Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-30 / 25. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. január 30., szombat MŰVÉSZETÉS IRODALOM Vén Emil festményei A 80 éves Vén Emil festőművész élet­műkiállítását rendezték meg a Mű­csarnokban. Képeink a kiállításon készültek. Fehér kalapos nő Táncosok Fiume Vitorlák (Gárdos Katalin {elvételei —KS) Igazolom, hogy remekmű James Joyce, az Ulysses írójának centenáriumára ..Egyesek irodalmi sarlatánnak, mások a XX. szá7.ad legnagyobb írójának, géniuszá­nak nevezték. Egyesek azzal vádolták, hogy pornográfiát ír, hogy nihilista, bemocskol- ja és nevetségessé teszi a legszentebb té­mákat és alakokat, hogy művei zavarosak, stilusa őrült; mások ellenben dicsérték megalkuvást nem ismerő bátorságát és őszinteségét, pszichológiai és formai -művé­szi leleményességét, vaslogikáját és utolér­hetetlen nyelvi logikáját.” — így összegez­te Egon Naganowski lengyel irodalomtör­ténész James Joyce fogadtatását. Végletes nézetek csaptak össze körülötte, s csak egyben harmonizáltak: a teljesítmény rend­kívüli. Mára lehiggadtak a vélemények; szerte a világon megbecsüléssel, tisztelettel ünnepük James Joyce születésének cente­náriumát. Száz évvel ezelőtt, 1882. február 2-án szü- letett Dublimban egy tízgyenmekes ír kis­polgár családban, s maga is szigorú, rend­tartó polgárrá lett útkereső, mozgékony fia­talság után. Tudniillik élete külsőségeiben. Belülről viszont műveiben örökké a polgári, kispolgári lét széthasadtságát elidegenedett- ségét, értelmetlenségét ábrázolta, azaz meg­kérdőjelezte a polgári létet, fügét mutatott neki. Fontos, hogy polgárnak, sőt szegény kis­polgárnak született, s legalább ennyire az, hogy éppen írnek, akárcsak G. B. Shaw vagy Sean O’Casey. A századforduló ugyan­is az ír nemzeti irodaiam megújulásának korszaka. Az írek szegények, katolikusak és britgyülölők voltak. James Joyce szegény volt, katolikus és az ír nacionalizmus lég­körében nőtt fel. A szegénységből fényes értelmi képességei emelték ki, a katoliciz­mussal fiatalon szakított, a kicsinyes ír na­cionalizmust pedig megvetette. Sokkal több­re tört: kora egyetemességét akarta meg­ragadni: főművében, az Ulyssesben erre tett kísérletet. Amikor James Joyce-ot ünnepel­jük, elsősorban az Ulyssesre gondolunk. Az Ulysses megjelenésének is kerek év­fordulója van az idén: éppen hatvan eszten­deje adta ki, bizony nem egy fr. egy dub­lini vagy egy angol, hanem egy pdrtz*» ki­adó. A mű egyetemességét, legalábbis euró­pai egyetemességre való törését már szin­te ez a tény is jelzi. Az első véleménynyilvánítások mindig ér­dekesek. A regény első előfizetői André Gide, Ezra Pound, William Butter Yeats, Hemingway. s Winston Churchill voltak... Följegyezték, hogy Bernard Shaw igazo­lást” adott arról, hogy az Ulysses remekmű, bár állítólag sohasem olvasta végig. A XX. századi világirodalom egyik alap­műve James Joyce enciklopédikussá teszi általa a regényt. Ulysses mese is, tanul­mány is, lélekelemzés is, tudós tanulmány is. Egyszerre olvasható realista műként Dublin egyetlen napjának, 1904 június 16-ának a leírásaként, Homérosz Odüsszeia című eposzának bizarr kiíorgaltásaként, a világirodalom paródiájaként, s a XIX. szá­zad fő eszméinek, magatartásformáinak és embereinek egyetemes ábrázolásaként, amely zsúfolt intellektualitással, mély lé­lekelemzéssel, tudatfolyamatok elénk zúdítá- sával történik: legfőbb értelme azonban végső soron talán a nagyvárosi, polgári, kispolgári civilizáció sivársága és tartal- motlansága fölötti ítélethozatal. S az ítélet- hozatal mindig nyitás egy új, egy jobb