Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
NÉPÚJSÁG, 1981. november 7., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Bibliai Jelenet Önarckép E heti irodalom-művészet rovatunk képanyagát Hermann Lipót grafikáiból válogattuk. A hatvaniak után teljesült a képzőművészet gyöngyösi barátainak vágya is. Ünnepélyes keretek között szeptember 6-án adták át a város galériáját. A városi tanács tulajdonába került véglegesen Hermann Lipót hagyatéka. Az intézmény a Petőfi Sándor utcai Haller—Berényi műemlék kastélyban kapott helyet. Elsőként a hagyaték 71 legszebb alkotását tekinthetik meg az érdeklődők november végéig. (Szabó Sándor reprodukciói) Korunk nyitánya NAGT ÖSSZEÜTKÖZÉSEKKEL, SZORONGÁSOK KAL és reményekkel teljes világdráma, amelyet együtt élünk mi — példaszerű és riasztó főszereplők, milliókban számlálandó szereplők embermilliárdokban áradó statiszták, mi: emberiség — élünk immár 64 nagy esztendeje a földkerekségen. Hol az a Shakespeare, aki csak ízelítőt adott volna ebből a vészterhes átalakulásból, amely az osztálytársadalmak (évezredek) emlékeit felhalmozó múltjából az emberhez méltó remények jövője felé vezet? Mi magunk éljük át, mi magunk vagyunk a dráma személyei, a történelem szöve- gezi kinek-kinek szerepét, s egyben mi magunk vagyunk a nézők, akik lelkűkben átélik a cselekmény bonyodalmait. És ahány nemzet, mindegyik a maga múltjának terhével, jelenének adottságaival más-más módon éli át a közös emberi történetet, s a nemzeteken belül minden egyes család, a családon belül minden egyes ember saját élmény* - ként kapja és bonyolítja a látnivalót is, a tennivalót is. ÜGY FONÓDNAK-KÜ- SZÄLÖDNAK ÖSSZE a sorsok, hogy saját helyét, saját lehetőségeit, saját feladatát sem értheti az, aki valamelyest nem értené az egész óriási és szakadatlan drámai folyamatot, amiként még a statiszta sem mozoghat helyesen a színpadon, ha nem tudja,- miről szól a dráma, és miféle jelmezt kell neki ebben a drámában viselnie. — Sokkalta prózaibb és gyakorlatibban ez — Annak, hogy én idekerültem, sokkal prózaibb okai vannak. Én egy szakérettségis komszomolistá n ak a nadrágján voltam. csontgomb megvetően elhúzta a száját, a vörös zavarában még jobban elvörösödött. — Az én gazdám — folytatta a fémgomb. — fürtös hajú, makacs homlokú, köpés tekintetű fiú volt. Megszállottan tanult. Amikor a tanulás engedte, vagont rakott ki a pályaudvaron. Közben az Ifjú Gárdát énekelte. A legszükségesebb beszerzendői közt vásárolt egy nadrágot is, s ezen a nadrágon töltöttem be hivatásomat. Azt nem mondhatnám, hogy kizárólag az" ő személyét szolgáltuk volna. öt, hozzá hasonló derék parasztfiú is igényt tartott a szolgálatainkra. Kinek mikor szüksége volt rá, az vette fel a nadrágot. A fürtös fejű sokat olvasott. Mind többször bízták rá, hogy beszédet mondjon az alapszervnél. Ha ■ nem jutott eszébe a megfelelő kifejezés, akkor egy jó nagyot rántott a nadrágján. Gyakran persze huzigálta is; ezt azért úgy hangzik, hogy aki járatlan a történelemben, az- nem érti saját jelenét sem, és aki nem ismeri az éppen folyamatban levő történelmi korszaknak legalább is a fővonalait, az még napi teendőit sem végezheti helyesen. Vagyis valóban úgy kell szembenéznünk azzal, ' ami a világtörténelemben ama napon — 191?. november 7-én — a cári Oroszországban kezdődött, mintha figyelmesen néznők a színjátékot, amely istenigazából