Több fővárosi és vidéki színház után 1930-ban már a Vígszínház vezető művésze. A vígszínházi tagság rangot jelentett abban az időben. Jób Dániel igazgató korszaka ez, amikor a színház népszerűsége — kialakult művészi stílusa és erős társulata folytán — tetőpontján áll. Olyan művészek szerepelnek itt, mint Hegedűs Gyula, Gombaszögi Frida, Rajnai Gábor, Góth Sándor, a fiatalok közül Dayka Margit, Perczel Zita, Makay Margit, Ajtay Andor. Jávor ebben a nagynevű társulatban is megállja a helyét.. Vígszínházi öt évéhez jelentős színpadi szerepek sora fűződik, köztük Essex (Bruckner: Angliai Erzsébet) és Nagy István (Bródy: Tanítónő). 1935-ben történik a „nagy robbantás”, a Nemzeti Színház új vezetője, Németh Antal átcsábítja a vígszínházi társulat jelentős részét, köztük Jávort, aki Párizsban kapja meg a szerződési ajánlatot. Jávor nemzeti színházi szerződését a szakma némi gyanakvással fogadta. Túlságosan szépfiúsnak és bonviván-alkatúnak (mit tesz egy színész életében a szerepséma) találták ahhoz, hogy az ország első színházának legyen tagja. Jávor azonban, ahogy Magyar Bálint írja: „rácáfol a sanda jóslatokra”. Németh Antal nyomban a mélyvízbe dobja, a remekül összetanult színészpáros, Ódry és Bajor Gizi közé harmadiknak, a Váljunk el!-be... Nála is beigazolódott az az elgondolás, hogy a tehetséges művészt az állandó munka, a folytonos játszás fejlődéshez segíti. Jávor, aki kissé hányaveti játékmodorával lett népszerű, negyvenévesen beérett, sok reményre jogosító jellemszínésszé fejlődött”. (Magyar Bálint: a Nemzeti Színház története.) Ennek egyik legékesebb példája Ibsen Nórájának Rank doktora, amelyet harmincötször játszott el (ez abban az időben sikerszériának számított). Jávor Pál számára tehát a nemzeti színházi évek meghozzák az igazi drámai szerepeket, amelyekben nemcsak külső adottságai, hanem belső képességei is érvényesülhettek: Bolond a Vízkeresztben, Orlando a i Ahogy tetszikben, Mercutio a Rómeó és Júliában, Peer Gynt és Rank doktor. És emellett ott vannak a köny- nyebb sikerek: a Nemzeti Színház Kamaraszínháza 1937. október 16-án nyílik meg Herczeg Ferenc Kék rókájával, amelyet 228-szor játszanak. Jávor ekkor van sikerei tetőpontján. 1941-es éve például így alakul: a Nemzeti Színházban öt bemutatója van (többek között a Peer Gynt címszerepe és a Csalóka szivárvány főszerepe). Szinte minden este színpadon van: évi 239 előadást játszik. Emellett tíz filmet forgat. Az 1944-es év személyes életében és művészi pályafutásában egyaránt mélypont: a nyilasok Sopronkőhidára hurcolják. Élményeit az 1946-ban megjelent Egy színész elmondja című önéletrajzi művében írta meg. A színpadon, Mezey Máriával Civilben (MTI Fotó—KS) Ezután már nemigen találja meg a helyét idehaza. Jávor igazi népszerűségét a film hozta meg, Már az 1929-es — utólag hangosított — némafilmben, a Csak egy kislány van a világon-ban osztatlan sikert aratott. Az első magyar hangosfilm, az 1931-ben készült A kék bálvány ugyan csúfos bukás, de Jávor népszerűségének ez már nem árt. Több mint tíz éven keresztül a magyar filmek elsőrangú sztárja. Ez indítja arra, hogy külföldön — Amerikában — is szerencsét próbáljon. Számítása azonban nem válik be (bái* több filmet forgat), ezért halála előtt két évvel, 1951-ben visszatér Magyarországra. A sors iróniája, hogy a Nemzeti Színház tagjaként hal meg. A háború előtt több mint ötven filmet forgatott, alakját is ezek őrizték meg számunkra. A Halálos tavasz, a Noszty fiú esete Tóth Marival, a Dankó Pista, a Kerek Ferkó, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, a Hyppolit, a lakáj, Az új földesúr, a Valamit visz a víz, az Elnökkisasszony mindmind hozzájárultak ahhoz az egyoldalú Jávor-kép kialakulásához, amelynek a „legszebb férfiszínész” skatulyát is köszönhette. Mindig szakasztott olyan volt, amilyennek a közönség a szerepet elképzelte. És játszhatott akármit, „a Pali” volt, a testet öltött illúzió. Az álomlovag. Akár mint gróf, akár mint bankfiú. Akár mint kurtanemes, akár