előtt. Tonikum, erósítősaer — Németh László szavaival. Nagy László és a bolgárok datok. Benedek professzor szerint úgy, hogy okosan kell élni és idejében meg­halni. Mintha ez olyan könnyű lenne. Sajnos leg­többször kivitelezhetetlen. A tisztességes élettel még csak-csak megvolnánk. A munka, amelyet végzünk, felruház fontosságunk tuda­tával. Társainkhoz való vi­szonyunk minősít bennün­ket De a tisztességes elmú­lással adósak vagyunk, ma már egyre többször. Hideg műszerek között, műanyag vezetékek és fémkapcsok, idegen arcok díszleteitől kö­rülvéve, várakoznak öreg­jeink a legnagyobb találko­zásra. Éjszakai ébrenléteim egyik visszatérő fenntartója. Z. Pista bácsi. Elfekvőbe tet­ték, fizettek érte, nem láto­gatták. Véletlen hozott vele össze a sors, riport közben. Aztán bejártam hozzá be­szélgetni. Egy nap azt mond­ja nekem. — Te gyerek. Van otthon hálóinged ? — Van — mondom meg­lepődve. — Hozd be holnap. Azt akarom felvenni. Ne ez le­gyen rajtam, amit itt ad­tak a kórházban. Otthon- szagú legyen. Abban halt meg. Távirat­ban értesítették mindhárom fiát. Megállít az utcán. Túl van a nyolcvanon. Lassan jár, lassan beszél. Arra kér közöljük írásait. Nem tud kijönni a nyugdíjából. Az írások rosszak, szinte olvas­hatatlanok. Érdektelenek. Mit csináljak? Mi az amit tennem kell lekiismeretem szerint. Lent a völgyben már sö­tétedik. Itt fenn a hegyen még világos van. Béla úr — a világért sem szabad Béla bácsinak szólítani 91 évesen sem — mellettem üldögél a pádon. Hátunkat nekitá­masztjuk a nap melegét magábaszítt falnak. Hallga­tunk. Lentről édeskés illa­tot hömpölyögtet fel a gyen­ge légáramlás. Az őszi rét füvei elvéreztek a kaszáló­gépek pengéi alatt. Szeretek itt ülni. Ez az egy hely az utóbbi időben ahol órákig meg tudok maradni egy helyben. Nincs beszélniva- lónk. Együtt vagyunk, nem egyedül. Jó itt. Ma átmentem Emma né­nihez. Csengetés közben már éreztem a jó szivart, tud­tam, hogy koccintani fogunk szirupos likőrrel amit nem szeretek, de olyan jó inni. Idegen férfi nyitott ajtót. A fia. Emma néni kórház­ban van. Hellyel kínál. A függöny széthúzva, vi­lágosság árad a szobában. Most látom csak, hogy a bú­torok kopottak. Egy karóra számlapjával lefelé fordítva az asztalon. Megismerem. A tárgyak idegenül, értelmüket vesztve guggolnak a szobá­ban. j Hideg penge hasít át raj­tam: Mit mulasztottam el megint? ■ Mivel tőtt újabb, soha nem törleszthető adós­ságom? Gy. L. Győri László: Ahol mi lakunk, arra van észak. Ahol a lámpa ég. Gyújtjuk a lámpát: éjszaka, süvölt a szél, a sarkvidék, és megmart ebként ugat a fóka, a rozmár agyara töri a lélek nagy jegét. A szobában a lámpafény, mint a fákon a zöld moha. Virraszt, világít, arra ég, amerre észak csillaga, Lakások, házak pólusa, vakít a kiadó szoba: lépteidet hogy el ne vétsd. Új könyvek A szentimentálizmus — a •bevezető tanulmányt írta, a szövegeket válogatta Wéber Antal. 2. kiadás (Gondolat). Nat Raid: Most vagy soha (Magvető Könyvkiadó). # William Faulkner: Szen­tély. Olcsó Könyvtár (Szép- irodalmi Könyvkiadó). T. S. Eliot: Káosz a rend­ben — irodalmi esszék. Vá­logatta és az előszót irta: Egri Péter (Gondolat Könyv­kiadó) . Űj építészet, új társada­lom 1945—1978. Válogatás az elmúlt évtizedek építészeti vitáiból, dokumentumaiból. Művészet és elmélet fi do­kumentumokat válogatta a kötetet szerkesztette Major Máté és Osskó Judit (Cor­vina Kiadó). A Nagy LásZló-d szellemi hídverés legfőbb előzményei közzé tartozik Ady Duna- táj-gondolata, Bartók „nép- testvériség” eszméje, József Attila közös sorsat rendezni akaró igénye és Németh László „tejtestvériség” esz­ménye. A