Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-30 / 25. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. január 30., szombat 4. Aki nem ég, az nem tud tüzet gyújtani Népművelőt keresnek Pétervásárán Kettévált mennyezet ÚJ MAGYAR FILM Gábor Pál nem bánta meg, hogy Vészi Endre műveit filmesítette. A képekben fogalmazó, a drámai konfliktusokat mesteri érzékkel tálaló rendező ezekben az írásokban nemcsak felfedezte, hanem ki is aknázta a nagyszerű lehetőségeket. így aztán nem véletlen, hogy a szakmai méltatás és a közönség elismerése sem maradt el. Köztudomású: az Angi Vera számos nemzetközi díjat nyert, és műsorra tűzték — a magyar alkotások közül elsőként — Amerikában is. Ezt a sort folytatja a Kettévált mennyezet, amely épp olyan emlékezetes mű lesz, mint elődei voltak. A történet az 50-es évek első felének keserűségekkel ötvözött magyar valóságából fakad. Ezekben az em- bér- és tisztessé gpróbáló esztendőkben igen sokan gyen- *ge jellemnek bizonyultak, és nem állták az egymást követő próbatételeket. Ilyen figura a sztori főhőse, Széli Árpád mérnök is, aki nemcsak tehetséges, de karrierista is a javából. Gyors érvényesülése érdekében elárulja jótevőjét, egykori professzorát. Hirtelen ívelő pályáján azonban megtorpan, mert egyre jobban gyötri kísértő lelkiismeretfurdalása. Folyvást összeütközik környezetével, végül egy vidéki nagyberuházáshoz helyezik. A véletlen összehozza Jakab Júliával, ezzel a zárkózott, tiszta karakterű, áldozatkész szövőlánnyal, aki nemcsak beleszeret, hanem neveli a három gyermekét is. A férfi azonban nem álha- tatos, s mindjárt elhidegül tőle, ha egy újabb szoknya tűnik fel a láthatáron. A cselekmény tragédiába torkollik, s minden együttérzésünk azé a nőé, aki egészségét veszélyeztette, életét adta egy arra érdemtelen emberért Megkapó mindez, de ennél is izgalmasabban, sokrétűbben felvillantott a társadalmi háttér. Ezt csak az értékeli igazán, aki cselekvő részese, de legalábbis szemlélője volt ezeknek az éveknek. A tanulság azonban minden nemzedék számára megszívlelendő: az igazi jellem zord körülmények között sem sérül, torzul, hanem edződik, s még fénylőb- ben ragyog. Csak örülhetünk annak, hogy Vészi vállalta a forgatókönyvírást is, mert így minden fontos mozzanatot átmentett elbeszéléséből a filmbe, s hiánytalanul érvényesül markáns, egyéni hangvétele is, amely annyira megragadta Gábor Pált, hogy hű tolmácsa lett. Ifjú Jancsó Miklós igazolta eredetiségét, ritka operatőri erényeit, olyannyira, hogy ezek rányomták bélyegüket az egész műre. Csorbítatlan a lírai töltés, poeti- kusan komponáltak, nemcsak az egyes képek, hanem költőien elbűvölő az összhatás is. Kevés alkotás ajándékoz meg bennünket ennyi művészi értékkel. Ezért még a vontatottságot, az esetenként túl lassú tempót, a néha ál- mosító részletezést is megbocsátjuk. Tehetjük, hiszen mindezért búsásan kárpótolnak a jól megválasztott, a hibátlan alakításaikkal megörvendeztető főszereplők, különösképp Básít Juli (Júlia), aki árnyalt ..karakterformálásával jelzi, hogy a jövőben még sokszor találkozunk vele a mozikban. Lesz-e magyar közönség- siker? Nem tudni, mert a nézőket zavarja a sok közepes, sőt gyenge bemutató em. léke. Ez egyszer azonban érdemes megtagadni előítéleteiket, mert nem csalódnak, jóval többet kapnak, mint amit várnak... Pécsi István Pétervására nagyközség az elmúlt tíz esztendő alatt nem sokat változott. A házak ugyanúgy állnak, mint néhány évvel ezelőtt, legfeljebb néhányuk kívülről kicsit csinosabb. A buszmegállóval szemben található a művelődési ház. Belülről fehérre meszelt falai hidegséget árasztanak magukból, a