mint selyemfiú. Csak ilyennek hitte el a közönség mindegyiket, ahogy benne megjelent, semmiképp sem másnak... Mert ő volt „a Pali”. „A Pali” — Jávor Pál — január 31-én lenne 80 éves. Ebből az alkalomból is érvényes Thurzó Gábor óhaja: „A búcsúzó Rank doktort nem szabad hogy eltakarja „a Pali”... Ezsiás Erzsébet Hatvani Galéria naptár Két új kiállítással, szabadegyetemmel, Lukács Sándor estjével, várszínházi előadással Megközelítően há romezer látogatója volt Hatvanban a Galéria most zárult III. országos portrébiennáléjának.v amelyen 120 művésez munkáiban gyönyörködhettek, az érdeklődők. Hatalmas sikerrel zajlott le hétfőn a galé- rfapódium idei első műsora is, amelynek szereplője Bessenyei Ferenc Kossuth-díjas, kiváló művész volt. Időközben kialakult az intézmény februári programja is, amely a januárihoz hasonlóan érdekes, változatos eseményeket ígér. Február 6-án, szombaton délelőtt fél 12 órakor nyílik meg az emeleten Molnár C. Pál festőművész emlékkiállítása, a földszinti teremben pedig Mészáros Mihály Munkácsy. díjas szobrászművész alkotásaival ismerteti meg a műbarátokat dr. D. Fehér Zsuzsa műtörténész, a Magyar Televízió képzőművészeti rovatának vezetője. A két tárlat március 15-ig lesz nyitva. Ami a galéria egyéb köz- művelődési vállalkozásait illeti, a képzőművészeti szabadegyetem soron következő előadását február 15-én, hétfőn délután fél 4-kor a Kossuth téri kollégiumban, este 6-kor pedig a galéria emeleti termében dr. Eisler János tartja a posztimpresz- száonizmusról. Február 19-én, pénteken este fél 7 órakor lép a galéria pódiumára Lukács Sándor, a Vígszínház népszerű művésze, és önálló estjének műsorában Szent- irmay Ákos zeneszerző ül majd a zongorához. Február 27-én, szombaton délután 2 órakor indul legközelebbi útjára a galériabusz, hogy utasai megismerkedhessenek a Budavári Palotában levő Hadtörténeti Múzeum értékes, igen látványos gyűjteményével, majd este 7 órakor megtekintsék a Várszínházban Hauptmann Naplemente előtt című drámáját, amelynek főszerepét, Clausen tanácsost, Bessenyei Ferenc alakítja. Színháztörténet — dióhéjban (5.) Színház a Duna mentén „Vándorszínész korában Megyeri, / van-e ki e nevet nem ismeri?” — Aligha van, hála Petőfinek. A költő maradandóbb emléket állított a magyar színészet e kiváló alakjának, mintha minden városban szobra lenne. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy Me: gyeri Károlynak valóban „csak egy kabátja volt”, időnként pedig egy se. Színésznek lenni nem volt kifizetendő mesterség a XIX. századi Magyarországon. A német hivatásos színészek már jóval korábban is „bebetörtek” nyugati határainkon, de mint ahogyan azt P. Kádár Jolán színháztörténész írja: „jelentőségük a magyar színjátszás szempontjából mindenekelőtt negatív". Egyetlen haszna „ka- landozásiknak”, hogy színházépületeket emeltek, amelyekben később magyarul lehetett játszani. A közép-kelet-európai kis népek, az osztrákok, németek áltál elnyomott, törökök által sorvasztott nemzetek színháztörténete nehezen tárgyalható meghatottság nélkül. Mert az ember állandó összevetésre kényszerül. A büszke nagy birodalmaknak soha nem kellett , rettegniük attól, hogy nyelvük elenyészik. Angolnak, spanyolnak, olasznak, franciának a nyelv: természetes kifejezési mód. Magyarnak, románnak, szlováknak, szerbnek lételeme, mint a levegő. Ezért az anyanyelvű színjátszás kibontakozása nálunk nem színház, hanem fennmaradástörténet. Az ösz- szevetés más oldalról is lehangoló. Shakespeare a 2 ezerötszázas évek végén alkotta legszebb műveit. Nálunk 1566-ban Szigetvár is elesik, s hazánkban a török az úr. Az olasz városok polgárai lelkesen tapsolnak Arlecchino egy-egy remekbe szabott bukfence után. Nálunk gyerekeket szednek — janicsárnak. S aztán mégis. Több évszázados késéssel ugyan, de a göröngyös magyar utakon is elindulnak az ekhós szekerek. Pozsony, Kassa, Buda s Pest, később Kolozsvár, Debrecen a fontosabb állomások. De mindig szembe jönnek a német szekerek, s mindig félre kell állni. Már csak- azért is, mert a német társulatok jók. Hivatásosak a szó igazi értelmében, s tagadhatatlan társadalmi igényt elégítenek ki, azzal, hogy a török hódoltság után hazánkba települt nagyszámú német lakosságnak játszanak, vállalva az „idegen föld” megpróbáltatásait. No meg magyarul előadható jó dráma is alig van. Bessenyei György, Verseghy Ferenc néhány fordítása; majd Kazinczy Ham- letje, azonkívül egy sereg nem túl színvonalas német „sikerdarab”, s romantikus pásztorjáték. 