Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
mert a szöveget e fotók alá az emlékezés írja (Kőhidi Imre fotóösszeállítása) r, ÖSMUESDIfSDSSEG, az Hf nyugüo néuíden * SZOVJET HŐSNEK es a többi HŐSÖKNEK aktit 1944 felén (>k«?ségüirtó>«n a6 hétigdtÜD felszábaíiőhcrcbcn eíestó sírok dolgozó nbpe-I. e.'ncJé~ — Hogy vagy? — Köszönöm, jól... Formális kérdés, sokszor még a választ sem várjuk meg rá, ha mi kérdezünk, és válaszunkat sem figyelik, ha mi felelünk. De meg lehetne kérdezni egy társadalmat : hogy van ? És képes-e égy egész társadalom válaszolni is, hogy: köszön- jük szépen, V vagyunk, vagy köszönje nem jól? S egyáltalán leuet-e a társadalom közérzetére egy szokványos „hogy vagy ?”- gyal rákér zni, s a válaszra még ennél is szokványosabban oda sem figyelni? — Hogy van, milyen a közérzete, tisztelt társadalom? — lehet ilyen kérdést egyáltalán feltenni? Megint csak kérdőjel kerül a mondat végére, s ebben az esetben az írásjel nem is kérdő, hanem felkiáltójel inkább. Mert persze, hogy nem lehet. Hiszen mielőtt bármit is, bárkitől is és bármikor is kérdeznénk, előzőleg még azt is tisztáznunk kellene, mit értünk a köz — és ezzel együtt a közérzet fogalma és értelmezése alatt. Az nyilvánvalónak látszik, hogy tavaszi primőrként paradicsomot vásárló városi háziasszonynak más a közérzete az árak láttán, mint a piacon ezzel a primőrrel megjelenő háztáji termelőnek. Más a közérzete az egyetemre felvett és az oda be nem jutott fiatalnak. Más annak, aki állami' bérlakásban lakik, s megint más annak,' akinek se pénze, se kilátása az OTP-la- káísra. Hogy nagyon leegyszerűsített példákkal illusztráljam az iménti kérdésre adandó választ nemcsak — sőt legkevésbé az — szociológiai, mint sokkal inkább politikai lényegét. Tovább fűzve a gondolatokat az egyéni közérzet és annak társadalmi mértéke és értéke viszonyát illetően, egy minden bizonnyal közismert, de ismétlésre mégis érdemes sajátosságra bukkanhatunk. Tételezzük fel a meglehetősen optimista fikció keretében, hogy egy adott országban, egy adott történelmi időszakban az egyéneknek általában mind jó a közérzete. Gondolhatnánk, nem kell ahhoz sem különösebb politikus elmének, sem szociológusi tudománnyal felvértezettnek lenni, hogy kikövetkeztessük: ilyen esetben csakis jónak ítélhető meg a társadalma közérzet is. Gondolhatnánk! Mert itt az a furcsaság, hogy ami az egyén szintjén és általában jó, az a közösség, a társadalom szintjén úgy is jelentkezhet, hogy a paradicsomot vásárló háziasszony, vagy az egyetemről kimaradt diák érzete lesz a domináns: az általában jó egyéni közérzetre egy általában nem jó társadalmi közérzet is visszhangozhat. Az viszont tény, hogyha az egyénnek; a társadalom kisebb közösségeinek általában rossz a közérzete, akkor rossz a közérzete az egész társadalomnak. Itt szinte biztosra lehet menni. Egy helyütt, más helyütt mór idéztem azt a nem kevésbé közhelyszerű, de maradéktalanul igaz hajdanvolt, de holnap is igaz lesz megállapítást, miszerint a politika, a társadalom irányítása művészet. A tekintetben feltétlenül az, hogy legalább olyan, ha nem nagyobb érzékenységgel kell rendelkeznie annak, aki a társadalom vezetéséért, bármilyen szinten, bármilyen mértékben felelős — mint egy alkotóművésznek. Valamikor, immár talán történelemkönyi messzeségben az volt a mondás Magyarországon, hogy a politika úri huncutság. Aztán eljött egy olyan időszak, amikor egyszerűen kijelentették és utasítottak, hogy a politizólás kötelesség. Ma azt