valódi hídhoz vas, beton, munka, verejték szükségeltetik A szellemi hídhoz látszólag kell keve­sebb. A magyarságnak mindig voltak nagyjai, akik önmagukat nem kímélve, mesebeli óriásként akarták áthidalni a köztünk és a szomszédnépeik: közt változó mélységben és szélességben, de oly gyakran tátongó sza­kadékokat. Akkor is vállal­ták ezt, ha nemcsak a való­ságos, hanem a szellemi hi­dakon is az állaim tartott fináncot. A történelmi és társadalmi igazságtalanság a kiegyezést követően, majd a „kiasantant kegyenc-kor­szakában” egyaránt elvá­lasztotta egymástól azokat, akik századokon át „egy sons tejét” szívták. Németh László A két világháború közti „fekélyes béke” 'korszakában is tudta és val­lotta: a magyarság Közép- Európában is „keleti nép” maradt, kölcsönös egymás­rautaltságban él a többi „egysors-árva” szomszédnép­pel. Nagy veszteségnek tar­totta, hogy a délszláv (bol­gár, szerb, honvát), román, cseh és lengyel kapcsolatok, amelyek „mint egy keleti Golf-áram melegítették a kelet-európai kis népék éle­tét” — megszűntek. Arról a történelmi századok által el­mélyített „néma testvéri - ség”-ről beszélt, amelyet „nem a politika csinált s a politika sem szaggathat el”, h iszen a „nép Pen Clubok nélkül is megcsinálta a maga ezeréves imtemacioná- léját.” Ezt a melyről fakadó igényt valósítja meg Nagy László 1945 után, amikor ezek a kis népek egy tábor­ban keresik jövőjüket, bol­dogulásukat. A szellemi híd­verő munka új típusú esz­ményképét váltotta valóra a magyar költészet „táltosfia”. Űfcja a felsőizkázi faluból Pápán át vezetett a főváros­ba. A szülő, a szülőföld, az országnyilvá táguló szellemi tájhaza éltette, táplálta köl­tészetét. A tündöklő „Anya- kép”-hez hozzáavatta hazá­ját és a világot. 1949-ben az­zal a célkitűzéssel került Szófiába', hogy a bolgár nyelvet megtanulva a bolgár költészet fordítója legyen. Kevés írói ösztöndíjjal sá­fárkodtak olyan nagyszerűen, mint Nagy László, aki kül­detésének célját maradékta­lanul teljesítette. Megfogta, elbűvölte őt a bolgár népköltészet „varázs­köve.” Magához vonzotta a legnagyobb varázsló, a bolgár élet és az élet lé­nyegét irodalmi rangra eme­lő, irodalmian ünneplő nép­hűségű szellemiség. Rögzíti is a varázslat pillanatát: a hófehér Zsána Nikolova ol­vassa fel neki a verseket, „lobbantja fel Javorov ön­gyilkos tüzért, Debeljanov vérmes pampáját, Szmir- neszki suhanc-romantikáját, s dühét a zsarnokság ellen.” A bolgárok sokáig a rab­ságon át vágytak a szabad­ságra, ezért is oly gyakori népköltészetükben a végze­tes szenvedély: a megidézett középkor vér- és zászlóziva­tarán át az újabbkori küz­delmekig. Nagy László mély­tengeri búvárkodást végzett ebben a csodálatos költé­szetben. Felette a Vitosa ha­va világított, a Fehér-ten­gerről „fehér”-netk nevezett szél támadt, amikor munká­hoz látott: „háttal a tavasz­nak, a szenvedély tavaszá­ért”. A bolgár népköltészet­ben milliók alkotását csodál­ta, azt a karakteres egységet amelyben az életteljesség vágya, az ifjúság-, szépség- és ékességszomja feszül: Fehér szél támad, forró szél támad, Hegyeket szaggat, partokat omlaszt... Ami kettőnket egymástól eltép, Fekete dögvész tépje ki lelkét!” A szél motívumorgonán zeng fel Nagy László költé­szetében, sokrétű kifejező eszközként jelentéssíkjai mindvégig gazdagodnak. A költő tudja; a fordítás mindig verseny is. A fordí­tónak anyanyelvén kell igazodnia, hogy elérhető ugyanaz az expresszivitás, képi, nyelvi intenzitás, ame­lyet az eredeti mű szerzője elért, a gondolat legteljesebb megformálásáért küzdve. A fordító anyanyelvének ko­rábbam ismeretlen tartalé­kait tárja