Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-08 / 287. szám

4.

i

NÉPÚJSÁG, 1981. december 8., kedd

A nem is bolond

Kaptam egy rendkívül kedves levelet Szabó István egri olvasónktól. A levélíró szerinti — és szerintem) is — legfontosabb mondatokat most ideírom, mint majd kiderül, korántsem a hencegés, mint inkább a tanácstalanság okálból. Az idézet:

„Általában szoktam az ön „kritikáit” olvasni. Azonban már legalább annyira unom őket, mint ön az Onedin családot. Egyébként felhívom szíves figyelmét, hogy cikkeit csak egyes szám első személyében írja, ugyanis nem hiszem, hogy közvélemény-kutatást végzett volna

Eddig a kedves hangiú levél lényegi része. S most teljesen tanácstalan vagyok. Ó, nem az Onedin ügyben, hanem annak okán A bolond lány ügyében. Meg azért is, hogy most az elismert és elfogadott „fejedelmi” többesben írjam meg a véleménye, met e tévéjátékról, ezáltal úgy tüntetvén fel magam, mint sokak szószólóját... Avagy? Írjam egyes számban, amely következtében fontoskodónak, a magam véleményét abszolútnak kdnyi- latkozó fráter színében tűnhetek majd fel.

A kedves Szabó István egri olvasóm lám alaposan feladta a leckét. Az apa, a fia, meg a szamár ... Mint a tanmesében. Még jó, hogy nékem csak két lehetősé, gém, egy alternatívám van. Vállalom hát az egyes számot, nehogy újabb haragosokat kerítsek magamnak, s kelljen amiatt utólag „közvélemény-kutatást” végeznem.

A bolond lány sem kerülhette el a sorsát. De ez nem is baj. Csodálom, hogy csak most került képernyőre nálunk ez a világszerte ismert és sikert aratott színmű, amelyet a ki tudja nem ezernél is több hazai előadásban játszottak már fergeteges tempójú bohózatnak, társalgási vígjátéknak, még szatírának is, éppen Egerben, sok évvel ezelőtt. Ám, olyan felfogásban — drámai elemekkel tűzdelt, társadalomkritikai vígjátéknak — amiként ezt Makk Károly rendezte, nos, ilyennek most először láttam. Meg is hökkentett. Ki is alakult az a véleményem, hogy Makk Károly elegénbolond— lány

*— —A

KÉPERNYŐ

ELŐTT

__________^

A kulisszák, azazhogy inkább a kamerák mögött: Huszti Péter, Igó Éva, még A bolond lány készültekor

Vers

vasárnap

Vasárnap délelőtt rendezték meg Egerben, a MESZÖV-székházban a IV. országos szövetkezeti verses prózamondó verseny egyik elődöntőjét. A versenyzők két kategóriában — áfész- és iskolaszövetkezeti tagok —adtak számot felkészültségükről. A csaknem száz résztvevő a kiírásiban tett ajánlást megfogadva, bátran válogatott a magyar és szomszéd népek meséiből^ balladáiból. A szép magyar beszéd különösen nagy hangsúlyt kapott e művek tolmácsolásónál.

Az elődöntőből 18 versenyző jutott tovább a következő fordulóba, amelyet I3-áp szintén Egerben, a Megyei Művelődési Központban rendeznek. A két kategória első három helyezettje az ország bármely területén lévő Skála-áruházban beváltható vásárlási utalványt is kapott a továbbjutás mellett.

Körösi Mónika átveszi a jutalmat Búzás Lajostól, a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetőjétől, a zsűri elnökétől (Fotó: Szabó Lajos)

Iskolaszövetkezeti kategóriában az első helyen Körösi Mónika, . az egri Alpári Gyula Közgazdasági Szak- középiskola tanulója végzett.

Az áfész-dolgozók csoportjában Barócsi Istvánná — Füzesabonyból — bizonyulta legjobbnak.

Mikor sebészkés - mikor gyógyszer?