valljuk, hirdetjük, hogy a gondolkodás, a tett ihlette politizálás jog, amelyhez megteremtjük a lehetőségeket. Miután a jog, lehetőségek nélkül, üres fikció csak. Nos, ez a politizálás, pontosabban a jog adta és a lehetőségek teremtette aktív cselekvés talán a legjobb mérce egy társadalom közérzetének megítélésére. Amely a cselekvés irányától, céljaitól és hevességétől — agresszivitásától néha — függően igazolja: milyen is a társadalom közérzete, teszi lehetővé, hogy ebből visszakövetkeztessünk az egyén közérzetére. Hogy magáénak érzi-e a „köz”-t és, hogy ez a közösségi érzet magába olvasztotta-e az egyén érzetét, szerepének helyét és fontosságát illetően. Nem hiszem, sőt merem vallani, hogy hiszem: nem létezik olyan társadalom, amely minden tagja számára olyan valóságot tud teremteni, olyan jövőt felrajzolni, hogy az kivétel nélkül mindenki számára a teljes megelégedettséget jelentse. Nem hiszem, sőt merem vallani, hiszem: van olyan társadalom, amely e téren mégis messzire juthat, az optimumig elérhet, s ez a miénk. Nem azért hiszem és írom, mert a miénk. Tehetném, írhatnám csak azért is. De sokkal inkább hiszem: azért, mert ez a társadalom épül olyan eszmékre, alapelvekre, amelyeknek végső akkordjaiban összecsendül az egyén és a társadalom érdeke és az érdekek megvalósulása feletti öröm érzete. A politika feladata, hogyha nem is a candidi értelemben, de arra törekedjék, hogy megteremtse a lehető világok legjobbikát. A lehető „világokét” és nem egy utópisztikus, könyvekből, előregyártott elvekből, lelkes-romantikus akaratból összefércelt délibáb-világot. A társadalom általában — s ebben az esetben az általában fogalma a figyelembe veendő többséget jelenti — megérti, de legalábbis megérzi a lehetőségek határait, de azt is, hogyha e határokat oktalanul, jogtalanul összébbhúzzák, mint az éhező a nadrágszíját. A társadalom megérti, hogy a tyúkot elébb tenyészteni kell, hogy egyáltalán tojása legyen, de soha nem értette meg, nem is értheti, hogy miért nem szabad megenni a tyúkot, ha már elegendő tojásról, a „bővített újratermelésről” is gondoskodott. S itt a legkevésbé az evésről a táplálkozásról, mint fiziológiai folyamatról van szó, hanem sokkal inkább az adott társadalom szellemi folyamatairól, a politikai lehetőségekről, az egyén szabadságáról a társadalom keretei között.’ Között és nem azon kívül persze! A közérzet, a köz érzete egyáltalán nem valamiféle elvont politikai, vagy uram bocsá’ szellemtörténeti kategória, amely csak az arra hivatott és termett tudósok eszköztárát, és kutatási területét jelenti. Az üzem kollektívája, a hivatal vezetése, a társadalmi rétegek egymás közötti harmóniájának megteremtése, vagy a konfrontációk kivédése, mind. mind helyi és igenis köznapi, gyakorlati feladat. Mert valóban nem igaz úgy, hogyha az egyén hangulata, közérzete jó, akkor jó a társadalomé is, de úgy feltétlenül igaz: ha az égvén közérzete jó, akkor általában jónak ítélhető meg az egész társadalom közérzete is. A meghallgatás és meg- hallgattatás, a beleszólás és az ellenőrzés, a birtokos tudat, annak érzete, hogy a holnap az én lelkemben i s születik, meghatározza a köz érzetét, s benne az egyénét is. — Hogy vagy társadalom? — Köszönöm, a kétségkívüli nehézségek, gondok ellenére is tűrhetően. Ugyanis tudom, hogy mi a bajom, s azt is tudom, hogy mivel gyógyít fiatom. Sőt azt is, hogy gyógyíthatom. Hát ezért... — mondaná a társadalom, ha megkérdeznénk most tőle. Kérdezzük csak meg! Cj (fltyA-tp! ÍAmmm