tükör, hiszen a néző egyszerre ül a nézőtéren, és szerepel vagy statisztál odafent a színpadon. És mint minden valamirevaló drámát, ezt is csak akkor érti- érzi a néző, ha tudja, hogyan is kezdődött, amiként egy igazán jó zenés műnél is a nyitány adja meg az alaphangulaitot. ENNEK A NAGY KÖZÖS DRÄMÄNAK a nyitánya az „Októberi forradalom” kezdetét jelentő november 7. És ez a sajátos dátumjáték hordoz magában valamit a régi misztériumok örökségéből is. A történelmi évforduló ünnepi ességét fokozza — s hasonlatossá teszi minden lélekre ható ünnephez —, hogy akárcsak hajdani hitek misztériumait, ennek titkát is csak a „beavatottak” értik. Mert maga a mondat rejtelmesen hangoznék, ha a beavatott nem értené. A mondát így hangzik: „Az októberi forradalom november 7-én tört ki”. Csak a beavatott érti, de itt nem ködös hiedelmekbe kell beavatni az értő tudatú embert, hanem a társadalmi törvények érthető kódexébe: a történelembe. csinálta, mert üres volt a hasa. Egyszer aztán egészen elszontyolodva, nekibúsulva jöttek haza a fiúk. Meg kellett venniük a Történelmi materializmus című tankönyvet, és elő kellett fizetniük, a Fiatalok Pravdájára, de nem volt egy fillérjük sem. Akkor a fürtös fejű belém csimpaszkodott, és határozottan azt mondta: „Fiúk, vagy befejezzük a tanfolyamot, vagy megtartjuk a nadrágot. Nyomás a zsibvásárra!” A fiúk nagy kacagás, viháncolás közepette lerángatták róla a nadrágot. E kkor szakítottak le engem is... Félóra múlva a padlón hasalva az én gazdám fölolvasta a Történelmi materializmust; én meg azt gondoltam a priccs alatt: „Ha majd egyszer nagyszerű harcos kommunista válik ebből a fiúból, abban bizony nekem is lesz némi részem...” — Na, persze, persze... — dünnyögte a csontgomb. nem minden rosszindulat nélkül. A fémgomb köpött egy nagyot, s mint akinek nincs több mondanivalója, hátat fordított a másik kettőnek. Bratka László fordítása Aki járatos korunk — vagyis az utóbbi 64 év — történetében, az tudja, hogy az a cári Oroszország egy másik naptár- rendszerrel élt . Abban az ortodox kalendáriumban akkor és ott október 25-öt írtak, de tőlük nyugatra már régesrég tudományjavította új számítással mérték az időt: a cár birodalmától nyugatra ezen a napon november 7-e volt. És a mindent változtató-módosító forradalom jelképesen is, még naptárilag is behozta az elmaradást. Mire a Cári Birodalomból Szovjetunió lett, október 25-e is november 7-ére modernizálódott. Nem is kell túlontúl sok történelmet tudni, hogy máris beavattassuk ebbe az ésszerű misztériumba. DE MIKÖZBEN EZT MEGÉRTJÜK, azt is meg kell értenünk, hogy ez a naptári változás egyben valóban olyan jelkép, hogy a dátum évfordulója már rég nem a Szovjetunió népeinek egyszerre közös társadalmi és külön-külön nemzeti* ünnepe, hanem az egész világ reménykedő emberiségének évenként visszatérő figyelmeztetője, hogy — ha megpróbáltatások, ha tragédiák árán is — az ember képes változtatni a közös sorssal együtt saját sorsán. is, legyőzheti évezredes megaláztatásait, és ki-ki a maga helyéhez és lehetőségéhez képest cselekedhet abban a közös teefldőben, amely az immár elhagyott múlt felől a remélve előkészített emberibb emberélet felé vezet. Hegedűs Géza Borisz Necserda : Szonett A csend harangját félreverni Nem lehet. Ez a dolgok kezdete. A jövőt e csend némasága rejti És most dönthetsz: újrakezded-e? íme a kenyér és íme