Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-19 / 297. szám

Komputer — fiókák Tíz éve, hogy a szá­mítógépesítési kor­mányprogramhoz kapcsolódóan — öt megye diákjai számá­ra — megkezdődött a számítástechnikai képzés az egri Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskolában. Szervezést, rendszer- technikát tanulnak - és azt, hogy a gépies gondolatmenetre ho­gyan tanítsák meg a — gépet. Fotó: Kőhidi Imre Előre elnézést az olvasó­tól: nem bárgyú szójáték hozta össze a címben Liszt Ferencet, a zongora virtuó­zát és a szalámit. Nem azo­nos fogalmi kört, az étek fogalmát akartam én „ze­nei” szellemességgel fűsze­rezni. Mint alábbiakban ki­tetszik majd, nem egymás kontrájaként, hanem éppen- hogy egymásra csendülő egységként kerítettem egy­más mellé a magyar zené­lés világhírű klasszikusát, és a magyar „termelés” nem kevésbé — persze a maga módján —, ugyancsak világ­hírű klasszikusát. Mert a hüvelyesek között, ki tagad­hatná, a szalámié primátus a világhírben, igen régóta tartó idő óta. Barátom Mexikóban járt, hivatalos kiküldetésben, ter­mészetesen rendben levő papírokkal, ahogyan az szük­ségeltetik. Legnagyobb meg­rökönyödésére a mexikói reptéri kiskatona, miután alaposan megforgatta útle­velét, a következő szavak­kal adta azt vissza: — Si, Senor... az útle­vél ugyan kifogástalan, de ilyen ország nincs, ami ide van írva... Nem engedhe­tem be... — rövid futkosás, egy kicsivel magasabb sar- zsi^ és rendreutasítás: — Oktondi ez Senor... Már, hogyne volna ilyen or. szág. Nagyon is ismerjük ezt az országot — lelkende­zett és mentegetődzött a mexikói magasabb sarzsi, villámló tekinteteket vetve a repülőtéri határőrre... .... most azt gondolja a kedves olvasó, jön a szoká­sos: a Puskás, a "Kocsis, a Bozsik. — ... Bartók, meg Liszt országa. Bizony ismerjük Senor, Magyarországot... — intett szabad belépést a tá­jékozott sarzsi a barátom számára. Lehetne ez akár a mesz- sziről jött ember kitalációja is, ha barátom műveltségi területe nem inkább a mű­szaki, a technikai élettel kvadrálna, mintsem a ze­nei kultúrával. Amivel nem azt akarom mondani, hogy ő nem tudná, ki és miért világhírű Liszt és Bartók, de ha önmagától hozott volna kitalált példát, hát inkább Kandót, vagy Bánkit említett volna névnek is, poénnak is. Gyakran marunk bele a kishitűségtől hol gyorsan, hol gyengén dobogó szí­vünkbe: jaj, hol és mennyi­re ismernek bennünket a vi­lágban? S ha — elnézést a példáért — Dél-Basutó föl­dön nem tudják egészen pontosan, hogy Ginkota mer­re esik Budapesttől, sőt, uram bocsá’ a Mátráról azt hiszik, hogy az a Himalája dél-tibeti tájneve, máris kész a szentencia: kis or­szág vagyunk, senki sem is­mer igazán bennünket a vi­lágban. Az ellenkezője is igaz: magunk hencegünk, még a huszonévesek is az­zal hencegnek, hogy mi va­gyunk a 6:3 ország. Hogy aztán szomorúan meséljük el ittfton, kzűkebb, vagy tá- gabb körben: nem tud ró­lunk mást a világ, mint, hogy foci, meg gulyás, meg szalámi. A közeli barátok azok még igen, azok még csak tudnak, vagy már tud­nak rólunk néha, nem is keveset, de ahogyan távolo­dunk a glóbuszon a saját, s a szocialista rend határai­tól. úgy válik egyre isme­retlenebbé ez a kis ország, amelyet úgy hívnak, hogy Magyarország, s amelynek így szerepel a neve az út­levélben : Magyar Népköz­társaság. Hát honnan is ismerhet­né ezt az országot és így, mondjuk egy mexikói pa. rasztgyerékből lett kiskato­na? Liszt és Bartók mellé, Kodály, a zenepedagógus világhíre mellé megszámlál­hatatlanul sok nevet lehet­ne most odasorolni. Nem­csak a zenei élet, de