Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-10 / 263. szám

I 4. NÉPÚJSÁG, 1981. november 10., kedd Középműfajú igény GONDBAN VAGYOK: mit írjak? Azt nem írhatom, hogy Molnár Ferenc kitűnő színpadi szerző, -mert ez a megállapítás a közhelynél is közheliyesebb helytelenség lenne. Azt sem írhatom, hogy Márkus László jó színész, s hogy Huszti Péter, meg Al­mást Éva, Tolnay Klári nem kevésbé azok, mert ilyesmit leírni róluk voltaképpen nem is közhelyes dicséret, hanem bumfordi sértés inkább. Ma­radna a rendező dicsérete, Horváth Adómé, egy kis pur- parléval keverten, hogy bár kitűnő rendező — no ugye, már megint a bufordiság —, de az a jelenet, amelyikben az történik, hogy ... Csakhogy nem emlékszem egyetlen olyan jelenetre sem, amely ne olyan lett volna, amilyennek lennie kellett, il­letőleg, ha volt volna is olyan, nem értem rá odafi­gyelni, a következő jelenet miatt, amely már pontosan olyan volt, amilyennek len­nie kellett. Egyszóval nagy gondban vagyok. Molnár Fe­renc eme ritkán játszott, rit­kán látott, általam eddig nem ds _ ismert víg játékát, A farkas-1 elemezni botorság lenne, unalmas is, érdektelen is, s ami a leglényegesebb; értelmetlen is. Itt ülök hát, az írógép előtt, hátam mögött egy olyan te­levíziós játék bemutatójával, amelyről mint néző — leg­feljebb gyakorlott néző és nem „szakmabeli” — nem mondhatok mást, nem írha­tok mást, mint hogy nekem nagyon tetszett. Remekmű? Uram ég, hát le lehet ma írni Magyarországon egy Molnár Ferenc-tévé-vígjáték- ról, hogy az remekmű? Is­ten ments. Van olyan folyó­iratunk, amely jószermt tu­domásul sem veszi a televí­ziót, mintegy — akaratlanul is? — hangsúlyozva ezzel, hogy tömggélelmezési cik­kekkel nem óhajt foglalkoz­ni. Nos tehát egy „tömeg­étel” lehet remekmű? Szó sincs róla. EGY „SZELLEMI TÖMEG­ÉTEL” lehet jól megcsinált, lehet rutinos munka, tisztes mestermű legfeljebb, de olyan remekmű még nem született, amely a tévében látta volna meg a preciőzök napvilágát, olyan meg aztán nem is fog, ama úgy legyen remekmű, hogy vígjáték, hogy szórakoztat. A remek­művek, ha vannak, akkor azok rendszerint a képernyőn kívül vannak. S nem vígjá­tékok, hanem tragédiák és elsősorban klasszikusok, de azon túl és azon belül is el­sősorban külhoniak. Hogy Molnár Ferenc klasz- szikus? A vígjátékban, kérem. Le sem merem írni, még tagadó formában sem, mert egy lap­ra, sőt egy sorba kerülnek, hogy Molnár Ferenc, mint vígjátékíró, mint színpadi szerző volt és lett olyan klasszikus, mint... Nem és nem: távozz tőlem, kételke­dés ördöge, te irodalmi-bűnre bújtató kétszarvú kaján, juszt sem írom le azoknak a klasz- szikusöknak a névsorát, akikkel én egyenrangúnak tekintem Molnár Ferencet! Mint vígjátékírót! Nem írom le, már csak azért sem, mert kevés lenne e hely a nevek felsorolására. De hát ez az én ügyem, az én mércém, íz­lésvilágom, szellemi minősé­gem és talán mennyiségem is. A lényeg más, a lényeg az, hogy A farkas nem remek­mű, nem lehet az, mert víg­játék. Magyar vígjáték. Persze, ha e vígjátékot drámára rendezte volna Hor­váth Ádám és a szerző neve mondjuk Franz Müller, az alkotás címe meg Der Wolf lett volna, lehetett volna ta­lán remekműről is fogal­mazni. Volna!' Ha nem lett volna akkor is tévéjáték belőle. Így