az anyag. Formálj dobogó szívet belőle. (Gyermeki munka ez, balgatag, de a szándék mégsem olyan dőre). Csak költő keze keltheti életre! S a holt anyagból halkan földereng a Teremtő munka titkos fémjele. Rajta hát. Kezdődjön újra a pör. Ember vagy, ki pusztít és teremt. Meríts a forrás éltető vizéből! (S. Benedek András fordítása) Azerbajdzsán színek, hangok, árnyalatok filcsin neve nem cseng ismeretlenül a szovjet irodalomban jártas magyar olvasók előtt. Valószínűleg emlékezetes maradt a mai azerbajdzs elbeszélőket bemutató Repülő csészealjban közölt két novellája, a fantasztikus és groteszk elemeket ötvöző Vonat. Picasso. La Tour. 1968 és A páncél (Modern Könyvtár, 1977.). A nemrégiben megjelent Ezüstfurgon című kötetben szereplő írásai eddigi szépírói munkásságának legjavát képezi. Elcsin műveiben nem mindig találunk bonyolult, szerteágazó cselekményt, inkább a szüzsé szerkesztésének szándékos gyengítése figyelhető meg. A hős belső életének tanulmányozását tartja elsődlegesen szem előtt, gyakran lemond a külső cselekmény fejlődésének, az események objektív menetének az ábrázolásáról. A pszichologizmus, helyesebben szólva az impresszionizmus híve a prózában: a színeknek, hangoknak árnyalatoknak önmagukért kell beszélniük, s ehhez semmit sem kell hozzátenni — az olvasó majd önállóan eligazodik. Művészi eszközeinek kelléktárában éppen ezért fontos helyet foglal el a szín, a világ sizínekben való felfogása. A sárga zakó, a szürke betomháztöimbök sora az Átváltozásban az élet egyhangúságának jelképe. Elcsin szerint ahhoz, hogy bemutassuk a hőst és belső világát, nem feltétlenül szükséges a hős szakadatlan cselekedtetése. A jellemet külső események nélkül is fel lehet tárni, a világot pedig a hős érzésein és gondolatain keresztül. Nem keresi Elcsin a szokatlan szituációkat sem, hanem hőseit a mindennapi élet, a hétköznapok megpróbáltatásainak teszi ki. Lírai-filozofikus elbeszéléseiben gyakran felhasználja a fantasztikum és a groteszk elemeit (A piros mackó, Átváltozás; megjelenik -a fantasztikum az Ezüstfurgonban is, amikor Meszmehanum „megállítja” a szelet). Elcsin az „örök” témákhoz vonzódik. Művészetének egyik legjellegzetesebb vonása, hogy még ezzekbe az „örök” témákba is be tudja vinni a szociális és a specifikus nemzeti elemet. A régi mecsettel szemben című elbeszélésében az évezredes muzulmán hagyományok nyűgét máig is hordozó azerbajdzsán nő helyzete tárul elénk sajátos ve- tületben. Ebben a környezetben még inkább érvényes az, hogy a mai napig is a férjhez menés a társadalmi emelkedés legfőbb lehetősége, nyilván ez is motiválja Szenuber örömét, amikor megtudja, hogy a villamoskalauz nem az anyja, hanem őmiatta jár a házukba. Neki semmi más lehetősége nem kínálkozik, hogy kitörjön a petróleumkályhás kis szobából, csak az, hogy férjhez megy a lakástulajdonos kalauzhoz. Az elposványosodott, elsekélyesedett civilizációból való kitörés szándéka, a másképpen élés lehetőségének témája — amely A piros mackó és az Átváltozás alapgondolata — nem új: amióta város van, és a városban nagy tömeg ember, ez az irodalomban is jelentkezik. Itt az a figyelemre méltó, hogy mindez Bakuban is így igaz, a szocializmus semmit sem oldott meg hőseink számára, a szép élet reménye már nem a jövőbe csúszik át (mint Csehovnál), hanem mintha elenyészne. Egyes kritikusok szemére vetik Elcsinnek, hogy