Az Országos Kardiológiai Intézet ajánlja - Európának

san konok realizmusa egy olyan „bolond lányt” formált a képernyőre, amilyet nem is Marcel Achard írt, de amelyet elutasítani ugyanakkor értelmetlen dolog lenne. Makk Károly megpróbált mindent kihozni ebből a seanműbői, még azt is, amit nem lehetett, sok olyan gondolatot is ráépíteni, amelyet nem, vagy csak nehezen bír el ez a képernyőre került sdkeralkotás. Tudniillik sikere éppen abban van és vrilt, hogy úgy adott ziccer szerepeket néhány színész, nefc, hogy köziben- valamiféle társadalombirálati hangot is megütött, úgy keverte a drámai elemeket a bűivész- ügyességű, felszínes gégékké!, hogy a játék és a gondolatok mélyeknek tűnhettek ugyan, ám a mélység valójában csak a térdig ér.

Makk Károly úszóknak rendezte meg A bolond lány-t. És elismerésre méltó módon valóban újszerűén és majdnem elhihetően, miszerint a vígjátéki maszkok mögött valódi emberek, valódi társadalmi és mélylélektani gondok i s vannak. Ez a „majdnem” sokkal inkább dicséretnek értendő, mint elutasító bírálatomnak. A gond azonban ott és abban van, hogy egy majdnem semmiből egy igazán valamit csinálni csak pillanatokra lehet, még az olyan

bűvésznek is, mint Makk Károly. S ez az egyenetlenség, a pillanatok váltakozása, pontosabban a jelenetek külön-külön történő és másfajta értelmezése elsősorban Igó Éva játékában okozott zűrzavart, aki ugyan kitűnő színésznő, de híján van még — ez nem baj, még talán jó is — a mesterségbeli rutinnak. így aztán, hol intellektuális kékharisnyát, hol vékonyka szexbombót, hol filozófust, hol

ostoba tyűkocskát formált Josefa alakjából Nem is hiszem egyébként, hogy Josefa szerepe jó találkozás lett volna Igó Évával.

Huszti Péter magabiztosan mozgott e félig dráma, félig vígjáték, s majdnem bohózat kereteiben. Ám az igazi telitalálat, a „fazont adó” játékmester Darvas Iván volt. A régen látott Psota Irén újiból megfogalmaztatta velem is a kérdést,

— ó, miért ody ritkán?

Gondolom, sokaknak tetszett, sőt fenntartás nélkül tetszett A bolond lány. Bevallom, én sem unatkoztam. De egyes szám első személyében, úgy vélem, mégis el kellett mondanom e néhány megjegyaésnyi véleményemet A bolond lány-ról, aki

— vagy amely — nem is volt olyan bolond.

Gyurkó Géza

Az Egészségügyi Világ- szervezet a közelmúltban az Országos Kardiológiai Intézetet bízta meg: kísérje figyelemmel a világ országai" bán alkalmazott kardiológiai, diagnosztikai és gyógyászati módszerekkel kapcsolatos tapasztalatokat és dolgozzon ki ajánlásokat az európai országok kardiológusai számára. Miként dr. Gyárfás Iván, az Országos Kardiológiai Intézet szervezési-módszertani osztályának vezetője ellmondita: a

szívgyógyászat legfontosabb kérdésedre keresik a választ. Javaslataikat módszertani levelekben közük majd az Egészségügyi Világszervezet, az Európai Kardiológiai Társaság révén kontinensünk országainak kardiológusaival. Az első levelet előrehát- hiatólag 1982. végén küldik el.

Elemzik például, hogy a szív ritmus zavarainak melyik formájában és szakaszában kell a beteg mellkasába különleges eszközt, úgynevezett pace-makert ültetni. Jelenleg némelyik országban egymillió lakosanként ezer, más országokban csupán ötven pace-makent alkalmaznak. A betegeknek nem közömbös: alá kell-e vetniük magukat e műtétnek vagy sem, s az államháztartásnak sem mindegy: ' hány ilyen drága — 100 ezer forint értékű eszköz szükséges. Véleményt mondanak arról is, hogy érelmeszesedés esetén miként lehetne a leghatékonyabban megakadályozni a véralvadást, illetve a szív- infarktust, a megbetegedett szívkoszorúeret mikor kezeljék sebészeti beavatkozással, és mikor konzervatív gyógymóddal. A világ országaiban különbözőképpen vélekednek erről a szakorvosok. A gyógykezelések eredményeit mérlegelve döntik el, miikor ajánlatos a műtét. Némelyik szívbetegség gyógykezelési módjainak megújítását is javasolják, mivel az utóbbi években a

tudomány új módszereket, eszközöket fedezett fel, és fejlesztette a régieket. Üj vizsgálat például az echo- kardiográfia — amelynél visszhang révén az eddiginél eredményesebben állapíthatják meg a szív működésének hibáit, az izomzatá- ban lévő sérüléseket. Ezek alkalmazása > , még. költséges és meggoMMaflHBTíflbJ szükséges. Izotóp laboratórium például legyen kevesebb egy-egy országban, viszont teljes mértékben feleljen meg a követelményeknek.

Az ajánlások kidolgozásában közreműködnek az ország kardiológiái központjai, a fővárosiak csakúgy, mint a regionálisak, amelyek akárcsak az európai ilyen központok, behatóan foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. Az Országos Kardiológiai Intézet kéri azoknak az európai kardiológusoknak a véleményét is, akik jelentős eredménnyeket értek el a szívbetegségek megállapításában és gyógyításában.

«HBBwaBwiHiiiraa

Az idős madár- és díszhalkereskedő boltja előtt áll az utcán és galambokat etet. Tubicái hatalmas rajban telepednek köré; valahányszor csak megjelenik az ajtó előtt, szürkén lepik el a járdát, s nyüzsögnek, tolakodnak a kenyérmorzsákért, nem tisztelik egymást, se a járókelőket, akiknek le kell lépniük az úttestre, ha nem akarják megriasztani a falánk csapatot. S az emberek általában így tesznek: engedelmesen kikerülik a galambrajt. Egyrészt tudják, hogy vandál dolog lenne megzavarni őket a zabálás- ban, másrészt praktikus okok is közrejátszanak: nem óhajtanak a csattogva felrepülő madarak között áttörve toll- zuhatagot seperni a nyakukból, s nincs kedvük belegázolni a galambok jó emésztése következtében minden napra szavatolt mocsokba. Legfeljebb egy-egy gyerek akad, aki élvezi ezt a játékot; az aztán meg is kapja a fenyegetésekkel párosult átkokat a kereskedőtől, akinek szeméből ilyenkor leplezetlen gyűlölet szikrázik elő.

Az idős úr ugyanis állatbarát — ezt a vak is láthatja. Nem éri- be azzal, hogy választott hivatását gyakorolja; pintyeket, kanárikat, papagájokat, színpompás, áttetsző halacskákat és kis ékszerteknősöket ad el jó pénzért más állatbarátoknak; nem, ő még rátesz egy lapáttal; maga köré gyűjti Isten szabadon élő éhes' madárkáit — éppen csak prédikációt nem intéz hozzájuk, mint Assisi Szent Ferenc.

Az emberekre mogorván sandít, látnivaló, hogy sokat tapasztalt férfiú, aki tudja, hogy ez a faj lassú erkölcsi kínhalálra van ítélve, nincs benne semmi tiszteletreméltó; az ember el- korcsosodott, képmutató, pénzéhes, irigy és agresszív kreatúra; ha éppen nem árt valakinek, ez is csak azért van, mert nincs meg az ereje ahhoz, hogy rossz legyen, s ha véletlenül jónak mutatkozik, az pedig csak lustaságból, vagy akaratának tehetetlenségéből fakad.

Egyvalakit méltat csak köszöntésre, sőt néha egy- egy fintorszerű mosolyra is: az idős, délceg, ősz hajú főorvost, aki délelőttönként az utcában szokta sétáltatni ringó járású, pedigrés, soksok nemesi előnevű afgán agarát, öt, úgy látszik, respektálja, talán mert szintén állatbarát...

Mindez látszik a tekintetéből, miközben — ha nem zavarják — elmélázva eteti a galambokat. Nem hinném, hogy akad barátja a saját fajából, de ha mégis, az alighanem csak egy orvos, vagy egy másik állatbarát lehet. (A kettő különben gyakran egybeesik.)

A társadalomnak ezt a két — szociológiai szempontból összefüggésbe semmiképp sem hozható rétegét ugyanis egy platformra tereli egy furcsa közös szenvedély. Az a szenvedély,

amellyel mindenképpen meg akarnak győzni minket arról, hogy szánnivalóan törpék és nyomorultak vagyunk.

