Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-31 / 305. szám

NÉPÚJSÁG 1981. december 31., csütörtök 7 Európa-szerte békemenetek a NATO rakétatelepítési szándé ka ellen Brezsnyev—Schmidt találkozó Bonnban: mosoly és kézfogás Kádár János az SZKP XXVI. kongresszusán (Fotók: MTI — KS — UPI — Rauter — « taszsz; A politika fotói a fotó politikája Olvasóink immár meg­szokták, hogy ezen az oldalon szombatonként tematikus, művészi fo­tókat közlünk. Most a fotók nem kevésbé te- matikusak, bár lehet, hogy kevésbé művészi­ek. Az év végén nem is a „művészet” a cé­lunk, hanem az év ese­ményeit óhajtottuk fel­eleveníteni képekben. A szükségállapotot Jelenti be Jaruzelski, a LEMP KB első titkára, miniszterelnök és nemzetvédelmi miniszter Még ma is, évtizedek múl­tán is, összefut a nyál a számban, ha eszembe jut. milyen finom is volt egyszer, bumfordi városi gyerekként még, falun, frissen f^jt tej­be áztatott kenyeret enni. A mennyei manna lehetett olyan, vagy lehet ilyen. A tejbe áztatott kenyeret nem pohárból, bögréből kanalaz­tam, hanem tányérból. Igen: mélytányérból. Először bele­aprítottam a kenyeret — ahogyan mutatták — és a kenyérre öntötték rá nekem a friss, langyos falusi tejet, hogy a rántottlevestől, az ün­nepi híg tejtől, a sovány koszttól mindig éhes gyom­rom valósággal belenyögött a gyönyörűségbe. Felnőtt koromban egyszer újra megpróbáltam. Felidéz­ni így is gyermekvolt koro­mat. Nem ízlett a tejbe áz­tatott kenyér. Hiába, az első csókot nem lehet újracsókol­ni, mert az már fanyar, ám, ha nem is lenne az, akkor sem lenne az első már. Egy­szóval ettem, kanalaztam a tejet, pontosabban a tejbe áztatott kenyeret; egyetlen, bár vastag szelet volt csak, egy ibrik tejjel nyakonöntve — de hát nem és nem. Meg­változott a férfi ínye? Min­den bizonnyal. Ez az emlék, a tejbe áz­tatott kenyér, most onnan ju­tott az eszembe, hogy né­hány tény, adat hallatán azt kellett kikövetkeztetnem, hogy lám, nemcsak az én ínyem változott az évek fo­lyamán, de férfivá érett egy egész nemzedék is körülöt­tem. Már.nem szeretik a tej­be áztatott kenyeret, nem is veszik, fölösen veszik a hoz­závalót ... A férfivá érett nemzedék — furcsa: 'nők is, lányok is! — csak követeli a kenyeret és a tejet, de valójában már nem is eszi. Ha nem frissen fejt, még meleg a tej, ha nem kemen­céből kivett, még forró a cipó. Panaszkodik az áfész elnö­ke, hogy mindig azzal ma- cerálja őt, meg a boltjait a sajtó, a rádió, meg a szom­szédasszony az emeletről, hogy már megint nincs ke­nyér ... — Tudod, mennyi kenyere.t visszáruzunk egyetlen hónap alatt? Fogódzkodj meg... — megfogódzom, szükség is van rá, mert jön a tény-adat — ... Négyszáz-húszezer forint értékűt! Majd félmillió fo­rint értékű kenyeret a húsz­egynéhány üzletünkből. Egyetlen hónap alatt... Ezt add össze! összeadom, azazhogy elő­ször szétosztom a húszegyné­hány üzlet között, elméleti­leg legalábbis, hát kijön ke­reken húszezer forint — át­lagban, persze. De ha ösz- szeadom, azazhogy megszor- zom az év hónapjaival, majd hatmillió forint kenyér vissz­áru „jön ki” egyetlen áfész hálózatából. Rendben van, tudom én azt, hogy a szá­mok nemcsak tájékoztatnak, de félre is vezethetnek. Tu­dom, hogy kilóra, fillérre, órára még számítógépes rend- . szerrel sem lehet kenyeret rendelni a vásárló kedvére és ínyére. Tudom, hogy egyik­másik boltnál ez a húszezer forint, mint átlag, a forgal­mához képest nem is olyan sok: „csak” húszezer forint'. De a hatmillió! Amelyet, ha beszerzők, összeadok egy kép­zeletbeli, országos méretű „fekete táblán”, hát százmil­liók adódnak a leírt kenyér­ből. Csak! Mármint, hogy csak a ke­nyérből. A tejipar, amely nem egy város, hanem inkább több megyét átfogó, országrészt el­látó üzemekben dolgozza fel a tejet, egy-egy jelesebb ün­nep után ezerliterszám „ve­szi” vissza a tejet. A kará­csonyi ünnepek után, éppen hogy kerek tízezer liter tej nem akadt gazdára. Mert másnapos volt. Nem lejárt: másnapos! Holott már úgy készítik a tejet — igaz, nem friss melegre, hiszen végtére egy tehéncsordát mégsem le­het