tehát egy igen, jól si­került tévébemutatót szóra­koztam végig a középműfa­jú igényekkel megáldott né- zőtársaimmal együtt. Gyurkó Géza Kamaszkorban Mennyiségileg nincs baj a televízió pedagógiai jellegű műsoraival. Minőségileg an­nál inkább! Ezt a meggyő­ződést erősítette meg ben­nünk A kamaszkor körül című, ötrészesnek hirdetett — százezrekről szóló — so­rozat két utóbbi adása. A műsorvezető szerepkö­rét Vekerdy Tamás pszicho­lógus vállalta. Tiszteljük jó szándékát, de eddigi produk­ciója meghökkentett, A fia­talokat ugyanis — s ez vas. kos tartalmi hiba — túlzot­tan rózsaszínben látja, oly­annyira, hogy rég elfogadott alapvető igazságokról feled­kezik meg, azokról, amelye­ket minden valamire való szülő ismer a gyakorlatból. Lusta, szemtelen a tizenéves? Le kell szoktatni róla! Meg­értéssel, érvekkel, határozott szóval, követeléssel. Ezt tette Makarenko is, s nem keresett folyvást mentséffel az ifjak helytelen cseleke. deteire. Az ilyesféle fogadat- lan prókátorságot egyébként a fiúk-lányok is megmoso­lyogják. Erre céloztak a meghívott szülők is. Sajnos rájuk senki sem hallgatott, Vekerdy mondta a magáét hosszasan, unal­masan, vontatottan. Tehet­te, hiszen negyvenöt perccel rendelkezett, ennyit rabol­hatott él drága időnkből. Az különösképp bosszan­tott, hogy* a formai megol­dás is erőszakolt, gyerekes volt. Hát igen, ez a produkció is a, kamaszkor problémái­val birkózik, egyre kemé­nyebből. A szomorú csak az, hogy hátravan még két foly. tatás... (pécsi) Antal Imre és a zongora- verseny Háromnegyed órát kapott Antal Imre, hogy a 19. Liszt—Bartók zongoraver­seny eseménybeli históriáját bemutassa, művészi értékeit felragyogtassa. Ez a riport több főhősről, több főtémáról és sok_sok sorsdöntő mozzanatról adott villámképet, olykor csak egy-egy felvillanást. Mert a vitathatatlan téma, a zene, a zongora, a művész minde­nek előtt és fölött vörös fo­nalként húzódott végig a riporton. Ennek a sokágú és igen érzékeny művészi területen mozgó riportfilmnek a ze­nén kívül mégis Antal Im­re volt a főhőse. Akit alig láttunk, alig mondott né­hány mondatot, a ké’ dése. ket sem' úgy tette fel, i.ogy abban a felelet is benne mosolygott, csak a kérde­zettnek kellett odaböknie a fejével. Antal Imre nagyon tud kérdezni. Talán azért, mert 1968-ban ő nyerte ezt a Liszt-zongoraversenyt. Ta­lán, azért, mert a zenei nemzetközi mezőny művész­ként is, tévés emberként is befogadta. Humora van, de­rűsen reagál, több nyelvén beszél. Ügy hiszem, a fentebb felsorolt jellemzőkön felül van még egy nagy tulaj­donsága. Lelkiismeretes, az arányérzék erényével. Min­dent és mindenben mér, jel­lemez azzal, ahogy valamit kérdéssé tesz. A francia lányt a zene befogadásáról faggatta, Sándor Györgyöt a koncert- és hangversenyzon­gorista kategóriájáról. Ko­csis Zoltánt arról, hogyan és miért állt így össze a verseny programja. S a vé­gén kiderült: az első díjat nem lehetett kiadni. Talán nem is a versenyzők voltak hozzá kevesek, ebben mint­ha a rendezés is udas lett volna. Ezt Antal lm te nem mondta ki. Ennél ő udvaria­sabb. Sőt, ritka téves egyé­niség! (farkas) A 142, estén Seherezádé be­lefogott a kiváló Szolimán titkának elmesélésébe. „Élt egyszer Bagdad váro­sában egy nagyon gazdag és igen-igen