fel, rejtett lehető­ségeit szabadítja feL Nagy László alkalmas és méltó volt arra a termékeny ha­tásra, amelyet a bolgár köl­tészettől kapott. így ír a bolgár népdalok jelentőségé­ről: „A bolgár népdalokban azt találtam meg, amire mindig is fogékony voltam, s amit mindig sejtettem... Már a néhány évszázaddal ezelőtti bolgár népi gondol­kodás is évezredekkel előbb járt, mint mi. Néha abszurd­nak tűnő metaforái olyan szokatlan asszociációkat vál­tanak ki, hogy modem iro­dalmi nézeteinket, szinte fe­lületesnek látjuk... A folklór képszerűségének energiája a világot erőtérré változtat­ja, mely megőrzi a világ ké­pét, az azt betöltő erőket és a mi jelenlétünket is ebben a világban. Ez még a leg­szebb leírással is elérhetet­len.” A műhelyvallomásból magas fokú tudatosság, ki­vételes mesterségbeli tudás érződik, amelyet sohasem szabad azonosítani a művé­szi „technikával.” Magyarok és bolgárok, „eszmélyi egymásratalálá- ááért” kivételes tehetséggel és eredményességgel munkál­kodott. A költői pálya gyü­mölcse a Szablyák és citerák (1953), A sólymok vére (I960), Erdőn-mezőn gyertya (1975). Azóta is gyűjtemé­nyes kiadások értékes da­rabjait jelentik a Nagy László-i- műfordítások. Mél­tán kapott 1976-ban Botev- díj at. Ekkor késő ősszel, Sztaniszlaiv Szivriev társasá­gában bejárta újra Rodopét, Bozsencdt, Trjaivnát. Az örömtől beszédesen ért el a Botev-háZhoz. Bolgár tája­kon és emlékhelyeken is a szellemi és élményi csűrbe­gyűjtést végezte azzal a szerénységgel, amellyel a dí­jat fogadta: „Egy Botev ne­vét viselő kitüntetés csak­is nagy jutalom lehet. Bol­dog leszek, ha az ö hatal­mas lépteiben csak nyom lehetek.” Bozsenciiben azokra az időkre emlékezett, amikor még az emberek ének nélkül a munkát és munka nélkül az éneket elképzelni sem tudták. A trigádá sziklahasadéknál a csupasz sziklán élő fenyő láttán így kiáltott fel: „Ez én vagyok” öndefiníciója összecseng a szülőföldön meglelt sorsjelképpel, az iszkázS akácosszélen nőtt vadkörtefával, amelyet há­romszor csavart meg az észa­ki szél: „A vadkörtefa erős és bőven terem, bár hármat csavart rajta a szél” — val­lotta öntudattal. A testben és lélekben sok szenvedést megért költő mindvégig megőrizte a jellem egyenes­ségét. testében a gerincet és lába alatt a talajt Fordító­ként arra volt képes, amit Kiss Ferenc így fogalmazott meg: „A műfordítás akkor tölti be hivatását, ha részt vesz az adaptáló (közösség szellemi arculatának alakí­tásában. ha ember- és világ­látás rejtett vagy hiányzó képességeit szabadítja fel bennünk.” Valóban nemcsak „szövegeket,” hanem egy or­ganikus kultúrát akart ma­gyarra átültetni. Egymásba áradt nála élet és versbe­széd és kölcsönösen termé­kenyítették egymást. A magyar költőt a bolgár irodalom nagy barátjaként tartják számon Bulgáriában. Kis népek irodalmának rit­kán adatik meg, hogy olyan •mély meggyőződést és, oda­adást váltsanak ki az etnikai határokon túl, mint a bol­gár költészet Nagy László szívében. Magyarok és bol­gárok főhajtása annak a költőnek szól, aki hitte és hirdette, „Erkölcsi normáit a szocializmus, a közösség érdekében hirdeti megtar- tandónak”. Közös célnak tudta, hogy fölösleges áldo­zatok árán jussanak el a , ,me gbűnhödött’ ’ eszményi jövőhöz. Életével és művé­vel hitelesítette szavait: „Hűségem mindig kötött a néphez, akitől származom, akinek nyelvén írok.” Küldetést vállalt, a jutal­mat ráadásnak tartotta. Köl­tőként és műfordítóként vallotta máig fénylő tanul­ságul: „Könyvemben ha akad becsülendő munka, érte az anyanyelv dicsértessék.” Cs. Varga István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom