Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-28 / 23. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. január 28., csütörtök Elgurult forintok Munkásművelődés és a hatvani TIT Farsangolunk Eumópa-szerte hagyományai vannak a vízkereszttőJ hamvazószerdáig tartó időszaknak. Az emberek régóta próbálják bálokkal, jelmezes felvonulásokkal enyhíteni a tél hidegét. Hiába ítélték el a mulatozást jeles egyházi írók évszázadokon kérészitől, hiába tartották a farsangot az ördög ünnepének, csak annyit sikerült elérniük, hogy hamvazószerdán — negyven nappal húsvét előtt — a hívők hamut szórtak a fejükre, a bűnbánat jeléül. Ma már a hamvazószerda jelentése feledésbe merült, a farsangi szokások azonban még sok helyen elevenen élnek. Mohácson a busójárás mindig farsangvasámaphoz kötődik, az idén február 20—21-hez, mint a régi pogány tavaszi napforduló termókenységlvarázsló szokásainak maradványa, amit a sokác nemzetiség őrzött meg. Debreceniben, a hajdúsági farsang idején egymást érik a vidám események. Február 14-e délelőttjén végiggördül a főutcán karnevál hercegnőjének és hercegének hintája, a fanfá- rosok jelt adnak és kezdődhet a mulatozás. Zenés irodalmi presszó Ilyet is, olyat is Pofonok Január 26., kedd, este 6 óra, Bródy mozi. A teremben kihunynak a lámpák. A vásznon meg- jelenik a főcím: Az ama. tőr. Ezt a filmet a „szakma” és az otthoni közönség mint az 1979-es esz. tendő legjobb lengyel alkotását tartja számon. Rendezője: Krysztof Kieslowski művében hazája 70-es éveit, társadalmának korképét tárja elénk, érdekesen. Alapkonfliktusán keresztül érthetőbbé válnak az évtized , fordulójának lengyelországi eseményei. Jól sikerült háttér_ és környezetrajza felfedi a trauma néhány okát... Izgalmas film — különösen napjaink teszik azzá. Azt hinné hát a jámbor írástudó, hogy a mozit csak ostrommal veheti majd be, jegyet pedig csak hosszas sorbanállással és szokás szerint protekcióval szerezhet. A vetítőtermet megtöltik majd a hivatásos és botcsinálta politikusok; munkások és nem munkások; idősek és fiatalok; nők és férfiak — az érdeklődők. Akik kíváncsiak arra, vajon egy elkötelezett szocialista művész — ha nem is Wajda nagyságú —, hogyan látja — az események küszöbén — az idáig vezető utat. Arra gondol, hogy majd özönöl a nép, hogy lásson csodát és megtudja, vajon mit takarnak a rádió, a televízió és a sajtó hírei. Aztán jámbor írástudónk azt hiszi eltévedt és nem jókor érkezett. Az előtérbe nyoma sincs tömegnek, izgatott készülődésnek. A teremben, mielőtt kihunynak a lámpák, gyorsan számol: tizenkettő. Ennyien ülnek a széksorok között és olvassák a főcímet: Az amatőr. No, de sebaj! Majd csütörtöktől jön Terence Hill, a jóképű zsivány. Az ő pofonjai pedig megmozgat, ják még a legközönyösebbeket is... (szilágyi) Az ismeretterjesztés közügy, közérdek. A tudományok széles körű terjesztése úgy illik művelődési politikánk egészébe, mint az iskolarendszer, vagy a művészetek többféle ága. A teljesebb, a tartalmasabb emberért van, ezt a célt szolgálja a maga sajátos eszközeivel. És miközben így cselekszik, a műveltebb emberfők sokaságával segíti a szocialista társadalmi rend megvalósultát. Érthető tehát, hogy az MSZMP Hatvan városi végrehajtó bizottsága a közelmúltban behatóan foglalkozott a helyi Tudományos Ismeretterjesztő Társulat ténykedésével, mérlegre téve a városban és a környező falvakban végzett munka eredményeit. A bizottság tagjait természetesen nem a meny- nyiségi szemlélet vezette vizsgálódásukban. Ennél sokkal fontosabb volt nekik, hogy a tudományok, a politika, a művészetek terén mi érdekli ma az embereket, és hol szorul támogatásra, több energiára a mozgalom. KISZ-es politikusok \ Monori Zoltán titkári beszámolójából egyértelműen állapíthatták meg a vb-ta- gok, hogy a legutóbbi küldöttértekezlet konzekvenciáiból fakadóan a TIT mind Hatvanban, mind Boldogon, Heréden, Nagykökényesen a korábbinál hatékonyabban szolgálta a munkásművelő- dést, az egyes szakosztályok tevékenysége közötti színvonal jobbára kiegyenlítődött. Ebben nagy szerepük volt a helyi előadóknak, illetve ama ténynek, hogy ma már falun is „ütőképes” TIT-cso- portok működnek. És amíg a Hatvány Lajos Múzeum keveset tesz az ügy érdekében, addig a különböző tudományágak eredményeit hűséggel terjesztik a Debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem, az Uránia Csillag- vizsgáló, vagy éppen a központi TIT-stúdíó munkatársai. A tömegkapcsolatok munkálásában a Hazafias Népfront helyi szervezete és a városi Vöröskereszt nyújT tott legtöbb segítséget, míg a fiatalság köréből a Magyar Távirati Iroda KISZ- alapszervezetének felajánlása, a legjobb ifjú politikusok „vendégszereplése” volt mozgósító erejű. Az Ady Endre Könyvtárral karöltve eközben több tematikus vállalkozást — költészet hete, csillagászati hét, mezőgazdasági könyvhónap — rendezett a városi szervezet, továbbá ide sorolhatjuk a Hatvani Galériában futó képzőművészeti szabadegyetemet, amelynek egyik tagozata a Kossuth téri leánykollégiumban is működik. Hatékony társulások Nem érdektelen a munkahelyi ismeretterjesztés fellendülése sem, amely szintén az utóbbi időszakot jellemzi a TIT életében. És ha már szólunk róla, hadd említsük meg, hogy a vállalatoknál főként a jogi és közgazdasági ismeretek iránt van érdeklődés. így a Kiskemél, az áfésznál, a boldogi porcelánüzemben, a kisiparosoknál, a kerekharaszti cipőgyárban, vagy éppen a MŰFÉM telepén a szocialista ár- és bérrendszerről, a lakásvásárlási- és épitési kölcsön-lehetősé- gekről, családjogi kérdésekről, továbbá a jog és kötelesség viszonyáról zajlott le tucatnál több előadás nagy érdeklődés közepette. A természettudomány területét vizsgálva szintén előrelépést bizonyít az utóbbi évek munkája. Igen kiegyensúlyozott, a falvakra is kiterjedő ismeretterjesztést végez a csillagászati, az egészségügyi, műszaki, földrajzi szakcsoport. És csupán előadók hiányával magyarázható, hogy a fizika, kémia, matematika témaköréből viszonylag kevés megmozdulásra kerülhetett sor a jelzett időszakban. Fölbillent arányok Munka és tudomány. Ez a kapcsolat sem maradt ki a TIT-számadás vitájából. Hogy mi ebben a vitathatatlan? Az átképző és továbbképző tanfolyamok szervezéséhez, lebonyolításához nyújtott sokrétű támogatás. A szervezet, túl az egyedi előadásokon, a konzervgyárban például hegesztő tánfolya- mot, a kórházban kazánfűtői, kazánkezelői oktatást indított. Ugyanekkor az államvasutaknál évek óta sikerük van a műszaki témákat felölelő előadás-sorozatoknak, a közlekedésbiztonságot pedig azok a jól szervezett KRESZ- tanfolyamok, vetélkedők szolgálják, amelyekben ugyancsak felfedezhető a TIT jelenléte. Ami a rétegmunkát illeti? A kérdőjelet pozitív és negatív vonásokkal is feloldhatjuk. Mi most az utóbbira irányítjuk a figyelmet. A fizikai dolgozók körében végzett ténykedés arányai Hatvanban elmaradnak Egertől, Gyöngyöstől, és ezt csak részben magyarázza az a tény, hogy itt kevés az ipari üzemek száma. Ügy véljük — és ezt Monori Zoltán szavaiból is kiéreztük —, hogy a helyi ismeretterjesztés jövője, az ideológiai nevelő tevékenység hatékonysága szempontjából ígéretes vállalkozás lesz a párt- bizottság által kezdeményezett propagandista klub. Ami visszaüthet A vb-ülésen — akár Bocsi László, akár Szelei László észrevételére utalunk — olyan figyelemkeltő, vagy éppen figyelmeztető hozzászólások is elhangzottak, amelyekre érdemes még kitérni. Mégpedig úgy, hogy a szervezet jövendő tennivalóira apellálunk. Valóban háttérbe szorult a mezőgazdasági ismeretterjesztés, holott éppen most vannak felvirágzóban a szakértelmet kívánó háztáji, kisegítő gazdaságok. És a rétegszinteket sem szabad fi-' gyeimen kívül hagyni az egyes előadók, az egyes előadások megválasztásakor! Mert hamar visszaüt az, ha bizonyos közösségekben olyanok tartanak előadást, akiknek tisztánlátásához nem fér ugyan kétség, de vitatható a tartalom helyes értelmezése, az erre való hajlandóság. Egyébként az agrár jellegű ismeretterjesztés hiánya elgurult forintokra vezethető vissza. A megyei tanács mezőgazdasági osztálya ugyanis megvonta azt az összeget, amivel korábban az ügy mellett állt. Tehát vagy a helyi szövetkezetek, gazdaságok vállalják az előadások, tanfolyamok költségét, vagy az egész elmarad. Pedig nem érdektelen az agrárkultúra terjesztése, és az erre fordított összegek — országos tapasztalat szerint is — gyümölcsözőek. .. Moldvay Győző Mi kell ahhoz, hogy pótszékek szükségeltessenek egy estén a Dobos cukrászdában? Jól ismert, képernyőn, filmvásznon gyakorta látható, népszerű művész, aki vállalja a pódium közvetlenségét. Lukács Sándor ilyen jelensége a színházi, művészeti életnek. Megnyerő figurájával, kellemes hangjával a technika jóvoltából gyakorta találkozhat a közönség, s az egri színházbarátok is megismerhették már játékát. Most a zenés: irodalmi presszó ez évi második rendezvényén várták rajongói — dobogó szívvel, nagyobb arányban a szebbik nem képviselői —, hogy mit hoz, mit tartogat számukra a Vígszínház tehetséges, fiatal színésze. Azt ígérte, hogy a versek, a dalok nyelvén beszélget közönségével. Szavát nem tartotta meg: közvetlen, oldottabb kapcsolat csak ritkán villant fel ebben az egy órában. Nem tudom egy szálra fűzni, csokorba kötni azt, amit az előadó kínált. Neki sem sikerült. Petőfitől, József Attilától szavalt verseket, idézte fiatalabb költőbarátait és nemrég elveszített nagyjainkat, Nagy Lászlót, Váci Mihályt is. Vágyott békére, szabadságra, őszinte szerelemre, de a gondolatok súlyától, komolyságától bennünket féltve — talán maga is óvakodva —, mindezeket Kozma József sanzonjainak kellemes, dallamos simaságával, nosztalgiájával elegyítette. Részleteiben magával tudott ragadni, különösen Örkény monológjában talált rá arra a hangra, ami egyszerre volt közvetlen és elgondolkodtató, gesztusaival beszédes, mégis a pódium arányaihoz igazodva mértéktartó. Nevetést fakasztott Benedek mackó tanmeséjével, ízes-hangulatos eljátszásával. De az egy kis ilyet, egy kis olyat szerkesztésmód széttördelte az amúgy is nehezen egységbe fogható est egészét. S bár remek hangszerével, hangjával, kitűnően bánt, a választott versek gondolatainak közvetítésével, követhető értelmezésével most adós maradt. Virágh Tibor Színháztörténet dióhéjban (2.) Színház a piactéren A hármasszaltó előtt peregni kezd a dob. Egyetlen dob, de olyan, mint az, amelyik az elítéltet kíséri a vesztőhely felé. Az artista koncentrál, „belengi magát”, a dob egyre gyorsabban pereg, s érezni lehet, hogy feszül a nézőtér fölött a csend. Ilyenkor szemem előtt egy pillanatra megjelenik a halál. Ott áll az egyik oszlop tövében, ahová a kötéllétra levezet, és fölfelé néz. Aztán a hármasszaltó kilobban a levegőben, az artista elkapja társa kinyújtott kezét, s a cirkuszban elemi erővel feldübörög a taps. Gyorsan odanézek az oszlop tövéhez, s íme a halál már nincs ott. Elment. Kudarcot vallott ma este. Színház életre-halálra? — Vagy nem színház? Látszólag minden együtt van ahhoz, hogy színház legyen. Nézőtér, lelkes publikum, színpad, melyet itt manézs- nak, porondnak neveznek, s a porondon „játszó személyek”. De vajon az artisták játszanak-e? Mert itt a bökkenő. A színész kétségtelenül játszik. Azt játssza, hogy ő Halmet. Máskor meg Le- ontes, Szicília királya. Mindegyik hihető, mert én, a néző azt játszom, hogy elhiszem. Konvenció? — Évezredekre, visszanyúló közös megegyezés. Hiába ismerjük személyesen, látjuk az utcán, autóbuszon, ha színpadon áll, valóban Hamlet áll előttünk, s valahol titkon azt reméljük, hogy talán ma este életben marad. Hiú remény pedig, hisz ismerjük a drámát, s tudjuk, hogy a Hamletet játszó színésznek „nincs szövege” az életben maradásra. „A többi néma csend” — mondja a darab végéhez közel, s utána már csak a hódító Fortinbras következik. Ám mi mégis játszunk, mert hisz ez itt a lényeg. Ez adja azt a különös kapcsolatot, ami a színész és a néző között kialakul, ami semmi más művészeti ágban nem jöhet létre. Szemünk láttára születik a mű, a színész kézenfogva vezet bennünket, mint Ádámot az okos Lucifer, és színről színre együtt éljük át a tragédiát. Az artista nem játszik, és akik nézzük őt, mi sem. Nem a színpadi hősért rettegünk, hanem őérte, személy szerint. Mert az artista valóban életveszélyben van. Az a dob nem hiába pereg. A trapéz nagyon magas, az eldobott kés súlyos és hegyes, és az oroszlánok se fogatlanok. Elég egy elvétett mozdulat... Mégis miért foglalkozunk a cirkusszal is, ha lényegét tekintve nem színház? — Mert az artista és a színész édes. testvérek. Közös bölcsőjük ott ringott valahol Kréta szigete és az athéni Akro- polisz között, s az a szín- házi korszak, amelyről most szólunk, nem képzelhető el a cirkusz bizonyos elemei nélkül. A középkori olasz com- media dell’arte színészei akrobatáknak is kiválóak voltak. Sok olyat tudtak, ami ma egyértelműen a cirkusz „hatáskörébe” tartozik. Töredékes leírások őrzik ebből a korból annak a színésznek a trükkjeit, akit