Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-30 / 255. szám
t NÉPÚJSÁG, 1981. október 30., péntek 3, TÁRSADALMI JUTTATÁSOK TERMÉSZETBEN ÉS PÉNZBEN Hogy kilábaljunk a demográfiai hullámvölgyből A családi pótlék, közvetlen pénzbe ni hozzájárulás a gyermeknevelés költségeihez. A családi pótlék reálértéke és átlagkeresetekhez viszonyított aránya egyaránt növekedett az utóbbi másfél évtizedben. A családi pótlék így a három- és több gyermekes családok átlagos gyermeknevelési költségeinek jelenleg mintegy 40 százalékát fedezi. A kétgyermekes családok esetében ez az arány körülbelül 25 százalék. A gyermeknevelést segítő természetbeni társadalmi juttatások köre szintén jelentősen bővült. Jelenleg ezer bölcsődés korú gyermekre 139 bölcsődei hely jut, 42-vel több, mint öt évvel ezelőtt. Az óvodai helyek száma öt év alatt 90 ezerrel gyarapodott. Az óvodába járó gyermekek száma azonban ennél is gyorsabban, 149 ezerrel nőtt. Mindent egybevetve — azt is figyelembe véve, hogy a gyermekek szükségletei 14 éves kórig alacsonyabbak a felnőttekénél, illetve, hogy a közös családi szükségletek (fűtés, világítás stb.) nem növekednek arányosan a családtagok számával — a kétgyermekes családok jövedelmi színvonala kb. 3/4-e, a háromgyermekeseké kb. 2/3-a, a négy- és több gyermekeseké pedig mintegy fele az eltartott gyermeknélküliekének. Ezek az arányok az 1977. évi felmérés következtetései, azóta — a családi pótlékok emelésével — valamelyest javultak. A jövőben csak a három- és több gyermek után fizetett családi pótlék reálértékének megőrzésére vállalkozhatunk. De az idő múlásával még ezek a családok is anyagi helyzetük romlását fogják érzékelni. Ennek objektív alapja, hogy a gyermekek fogyasztása növekedésükkel arányosan emelkedik. így még a változatlan reálértékű családi pótlék is a gyermeknevelési költségek mind kisebb hányadát fedezi. A szociális kiadások kiemelkedően nagy és egyre növekvő hányadát a nyugdíjak teszik ki. Mind a nyugdíjasok száma, mind a kifizetett nyugdíjak átlagösszege évről évre gyorsan nő. Még 1960-ban száz keresőre 16, 1980-ban már 41 nyugdíjas jutott. Az átlagnyugdíjak növekedése főleg a nyugdíjasok összetételének változásából adódik. Az újonnan nyugdíjba lépők — a gyarapodó szolgálati évek és az emelkedő átlagkeresetek révén — egyre magasabb nyugdíjat élveznek. Hozzá kell tenni, hogy az alacsony nyugdíjak is emelkedtek — részben automatikusan, részben központi döntések hatására. A nyugdíjak összege 1971. januárjától minden évben 2 százalékkal emelkedik. 1974. januárjában az automatikus nyugdíjemelés havi legkisebb összegét 30 forintban határozták meg; ez 1981. júniusától 100 forintra emelkedett. így terveinknek megfelelően immár intézményesen garantált az átlag alatti nyugdíjak reálértékének megőrzése. A VI. ötéves terv egész időszakában évi 4,5— 5 százalékos fogyasztói árszínvonal-emelkedéssel számolunk, s az automatikus emelés minimális összege, a 100 forint garantálja tehát a 2000—2500 forint összegű nyugdíjak reálértékének megőrzését. A 2000—2500 forintnál nagyobb összegű nyugdíjak vásárlóerejének megőrzésére nincs biztosíték. Az 5000 forintnál magasabb nyugdíjak esetében a 4,5—5 százalékos áremelkedésből az automatizmus 2 százalékot ellensúlyoz, a fennmaradó 2,5—3 százalék, nyugdíjemeléssel