hatalmas kalifa. Minden gazdagsága ellenére szörnyen féltékeny volt szomszédjára, a kiváló Szo­limán hercegre. A kalifának jelentették kémei, hogy a hercegnek van egy csoda­számba menő hátaslova: egy éjfekete ló, melynek csak egy szeme van a homloka közepén, és amely oly sebe­sen száguld, mint a sirokkó, anélkül, hogy a legkisebb zajt csapná. Sem elefántot, sem tevét, sem pedig repülő szőnyeget nem láttak még, mely hozzá volna fogható. A besúgók arról is hírt adtak, miszerint á ló már meglehe­tősen régóta a herceg tulaj­donában van, azelőtt pedig az apjáé volt. Ebből a külö­nös tényből arra lehetett kö­vetkeztetni, hogy az állat egyéb kiváló tulajdonságai mellett magas életkora is fi­gyelemre méltó. Ahogy a ka­lifa mind többet tudott meg e csodalény erejéről és ter­mészetéről, úgy gyűlt mind nagyobb szenvedélyre irán­ta: „Akarom ezt a paripát, akarom!” — toporzékolt ke­leti papucsában. Kegyencnő­je, Sardhita mindezt moso­lyogva nézte. A kalifa megbízta nagyve­zérét, hogy vigyen a herceg­nek egy ládikót teli lazúrkő- vel, melyek közül a legki­sebb is akkora volt, mint egy galambtojás. A herceg tisztelettel megköszönte az ékszereket, ám egyúttal ud­variasan közölte, hogy lovát nem adja a kalifának. Né­hány napig jól tartotta a nagyvezért, majd útjára bo­csátotta azzal, hogy adja át hódolatát urának, vala­mint nyújtsa át neki ezt a dobozkát, mely strucctojásnál nagyobb zafírral, smaragd­dal és rubinttal van teli. A dühöngő kalifa lefejeztette küldöncét, és elhatározta, hogy ha másképp nem-megy, hát erőszakkal éri el célját. Parancsára egy nap elra­bolták a herceget, mikor a sivatagban járt. A hálóval, mellyel foglyul ejtették, erő­sen összekötözték, így vitték a kalifa és kegyencnője, a gazellalábú Sardhita elé. A herceg megvetéssel teli csenddel fogadta a hozzá in­tézett kérdéseket, majd ezt mondta: „Sohasem fogom el­árulni a lovam titkát! De egy dolgot.jól jegyezz meg: nem éi ez ' a paripa sem vízzel, gyümölccsel, takarmánnyal, sem kuszkusszal, roston sült birkával, sem pedig mézes­kaláccsal, teával. És tudd meg azt is, ha nem táplá­lod megfelelően, egy lépést sem fog tenni. Ám, ha meg­adod neki, ami kell (ha egy­szerű étkét megfelelően, igé­nye szerint adagolod), mesz- szebb röpíthet téged Egyip­tomnál, vagy akár Etiópiánál is. Ezt csak azért mondtam el neked, mert nagyon sze­retem a lovamat, és nem tudnám elnézni, hogy rossz kezekbe kerüljön. Ugyanr akkor biztos vagyok benne, hogy sohasem leszel képes mozgásra bírni őt. Ennek tit­kát egyedül csak én isme­rem ...” A kalifa palotájában köz­szemlére tették a csodalényt. Tódultak is oda a kíváncsi­ak. Ki sörényének éjfekete színében, ki egyedülállóan kényelmes nyergében gyö­nyörködött. A kalifátus leg­híresebb bölcsei mindhiába vizsgálgatták a lovat, táplá­lásának titkát nem tudták megfejteni. A kalifa messze földön ismert mágusokat hí­vatott, hátha ők több siker­rel járnak — ám minden próbálkozás hiábavalónak bi­zonyult. Némelyek azt állí-, tották, hogy a ló csak arany­nyal és drágakövekkel táp­lálkozik, mások meg voltak győződve arról, hogy egy lángész rejtőzködik benne. Eközben a fogoly mindvégig szótlan maradt, ám a kalifa türelme is végső határához érkezett. Kijelentette: Ha a herceg egy napon belül nem