a mű­vészetek más területének je­les magyar képviselőiből is. A tudomány embereiből, po­litikusokéból. Akikről mind­ről tudják, hogy magyar, s akik miatt azonnal tudják, hogy van Magyarország, Magyar Népköztársaság s azt is, mi az, hogy: magyar. Róluk tudják, miattuk tud­ják, általuk ismernek ben­nünket. Mert olyan, hogy magyar, általában, olyan nincs. Francia se. Orosz se. Ez a fogalom a nemzet, a népnév attól válik fogalom­má, hogy embercsoporto­kat jelöl, akiket történetük, etnikumuk, területük, kul­túrájuk, eszméik, nyelvük együttese tesz azzá, amik: oroszok, angolok, mexikóiak, ibok, jorubák vagy franciák. S még valami lényeges: a produktumok. Létezésük „jelei”. Ezek a „jelek” — önkényes fogalomhaszná­lattal írva — egyaránt le­hetnek híres-neves étkek, vagy hí rés-neves emberek, vagy híres-neves termékek. A Sanyo és a Toyota többet mond el Japánról, az átlag­embernek, mint ez a szó, hogy japán. Azért japán bálunk a japán, mert a szigetországi ipar, a japán ember termelte áruk hátán és nem csámpás fehér lo­von vonult be a világ pia­caira és a közember tuda­tába. És egyáltalán miért sze­gyei j ük mi azt, hogy: sza­lámi? Azon túl, hogy természe­tesen nem kevés valutát hoz az arra bizony rászoru­ló kis országnak, de magyar munka, a magyar lelemény testesül meg benne. A sza­lámi éppenúgy „magyar” — nem is tudom, miért ez az idézőjel? —, mint ahogyan magyar a Medicor Művek gyógyászati felszerelése, az egri Finomszerelvénygyór olajadagolója, az Ikarus-cég autóbusza, a paprika, vagy az alma, S mint ahogyan magyar a délibáb, a Horto­bágy, s bizony magyar a csi­kós is. meg a gulyás is. Életünk sokszínű, válto­zatos kaleidoszkópja alap­ján külhoni régebbi isme­rősök, vagy eddig minket nem ismert és emiatt csak most lett ismerőseink tet­szés szerint választhatnak belőlünk: foci és balett, ci­gánymuzsika és Sass Syl­via. Liszt Ferenc és a Neo. ton família, szalámi és per­getett akácméz, .Ikarus autóbusz, amely mind így együtt: magyar. önvágta sebek sírós önnyalogatása, egyfajta ódivatról új divat­ra kozmetikázott, szalonké­pesnek hitt kishitűségtől si­koltozó nacionalizmusa a magyarságnak, éppen olyan ostobaság mint a „mindé, nütt mi vagyunk ott, mert az is magyar, meg ez is ma. gyár, sőt, még a vikingek is magyarok voltak” — sumér- magyar vérvonalba gyöke­redző pöffetegsége egy mé­lyen korszerűtlen ideának. Vagyunk, mint minden nép. s azért vagyunk, mert létezésünket nem melldön­gető harsogással, vagy zseb­kendőt koptató nyafogással bizonyítjuk. Hanem a nevet szerzett fiainkkal, lányaink­kal, az általuk teremtett és nevet szerzett termékeink­kel. Legyen a termék bár szellemi, vagy anyagi, a ré. giben gyökeredzőén immár klasszikus, avagy hogy ép­pen forradalmian új, a klasszikusság ígéretével és igézetével. így fér meg mindenféle álszellemességnek tűnő szó­játék helyett a való világ fogalomalkotásában rólunk és egymás mellett Liszt — nagy betűvel, de írhatnám kicsivel is, miután a nagy si'kértartalmú magyar búza- liszt, ugye..., — meg a sza­lámi és így válik lehetővé, hogy Mexikóváros repülőte­rén egy magasabb sarzsi Liszt és Bartók nevében tudja, hogy mi a magyar. Moszkvában Petőfi, Tán­csics és mondjuk a szabol­csi alma nyomán lett min­dennapi fogalommá és jel­zővé a magyar, mint szó. Azon a bizonyos Basutó földön talán, éppen az Ika­rus autóbusz, az indiai Delhiben meg a Medicor neve jelzi szinte geográfiai pontossággal a még a tér­képhez sem értők előtt is, hogy van és hol van Ma­gyarország. Mexikó nekem például Siqueiros-ra rímel.

Next

/
Oldalképek
Tartalom