például a színpadon, teli pohárral a kezében hasba rúgtak, hanyattgurulva bukfencet vetett anélkül, hogy a bor kiloccsant volna, majd talpraállt, s ivott. És mint ahogy manapság a cirkusz vándorol városról városra, úgy vándoroltak a középkor keresztes hadaktól, rablóktól s adószedőktől fölvert útjain a színészek is. Ponyvás szekereiken a lovaknak való széna, s fosz- 16 csipkéjű jelmezek között bizony valódi kard s kanócos puska is- volt, és gyakran tekingettek a környező erdők felé, nem ólálkodik-e a közelben pénzt szimatoló rabló, asszonyra éhes kóbor lovag. Ám a színpadon csak fakarddal Commedia deH’arte-jelenet. Calott metszete vívtak. Söröshordókra, kecskelábú bakokra ácsolt dobogójukon, festett zsákvászon függönyeik közt, ebben a saját maguk teremtette kis emberi világban nem volt helye a vérontó eszközöknek. Pontosabban (s fontosabb) fegyverük volt: a szó. Éle humoruknak, gyilkos társadalomkritikájuknak volt, kíméletlenül kigúnyolták a mihaszna lovagokat, a zsugori kalmárokat, a gyűlölt adószedőket, de a városba került parasztot is, aki piperkőc módon igyekezett hasonlítani fenti lé- hűtőkhöz, s tájszólása a leglehetetlenebb helyzetekben árulta el. Meleg szeretettel ábrázolták viszont a talpraesett és furfangos szolgát, aki „józan paraszti eszével” minden grófot, lovagot s kalmárt lóvá tudott tenni. Aki ezekben a vándortársulatokban gazdag kereskedőt játszott, egész életében azt csinálta (Pantalone). Aki kuruzsló csodadoktor volt (Dottore) vagy hetven- kedő katona (Capitano) szintúgy. Leginkább őket tette lóvá az okos szolga (Arlecchino) és segítette révbe érni a tiltott szerelmeseket (innamorati). Az operett máig is őrzi ezt a hagyományt, a primadonna, bonviván, szubrett stb. szerepköreivel. Írott darabot nem játszottak. Előadásaiknak hangzatos — és iszonyúan hosszú — címe volt csupán, azonkívül némi cselekményvázlat, és helyszínrajz a fontosabb mozgásokhoz. Ez volt az úgynevezett kanavász. A szöveget rögtönözték, olykor a közönség hangulata szerint is, a bekiabálásokra azonnal reagálva. — Ne halj meg! — kiáltott valamelyik kapato- sabb céhlegény, s a hős természetesen azonnal feléledt, s játszott tovább, az összeszokott társulat pedig tudta, hogy az eredeti kanavász- szal ellentétben most a pap következik, meg az ásó-kapa, s a nagyharang. Megtehették, mert a színészek aprólékos megfigyeléssel építgették figurájukat egy életen át, és mert a mesterség apáról fiúra, anyáról lányára szállt, s vele öröklődött a szerepkör is, számtalan jellemző mozdulat, és sok-sokezer sornyi, minden helyzetre alkalmazható szöveg. Olyan volt ez az előadás, mint a sakkjáték. Az ellenfél — ez esetben a közönség — bármilyen húzására kéznél kellett, hog^ legyen a leghatásosabb replika (azonkívül még öt-hat megfelelő, a biztonság kedvéért). A commedia dell’arte kora volt ez, a reneszánszt és a felvilágosodást megelőző pirkadat. Az egyház és a hivatalos politika még eget-földet-poklot idéző misztériumjátékokkal olt bűntudatot a lelkekbe az égre törő katedrálisok előtt, de néhány utcával odébb egy csöppnyi terecskén, ahol már nem érezni án tömjénfüstöt, csak a közeli halászkikötő sós szagát, hordók görögnek, szekerce csattog, épül a színpad — a jövőnek. Mester Attila