árulja el a titkát, másnap nyilvánosan karóba húzatja. A fogoly közönyös vállrándí­tással fogadta a hírt. A her­ceg merészségétől elbűvölt Sardhita elhatározta magá­ban, hogy megmenti őt. Al­konyaikor hét selyembe bur­kolózva elindult a zárka felé. Szorosan a falhoz simulva haladt, oroszlánsörényhez ha­sonlatos haja ziláltan borult * a vállára, gazeLlalábán bi­zonytalanul lépdelt, antilop- barna szempillái még bar­nábbnak tűntek. Addig ciró­gatta a herceget, addig hí- zelgett neki, míg az elárul­ta a titkát. Sarditha, kezében egy hasas kőedénnyel, mely a különleges táiplálékot tar­talmazta, elindult a terem fe­lé, ahol a ló volt kiállítva. Az edényben nem volt más, mint közönséges bűzös olaj, mely nagy bőségben tört fel a földből mindenütt a kör­nyéken. A lóhoz érvén adott neki egy kortyot, mire az ál­lat csodák csodájára erőre kapott, majd megindult. Sardhita nyeregbe pattant, csendben a herceghez lova­golt, és azon nyomban kisza­badította. Midőn reggel a palota föl­ébredt, hatalmas káosz ke­letkezett. Nem találták sem a kegyencnőt, sem a kiváló Szolimánt, sem pedig a lo­vat. A ló helyén csupán egy olajjal félig telt edényt llel­tek. Nem győztek álmélkod- ni, hogy egy ilyen csodála­tos állat táplálékul beéri hol­mi közönséges kőolajjal. A kalifa meg kóstolta az edény tartalmát és nyomban meghalt. De látom, .pirkadni kezd — szólt Seherezádé —, a történetet majd holnap foly­tatom”. Franciából fordította: Grabócz Gábor Katasztrófafilm Mitta-módra Bizonyos vagyok benne, hogy Alekszandr Mitta szovjet rendező neve nem­csak a mozirajongók előtt ismerős. Hiszen nemrégiben mutatta be a televízió is Péter cár és a szerecsen cí­mű felnőtteknek szóló me­séjét, amellyel tudatosan — és eredménnyel — kereste a nézők kegyeit. De nem­csak az utolsó előttivel. Elég talán csak a két nagy sikerű filmre, a Szerelmem Moszkvára és a Ragyogj, ragyogj, csillagom címűre utalni. Igen, úgy tűnik, a szov­jet rendező következetesen kutatja, miként lehet — mű­vészi megalkuvás nélkül — minél hatásosabb produk­ciókat csinálni. Katasztrófa földön-égen című kétrészes filmjével, — amelyet e na­pokban játszanak a mozik — félreérthetetlenül szintén egy volt a célja. Nos, lássuk hát, milyen is egy katasztrófafáim. Mitta- módra. Kezdjük a végével, azaz a második résszel Jó! Vagyis minden szempont­ból kielégíti a borzongásra vágyók igényeit. Egy repü­lőt gyógyszerekkel kataszt­rófa sújtotta városba kül­denek. Mielőtt visszaindul­nának, ismét kitör a helyi félelmetes vulkán, de a rajt — sebesültekkel megrakot- tan — szerencsére így is sikerül. A fölszállás ára azonban igen nagy. Sérült a gépmadár burkolata^ s irá­nyító szerkezete is. Vajon kik, s hogyan menekülnek meg... ? Az izgalmat a befejezésig sikerül fönntartania a rende­zőnek, nem utolsósorban, a jól kiválasztott szereplők (Georgij Zszsonov, Anatolij Vasziljev, Leonyid Filatov, Alekszandrova Jakövleva, Irina Akulova) s a borzal­makat kiválóan fényképező operatőr, Valerij Suvalov segítségévéi. Á néző tehát nem csaló­dik. Azaz... Van ugyanis egy első rész is, amely lát­szólag csak azért készült, hogy a katasztrófa hőseit — a tökéletesebb izgulás és együttérzés érdekében — bemutassa. Látszólag. Én ugyani® hajlok arra, hogy Mitta titofcbam azt ágyeke^ zett inkább kideríteni, va­jon földolgozható-e a „szür­ke” mindennapi élet is oly érdekfeszítően, mint a rend­kívüli helyzetek. Nos, a rendezői megbi­csaklás itt érhető tetten. Ez a szürke élet ugyanis nem áll másból, mint válásból, leányanyasásból, nőcsábí­tásokból .. egyszóval volta­képpen egyetlen főszereplő sem él a — közfelfogás, sze­rint — normális életet. Már­pedig a valóság realista be­mutatása helyett így egy­szerű modellezéssé válik a film első része, nem fjedig a fantasztikus „második rész” érdekes ellenpontjává. Gyanítom, elsősorban ez az oka annak, hogy teljesen szétesik a produkció. S a néző azzal az érzéssel távo­zik: jó, jó, de adhatták vol­na a jegyeket külön is... Németi Zsuzsa’ Dl Pályázat négy fő ágban Tudományos-technikai úttörőszemlék A Magyar Úttörők Szö­vetsége, a Művelődési Mi­nisztérium és az Országos Pedagógiai Intézet az idén is meghirdette a tudomá­nyos-technikai úttörősizem- lékre a pályázatokat. Az is­kolákban a napokban mint­egy 200 000 f üzetecskét osz­tanak ki a gyermekek kö­zött, akik a kiadványban szereplő feladatok megoldá­sával pályázhatnak a kü­lönféle szemlékre. Az akció szervezői elsősorban a VI., a VII, és a VIII. osztályos úttörőkhöz fordultak, azok­hoz a pajtásokhoz, akik ked­velik az izgalmas játékokat, a felfedezést, a kutatást, és szeretnék próbára tenni ké­pességeiket. A pályázatot négy fő ág­ban — matematikai, társa­dalomkutatói, természetku­tatói és technikai — hirdet­ték meg A matematika iránt ér­deklődő általános iskolások Péter Rózsa matematikus Játék a végtelennel című könyvének tanulmányozá­sával oldhatják meg fel­adataikat. A társadalomkuta­tók vetélkedőjének ez évi témája a változó világ. Űj- szerűek a feladatlapok is: aZ Országos Széchenyi Könyvtár folyóirattárából kerestek elő a pályázatot ki­írók két, 50 évvel ezelőtt megjelent újságot. Az egyik a „Népszava” — a munká­sok, a dolgozó emberek, a másik a „Társaság” — az nemzetiségi, a nyelvi és az irodalmi vetélkedőknek is. előkelő rétegek lapja volt. Mindkét hírlap 1931. januári számából cikkeket, közle­ményeket válogattak össze. Az úttörők feladata, hogy tanulmányozzák a két új­ságot, s az összegyűjtött anyag alapján írjanak dol­gozatot a korról. A természetkutatók olyan feladatot kaptak, amelyek alapján nyomon kísérhetik, miként befolyásolják a nö­vények életét az élettelen környezeti tényezők. Az egyéni pályázatok mel­lett meghirdették a már ha­gyományos tudományos- technikai úttörőszemlék or­szágos vetélkedőinek döntő­jét, amelyeken egy-egy fel­menő rendszerű szemle, vei télkedő, verseny legjobbjai mérik össze tudásukat. Ezek a találkozók rendszerint á tavaszi, a nyári szünddőré esnek, témájukban sokról többek, mint az egyéni pál lyázatok. A napokban ala­kult ki az országos döntői menetrendje. így az orosí nyelv barátai jövőre az dpi. rilisi tavaszi szünetben Egerben versenyezhetnek. A természetkutató és. a tán- sadalomkutaió úttörők or­szágos vetélkedőiét a követi, kező év júniusában Csilléi bércen rendezik meg. Ugyanitt találkoznak ugyan­csak júniusban a legkivá­lóbb úttörő matematikusok és, az ifjú eszperantisták. Csillebérc ad otthont a A legkiválóbb úttörő me­zőgazdászok Keszthelyen találkoznak majd. (MTI)

Next

/
Oldalképek
Tartalom