néhány, reményt keltő lépcsőfok le-, illetve felfelé vezet, ahol a klubhelyiségek vannak. Bekopogtatunk az egyik szobába. Lehelletünk néhány perc alatt rácsapódik az ablakra, az üveg bepárásodik. A hőmérséklet alig 15 fok. Fűtés nincs, ugyanis a harmincas években egy asztalos építtette a házat, s a kémény az építkezés során valahogy kimaradt. Az alagsorban levő helyiséget, ahol most az ifjúság — kicsi és nagy — szórakozhat, a volt házigazda valamikor műhelyként használta. Szívderítőbb kép tárul elénk néhány utcával odébb, ahol a községi könyvtárat találjuk. Tágas olvasóterem, izgalmas könyvek a polcokon. Most azonban egy lélek sincs az épületben a könyvtároson és a látogatókon kívül. — Miért ez az érdektelenség? — fordulunk Kerecsen- di Andrásáéhoz. — A fiatalok nemigen járnak hozzánk — mondja, miközben végigvezet a három helyiségből álló létesítményben. — A múlt évben a beiratkozott olvasók közül csak 59 volt a 15—19 évesek száma, a 20—24 éves pedig 45 akadt. Az adatok magukról beszélnek. Olvasnivaló pedig lenne, hiszen 15 ezer kötetünk van az öt társközségével együtt. Űtnak indulunk, hogy meg. tudjuk, milyen más lehetőségek vannak még a felnövekvő tizen-huszonévesek művelésére. Berta István nagyközségi párttitkár arca kissé komorrá válik, amikor hallja, hogy mi járatban is vagyunk. — Épp a legutóbbi tanácsülésen tárgyaltuk a nagyközség közművelődési helyzetét. — kapjuk a tájékoztatást. Bizony egy talpraesett népművelőre lenne szükségünk, aki a tespedésből felrázná gyerekeinket! Kétszáz- hatvan KISZ-tagunk van, közülük százan a mezőgazdasági szakmunkásképző iskola tanulói, a többiek pedig a járás üzemeinél, vállalatainál dolgoznak. A legtávolabbi társközségünk is csak öt kilométerre esik tőlünk, a távolság nem nagy, mégsem lehet összefogni őket egy komolyabb rendezvényre. Így aztán rövid idő alatt lemondtunk arról, hogy nagyobb lélegzetű programok szervezésébe fogjunk. Mint látható, a tárgyi feltételek sem a legkorszerűbbek, nem szívesen járnak a tinik a művelődési házba. A könyvtárat fölújítottuk — mondja. Néhány óra olvasás, lemezhallgatás kulturált körülmények között biztosítva van, mégsem igénylik. Utódainkból hiányzik valami, talán egy kis lendület, ami még bennünk megvolt. Mindent készen várnak, pedig az ő érdekük, hogy a programokat kedvük szerint kérjék. Szeretnék talán, ha koncerteket, bálokat, diszkókat szerveznénk! Ilyenre azonban lehetőségeink nem adnak módot. Hiszen a színpad kicsi és csak 150 ember fér el a nagyteremben is. Más pedig eszükbe sem jut. — A társközségeinkben pezsgőbb élet folyik, veszi át a szót Szűcs Dezső, a körzeti általános iskolai diákotthon igazgatója, aki már negyed- százada a közművelődésiben dolgozik. — Nem egy alkalommal ellátogattam az er- dőkövesdi ifjúsági klubba, ahol vasárnap 20—30 gyerek talált magának elfoglaltságot. Különféle szakköröket hoztunk létre: citera, honismeret, fotó, nagylányok iskolája és sorolhatnám még tovább. A jövő ezeké a kiscsoportos foglalkozásoké. Szép eredményeink is vannak! A díszítőművészeti szakkörünk tavaly az észak-magyarországi kalárisról a 3. helyet hozta el. Magas szinten működő, összekovácsoló- dott közösségek ezek. A honismereti csoport tagjai buzgón járják a környező falvakat. Népszokásokat, hiedelmeket gyűjtenek, s feldolgozzák, be is mutatják. Egyszóval néha felcsillan valami, de ezt tovább kéne vinni. Ügy lenne jó, ha a stafétabotot egy olyan ember venné át, aki nem hivatalnak tekinti ezt a munkát. Egyelőre sajnos nincs ilyen ember, nem találtunk. Felkerestük a járás összes általános iskoláit, ahol pedagógusokkal beszéltünk. Egyetlenegy sem akadt, aki vállalta volna. így más lehetőségünk nem volt, minthogy a KlSZ-megyebizott- ság titkárához, Szántó Mártonhoz fordultunk segítségért. Jó fizetést, lakást tudnánk biztosítani a népműve. löknek. Olyan ifjonc kéne, aki szívvel, lélekkel végzi feladatát, mert aki nem ég, az nem tud tüzet gyújtani. Megkeressük Szántó Mártont, aki a terület megyei tanácstagja is. Pétervására, közművelődés. A kérdést meg sem várva válaszol! — A nagyközségi tanács és a helyi társadalmi szervek kezdeményezése a személyi feltételek biztosítása érdekében mindenképpen pozitív, de eredményesebb lenne, ha a meglevő helyi szellemi kapacitásra is alapoznának. Tudom, hogy pedagógusgárdájuk visszahúzódik, de mégis próbálkozni kellene, hiszen a területen nem kis számban található műszaki értelmiség is. Mindenesetre amennyiben találunk egy alkalmas népművelőt, aki nem egy személyben, hanem a meglevő aktívákra támaszkodva szervezi a kulturális életet, akkor megpróbáljuk a lakosságot felébreszteni. Bízunk benne, hogy igényesebbek lesznek, a szabad idejüket okosabban használják ki, mint eddig. Persze komoly feladatai vannak és lesznek is még e munka szervezésében a helyi KISZ. bizottságnak is. Színesebbé tenni a megszokott hétköznapokat — ez a feladat! Tereny Andrea A görög színház Periklész korában, a commedia deli’ arte a középkori piactereken s a napfényes angol reneszánsz, a színház történetének három legragyogóbb pillanata. E három együtt kellett ahhoz, hogy ez a művészet olyan legyen, amilyennek ma ismerjük. A félstadionnyi görög színházépületek az év nagy részében üresen álltak. Két drámai verseny között csak a kecskék bóklásztak a márvány- oszlopok között. Volt épület, s nem volt „állandó társulat”. A commedia delParte színészei városról városra jártak, s a piactéren rótták össze hordozható színpadukat. Volt társulat tehát, de nem volt épület. A görögök adták a drámaköltőt s a színészt a világnak; a középkor összeszokott vándortársulatai emelték artiszti- kusan mesteri fokra a színészi játékot — olyannyira, hogy ideiglenesen a drámaköltőről is lemondtak; — a reneszánsz korban pedig végre minden „összejött”. Állandó színházépület, a vándortársulatok hosszú időre letelepedtek, a darabokat megint költők írták, és a színészek sem felejtették el a mesterségüket. Költő, írott darab, jó színészek, rendező-előadásszer- vező és állandó épület, mely már semmi más célt nem szolgál. íme, minden együtt van, ami a színház lényege. Ami ezután történik, a szüntelen fejlődés, változás, útkeresés, már csak mint az ember, aki a faekétől napjainkig mind korszerűbb eszközökkel veszi birtokába a világot, de lényegében már nem változik. Több keze nem nő. A színházépületeket először is az eső elől lefedik, ám ezután világítani is kell. A romantika korának gyertya-félhomályát és fáklyafüstjét (melyből számtalan színházi tűzvész, s még több jórészt máig is érvényes rendszabály származott) lassan felváltja a gázlámpa, majd az elektromos izzó. Mind pazarabb a „kivilágítás”, a színházi gépek „egyre többet tudnak”, hajnalfényt, vöröslő alkonyatot „végszóra csinálnak”, s napfényt utánzó pászmák vetülnek át a díszletbástyák lőrésein. Ám mindez — amellett, hogy teljesebb illúziót kelt — nem hoz tartalmi változást. Á színház önmegújulási folyamata ezentúl a nagy rendezőegyéniségek és a drámaírók műhelyében zajlik. Itt derül ki, hogy ennek a görögök óta érlelődő, és minden hatást magába olvasztó művészetnek naponkénti megújulása azóta sem egyéb, mint egy- egy korábban kitalált, s meglevő elemének időleges fölerősödése. A Shakespeare utáni romantikus kor a látványra helyezte a hangsúlyt. Hatalmas statisztériával dolgozott, díszleteiben felhasználta a korabeli festészet minden hatáskeltő eszközét. (De hiszen ez a nagyszabású középkori misztériumjátékoknak is jellemzője volt.) Heinrich Laube, a XIX. századi német rendező kardot rántott a romantika ellen, s azt mondta: „A színpadon minden a szó! A díszlet, a jelmez, a kellék fontos lehet, mégsem lényeges, csupán a párbeszédek által kifejezett cselekvés, ami színházat teremt.” (Erről beszél Shakespeare is a Hamlet ún. színészmonológjában, ha nem is pontosan így.) A drámaírók egyre inkább a társadalmi problémák felé fordulnak. Azt akarják, hogy a színpadi történetekben saját koruk problémáira ismerjenek az emberek. (A commedia delParte állandó figurái ezt emelték művészi magaslatokba, vállalva ezzel a hatóság rosszallását is, mely abban az időben leginkább botozás formájában nyilatkozott meg.) A munkásmozgalom fellendülésével írók és rendezők fogtak össze, hogy a színházat a demokrácia iskolájává, politikai fórummá tegyék, ahol drámai módon tudják felmutatni a kizsákmányolás ellentmondásait, s felrázni a tömegeket. (És a görög klasz- szikusok, ők nem ezt akarták? Arisztophanész nyíltan agitált a béke és a pelopo- nészoszi szövetség mellett. Meg is botozták a fegyvercsiszárok.) Legfontosabb állomás azonban mégis Laube, és az ő követői, a francia Antoine és a német Ottó Brahm. A romantika korában már- már gépiessé vált szavalóstílus, az „öblögetés” ellen küzdenek az emberi szó érdekében. Nagy gondot fordítottak a színészek termé3 szetes viselkedésére, hogy a mozgások és a gesztusok olyanok legyenek, mint az életben. E korszak nagy színésznője, Eleonóra Duse állítólag azzal képesztette el a minden újat gyanakodva fogadó német közönséget, hogy a színpadon, játék közben kifújta az orrát. Micsoda parlagi gesztus! Pedig a természetes beszéd, a magától értetődő mozgás és viselkedésforma, és a korhűség olyan „színpadi találmány”, ami nélkül nehezen képzelhető ef ma már a színház. Shakespeare színészed. még saját ruháikbanjátszottak, vagy nemes pártfogóiktól kértek kölcsön, ha az övék — mondjuk királyszerephez — túl kopott és sörfoltos volt. Képzeljük el Julius Caesart térd fölé érő sárga csizmában, tollas kalappal a fején, vagy Kleopátrát krinolinban. A huszadik század emberének történelmi jártassága ezt már nem engedné meg, mint ahogy visszatetszést kelt a „kulisszahasogató” szavalás, és a gesztikulálás is, mert lélektanilag nem érezzük hitelesnek. (A természetellenes színpadi mozgás, az érzelmek betanított, egyezményes gesztusrendszere ma is töretlenül él az operajátszásban. Figyeljük meg, a szerelmi áriáit éneklő tenorista hogyan teszi szívére a kezét, s hogy emeli homlokához, ha bánata van, tenyérrel kifelé, ahogyan. azt a romantika korában illett. Hogy jó-e ez vagy nem,, amikor a színház mór megvívta a maga harcát a természetes kifejezésmódokért, nem a mi dolgunk eldönteni.) A XIX. század végére és a századfordulóra mondhatjuk el tehát, hogy a színház a tömegek művészetévé vált. Színházak épültek szerte a világon, szánta minden nagyobb városiban, de a kisebbekben is. (Mágyarországön is szinte az összes színház ebben az időben épült.) Ügy kellett ez, mint az irodalom elterjedéséhez a könyvnyomtatás. Az előladások rendszeressé váilnak, elvileg mindenki számára elérhetők, hatalmasan felszökik az igény a mind újabb és újabb előadható darabok iránt, s ez igen sók kitűnő írót ösztönöz lenyűgöző drámai életművek megalkotáséra. Ibsen, Strindberg, Csehov, Bemard Shaw, Gorkij — csak a legnagyobbak közül. Ez az út már napjainkig vezet. Mester Attila A régi Burgtheater