1814-ben születik meg első igazán ' jó klasszikus drámánk, Katona József Bánk bánja, ám bemutatójára még sokáig kell várni. Ne csodálkozzunk hát, ha ilyen keserű mondatot vet papírra Bánk, Tiborc s Melinda megálmodója: „Mi. nek írjon a magyar író, ha nincs szín, ahol írásának örülhessen?” Ennek a kornak a hősei, a már említett Megyerin kívül, Déryné. Szentpéteri Zsigmond, Eg- ressy Gábor, Szerdahelyi József, Kántorné — mindmáig ismert nagy nevek. Az ő érdemük, hogy a magyar színészet felnőtt korba léphet, s egyre erősebb vetély- társa lett a minden nagyobb városban működő német színházaknak. A harc végül is 1837-ben dőlt el, amikor megnyitotta kapuit a Pesti Magyar Színház, mely 1840- ben vette fel a Nemzeti Színház nevet. Az ezután következő nem egészen hatvan év példátlan a színház- történetben. Mintha egyszerre akarná pótolni évszázados lemaradását a nemzet. Mint hajdan István alatt a templomokat, „minden tíz faluban egyet”, úgy építi a színházakat, érezve mélyen, hogy mint akkor az volt, most ez az „Európában-ma- radás” feltétele. 1857-ben Miskolcon avatnak színházat, 1865-ben Debrecenben. 1874-re elkészül a székesfehérvári, ’79- re a békéscsabai, ’83-ra pedig a szegedi színház. Ezután három egymást követő év, 1894, 95, 96; Nyíregyháza, Kecskemét, Pécs, majd Eger, hogy csak a vidékieket soroljuk. Lelkesítő ezt leírni. Ám valamire figyelmeztet is. Szinte valamennyi ma is használt színházépületünk a múlt században épült, s bár időről időre hosszadalmas tatarozások próbálják „megifjítani” őket, ijesztően „benne vannak a korban”. A századfordulóra tehát nálunk is együtt van minden ahhoz, hogy a hivatásos magyar színjátszás utolérje a kevésbé hányatott történelmű nyugati nemzetekét, s bebizonyítsa: nyelvünk éppoly alkalmas a művészetre, mint a földrészeket meghódító világnyelvek. Olyan nagy egyéniségek segítenek ebben, mint Jászai Mari, Prielle Kornélia, Már. kus Emília, Üjházi Ede. Szerdahelyi Kálmán és a rendező Paulay Ede. Most már semmi akadálya, hogy a kor színvonalán szólaljon meg magyarul Hamlet és Rómeó, Elektra és Oidipusz király, s Tiborc olyan lelkes közönség előtt mondhassa el panaszát, mint az Old Vic színpadán Szegény Tamás. A kapitalizálódó Magyar- országra a századforduló után, s különösen a két háború között elsősorban az üzleti szellem a jellemző. A rohamosan növekvő közönségigényt ki kell szolgálni. A kommersz, az olcsó sikerre törő, s könnyedén „szellemes” darabok sorát csak egy-egy makacs és hajthatatlan rendezőegyéniség szakítja meg. A legnagyobb ezek közül Hevesi Sándor, ö az, aki Shakespeare-cik- lust indít a Nemzetiben, s ő, aki Móricz Zsigmondot drámaírásra ösztönzi, ö ismeri fel először az orosz Sztanyiszlavszkij színházforradalmasító nagyságát, s módszereit fölhasználja rendezéseiben. Jellemzőek a nagy színészegyéniségek is — természetes reakciójaként a mindent elárasztó üzletnek. A „színházipar” nem kedvezett a társulatok össze- kovácsolódásának, sajátos színházi stílusok kialakulásának. Csupán a rendkívüli tehetségek válnak még le- nyűgözőbbekké, minél sekélyebb a környezet. Biztos pillérként színházakat tartanak a vállukon az olyanok, mint Odry Árpád, Uray Tivadar, a nagy Kabos, Bajor Gizi, Csortos Gyula, s a Latabár dinasztia! Somlay Artúrra már a fiatalabb nemzedék is emlékszik, Ungvári, Várkonyi, Major Tamás, Gobbi Hilda pedig már a felszabadult színházat készítik elő. De ez már a ma, és itt a krónikás dolga véget ért. Mester Attila A régi Nemzeti Színház (1837)