témaválasztása banális, ábrázolásmódja elrugaszkodik a valóság talajától, megoldásai romantikusan szentimentálisak. Az Ezüstfurgon körül vita bontakozott ki. „Miközben olvasod, azt gondolod: mindez már, volt, volt, volt... — írja az egyik kritikus az Ezüstfurgonról. — A kisregényt, úgy tűnik, azoknak az olvasóknak szánta a szerző, akiknek elegendő, hogy a könyv a szerelemről szóljon, a többi már érzelmi „társszerzőségünk” dolga...” Ezek a kritikusok azonban éppen azt nem veszik észre, ami talán a leglényegesebb: a „végzetes találkozás” magasfeszültsége alá Elcsin nem egyszerűen az egymás számára teremtett Férfit és Nőt helyezi, hanem a teljesen reális, egyszerű azerbajdzsán férfit és a teljesen köznapi azerbajdzsán nőt. A hősök életrajzát és jellemüket az író a legaprólékosabb részletességgel tanulmányozza — és nem azért, hogy a kisregényt a divatos „tárgyilagosság” töltse meg, hogy megfelelő távlatból magunk elé tudjuk képzelni mind az adott jellemeket formáló körülményeket, mind a szituáció nerrízeti sajátosságát, és főleg azoknak az akadályoknak a komolyságát, amelyeket a szokás emelt Mamedaga és Meszmehanum közé. A kisregény végén az egyenletesen nyugodt hömpölygésű elbeszélés két szimbolikus „blokkba” torkollik. Az egyik a feketébe öltözött Hánim anyóval való találkozás közvetlenül azután, hogy Mamedaga elvált Mesz- mehanumtól. Hánim anyó a nemzeti lényeg őrzője, és nem véletlenül jutott Mamedaga furgonjára: azért került az útjába, hogy emlékeztesse arra, amiről Mamedaga, a Szerelem Madarának szárnyától megérintve, már-már elfeledkezett: arra a falra, amely közte és Meszmehanum között emelkedik. Furcsa lenne, ha Elcsin nem próbálná meg közömbösíteni a fekete öregasszonyt, ha nem engedné meg, hogy hőse legalább a csodálatos találkozás más végkifejletéről ábrándozzék. Ezt szolgálja a nem csupán technikai asszociációkat ébresztő vasdarab—mágnes példázat. Képes lesz-e Mamedaga, a Negyed hű fia, reménye és támasza arra, hogy legyőzze a labirintusra emlékeztető akadályokat? Vagy fejet hajt a körülmények, a szokás előtt? Elcsin válaszúton hagyja hőseit. Ám úgy érzem, hogy nem alaptalan az a feltételezés, hogy Mamedaga nem veszíti el a maga Meszmehanum-Lejlijét: hiszen nem lehet véletlen, hogy a vasról és mágnesről szóló példázat attól á Fazil nevő egyetemi hallgatótól származik, aki bár ugyanabban a negyedben nőtt fel, mint Mamedaga, de mindeddig a kisregény egyetlen fejezetében sem, szerepelt, noha a negyed számos lakosa felvonult előttük. Fazil csupán Mamedaga világának horizontján merült fel abban a pillanatban, mikor a céllövöldés öntudatlanul megsejtette az előtte álló harcot a Negyeddel, annak erkölcsével, morális elképzeléseivel... Az önmaga elé tűzött feladatok Elcsint valahol Faulknerrel rokonitják: neki is az a célja, hogy a mikrovilág — egy, a kor alapvető vonásait hordozó kis terület — szociális és emberi keresztmetszetét adja. A Bala- dadas első szerelmét, az Ezüstfurgont és a Fügefát nem csupán a hősök figurája, hanem az apseroni falu életének egész atmoszférája kapcsolja össze. Elcsin a hőseivel együtt kutatja "az életet, velük együtt keresd a válaszokat a mikro- és makrovilág bonyolult kérdéseire. S teszi ezt tehetségesen és szenvedéllyel, az emberbe vetett hittel, hol borongósan szomorkodva, hol huncut tréfálkozó kedvvel. (Európa, Modern Könyvtár, 1981.). v Zahemszky László