az üzletbe beterelni —, hogy négy napig megőrzi a friss, zamatos, édes, illatos tej mivoltát. Tízezer liter egyetlen ün­nep és egyetlen tejüzem, azazhogy — a vásárlók jó­voltából. Megint szorozzuk, össze­adjak? Minek? Űgyis nyil­vánvaló, hogy a tejbe nem áztatott kenyér és a kenyér­rel meg nem ivott tej, mind­közönségesen mindaz, ami pocsékba ment, százmilliókat jelent. Tudom, azt is tudom, hogy az el nem kelt kenyér­ből éppen úgy, mint a meg nem vásárolt tejből, takar­mány lesz — pocsékba még­sem megy. Azt mondják, hogy egy perzsabunda az lu­xus. Azt mondják, hogy egy Alfa Romeo az luxus. A ki- piperézett balatoni villa is az. Az emberi munkával, az ember számára megtermelt kenyér és tej állatokkal va­ló feletetése az nem luxus. Miért nem az? Már hallani vélem az el­lenérvet azoktól, akik egyál­talán megtiszteltek azzal, idáig nyomon követték mél­tatlankodásomat : és vajon, aki ezt írta, az száraz ke­nyeret visz-e haza a boltból avagy frisset? Tejet prédikál, s ki tudja, hogy mit iszik? A magyar ember azért is ma­gyar, mert a kenyér az is­tene, ha jó az a kenyér. A tej meg legyen friss, azna- pos. Ami másnapos, írhatnak arra akármit, az másnapos. Világos? Hát így folyik most az olvasó és köztem a kép­zeletbeli disputa, így hang­zanak el képzeletbeli meg­jegyzések, amelyekre, töre­delmesen be kell vallanom: én is a friss kenyér híve va­gyok. Én is megnézem — ha eszembe jut — mikori a tej a hűtőben. De hát nem is erről van szó. Arról inkább, hogy a ke­reskedelemnek, a szállítók­nak — hiszen ez a szakmá­juk — mégiscsak jobban meg kellene szervezniük a terme­lést, a szállítást, az eladást és e három „műfaj” össz­hangját. És arról is inkább szóban, hogy táplálkozási szo­kásaink általában — az enyém is, persze — ódivatú- ak, az egykori kiéhezettség utáni dús zabálást még min­dig nem váltotta fel az ér­telmes étkezési mód. Hogy kenyérből és tejből milyen nagyméretű a pocsékolás, az csak egyik jellemzője és iga-' zolója a fenti megállapítás­nak. őseink (?) — még mi. magunk, az öregebbjei is — bizony megették a másnapos kenyeret, de még a harmad­naposat is, és az is tény, hogy a kannából mért tejről csak kóstolás után tudtuk meg ott­hon, hogy összement sava­nyút, macskának sem kellőt mért ki nekünk a boltos. Régen volt, talán igaz se volt, s ha igaz volt, hát ép­pen ■ azt akarjuk kenyérben, tejben és mindenben, hogy ne úgy legyen, mint volt. De azért úgy se. ahogyan most van. A megtermelt tej­ben. a kisütött kenyérben, túl a forintban kifejezhető anyagi értékükön, emberi, er­kölcsi érték is van. Az em­ber beléfektetett és forinttal valójában soha ki sem fe­jezhető értékű munkája: A „visszáruzás” nem a másna­pos kenyeret jelenti csupán, nemcsak azt, hogy néhány mázsa vekni nem talált gaz­dára. De azt is, hogy jó né­hány száz vagy ezer, avagy éppen tízezer ember felesle­gesen dolgozott. A munkája, amelyet szívvel, kedvvel vég* _zett, nem kellett már sen­kinek. A munka az ember. Akkor az ember vált feles­legessé’’ Messzire ragádnak á töp­rengés zabolátlan — tejes ke­nyéren nevelt? — csikai. Olyan messzin», hogy onnan már belátni egész munkás- társádalműnk jelenét és jö­vőjét, a munka sűrűn zöldel­lő rendjét, amelyben rozsda­barnán kúsznak ide-oda a munkát fojtogató arankái a pocsékolásnak. Megfogom hát szorosabban a gyeplőt, visszafogom a zablát, s le­szállók a nagy lóról. Le a kis fejőszékről, amelyen egy­koron ülve egy öreg paraszt­asszony fejt nekem tejet. A kenyérhez. amelyet aztán megöntöztem vele. Hogy tej­be áztatott kenyér legyen be­lőle. Amelyre még mindig visszaréved ínyem emlékeze­te. Fogok-e, fogünk-e vissza­emlékezni egykoron a nem kakastejes, de visszáruzott kenyérre, a nem frissen fejt. de „malacnak öntött ízes tej­re? Eh. félre nosztalgia, töp­rengés. olcsó közgazdálkodás: megyek friss kenyeret és mai címkéjű tejet venni. Mást az istennek se. Hogy. az egész jövendő évben így legyen? Drámai pillanat: merénylet a pápa ellen A merénylet pillanata Szadat egyiptomi elnök ellen: sortűz a díszemelvényre

Next

/
Oldalképek
Tartalom