Az orvos esendő testünk megannyi hibáját, szabálytalanságát, rendellenességét tárja fel kéjesen, s veti ösz- sze a képzeletében élő, ideálisan funkcionáló szervezettel; majd fizikai jövőnkre vonatkozó egyre komorabb jóslatokkal igyekszik a félelembe, lemondásba, kétség- besésbe lökni. Az állatbarát jellemünket, tisztességünket veszi célba, s hasonló megfontolásokból tiszta és nemes lovakkal, sírig hű kutyákkal, szorgalmas hangyákkal, és bölcs elefántokkal hason- lítgat össze, éreztetvén, hogy megértünk a pusztulásra.

Nyilvánvaló, hogy egyik összehasonlításból- sem kerülhetünk ki előnyösen, s míg fogunkat csikorgatjuk tehetetlenségünkben, olykor bizarr látomásaink támadnak: lám, mintha ennek a két emberfajtának lassacskán valami glóriaféle kezdené övezni nemes homlokát.

S mivel hiányzik belőlünk az erkölcsi nagyság, hogy ellenkezés nélkül tudomásul vegyük a természet bölcs ítéletét, mely szerint az emberiség orvosokra és állatbarátokra, valamint emberekre különíthetett el, miként a tiszta búzától az ocsu, időnként kitör belőlünk jellemünk minden alantas kis- szerűsége, és a sarokba szorítva, minden látszatméltóságunkat levetkőzve, ocsmá- nyul vagdalkozunk.

Szavainkat ilyenkor ironikusnak szánjuk, bár a lelkünk mélyén érezzük, hogy csak még szánalmasabbak leszünk; ellenszegülésünk hullámai úgyis megtörnek a rendíthetetlen erő és maga- biztosság sziklaszirtjein.

— Ó, kedves doktor úr — sziszegjük tehetetlen dühünkben, mint egy félig már eltaposott, undorító hüllő—, ugyebár, ön, akiben- oly páratlanul ötvöződik egy hiéna és egy dögkeselyű minden tulajdonsága, ugyebár .ön még sohasem gondolt arra, hogy végül is hasonló, romlandó anyagból van gyúrva, s előbb-utóbb ugyanúgy sírba viszi az infarktus, a rák, vagy az elmebaj, mint minket, egyszerű halandóhat? S ön, tisztelt állatbarát úr. aki — hogy a hasonlatok terén a szakmájánál maradjak —, leginkább egy patkányra emlékeztet, ön, aki mindent megvet és elítél, amit nem ér fel ésszel, de nem elég okos ahhoz, hogy megtartsa magának a véleményét, vajon kinek a tiszteletét kívánja kivívni azzal a mizantróp eltökéltséggel, amivel a galambjait eteti?

A kigömbölyödött, idétlenül totyogó tubicák elismerésére áhítozik talán? Nem akarom kiábrándítani, de ezekben a dögökben csak nagyon hiányosan fejlődött ki a disztingválás képessége, és hiába rendez nekik mindennap terülj asztalkámat, a legcsekélyebb gátlás .nélkül fogják lerondítani holnap az ön tar feje búbját, s bizonyára a főorvos úr kackiás nyúlszőrkalapját sem kímélik.

Nehezebb helyzetben van • a főorvos úr, akinek az emberek jelentik a szükséges rosszat, és aki olyan gyöngéden szokott beszélni kiöregedett táncosnőre emlékeztető, egyenes vérvonalú ebéhez, mint rendelőintézeti betegeihez soha. Neki ugyanis hivatalból az emberbarát látszatát kellene kelteni, s ő — bármennyire nehezére esik is — igyekszik végigjátszani ezt a szerepet. A doktor úr körülményei között a szublimált állatbarátság nem egyeztethető össze a hivatásáról alkotott általános képpel, mint az ön esetében ;v állandóan konspirálnia kell.

Ha néha vesszük a bátorságot és visszapillantunk, azt is láthatjuk, hogy a főorvos úr délcegen, derűsen, egészségesen már föl is tűnt a sarkon, kezében a póráz.

Még néhány perc és ő is az üzlet elé ér, s két ujját finom eleganciával a kalapja széléhez emeli, ön, a másik állatbarát, tisztelettudóan megbiccenti kopasz fejét, s arcán megjelenik az a fintorszerű mosoly.

— Milyen kedves ember — gondolják mindketten szinte ugyanabban a pillanatban.