nem fedezett árszínvonal-növekedés pedig a nyugdíjak vásárlóerejét csökkenti. Az 5000 és a 2500 forint között lévő nyugdíjaknál visszafelé haladva azonban egyre kisebb a vásárlóerő-csökkenés. Természetesen az lenne a legelfogadhatóbb, hogy minden nyugdíj — összeghatárától függetlenül — megőrizze reálértékét. így tükröznék leghívebben a folyósítások a múltban végzett munka társadalmi értékét, a munkában eltöltött időt. (A nyugdíj ugyanis nem kegydíj, hanem az elmaradt kereset pótlása, s így idős korára minden dolgozót egységes feltétel- rendszer alapján megillet.) De a teljes társadalmi igazságosság érvényesítésének nincsenek meg a gazdasági feltételei. Így csak az a szociális követelmény érvényesülhet, hogy a legalacsonyabb összegű nyugdíj is fedezze a társadalmilag még elfogadható megélhetést. Ezért a hangsúly az átlag alatti nyugdíjak reálértékének megőrzésére tevődik, vállalva a nyugdíjak bizonyos fokú nivellálódását is. A nyugdíjasok száma és az átlagnyugdíjak összege jelenlegi gyors ütemben a 80-as évek közepéig növekszik. Négy-öt év múlva 100 keresőre várhatóan 45 nyugdíjas jut, s az átlagnyugdíj valószínűleg meghaladja majd az átlagkereset 60 százalékát (jelenlegi 51 százalék). Ezeket a csúcsértékeket követően a nyugdíjak gyops növekedési üteme erősen mérséklődik. Kovács József Számítógép az istállóban A Szigetvári Állami Gazdaság görösgali tehenészetében számítógéppel irányítják az állatok takarmányozását. A számítógép-rendszert egy 200 férőhelyes szabadtartá- sos Istállóban helyezték el és elsősorban az abrakfogyasztást szabályozzák vele. Használatával olcsóbb a takarmányozás. A képen: minden állat nyakán szíjra erősített miniatűr adó-vevő készülék van. A számítógép ennek segítségével értesül arról, hogy mennyi abrakot evett az állat, és ha napi adagját már elfogyasztotta, az automata nem ad többet. (MTI fotó: Cser István felvétele — KS) Melyik rosszabb: ha túl sok, vagy ha kevés van az alapanyagokból, tartalék- alkatrészekből az üzemi raktárakban? A készletgazdálkodás állandó felszínen lévő téma, s egyáltalán nem biztos, hogy a közeli jövőben lekerül a napirendről. A napokban a Mátra vidéki Fémműveknél az ország több nagyvállalatának szakemberei cserélték ki tapasztalataikat a készletekkel való gazdálkodásról, s a felszólalók többnyire így kezdték mondanivalójukat: „túl sokat beszéltünk már erről.” Ám a véleményekben gyakran előbukkant ez a nem minden alapot nélkülöző kérdés is: Termelni, de miből? A számok többféleképpen értékelhetők, de az tény: a népgazdaság készleteinek értéke hazánkban . elérte az 500 milliárd forintot, s lassan megközelíti a nemzeti jövedelem nagyságát. Iparunk termelésének önköltségében 65—80 százalék közötti az anyagköltség aránya. A készletekre a nemzeti jövedelemből évenként 20—30 milliárd forintot költünk, s ez mai körülményeink között már valóban nehezen elviselhető. Különösen, ha látjuk, hogy népgazdaságunk terveiben az exporttermelés a döntően fontos, és duplán, háromszorosan kár, ha ehelyett a gyárudvarokra termelünk. Az általános helyzetkép, amely az ország gazdaságában mutatkozik, kicsiben ott van szűkebb hazánk üzemeinek, vállalatainak tablóján is. Gépipari nagyvállalatunk, amely tőkés kooperációban szállít alkatrészeket külföldre, nemcsak napokra, de órákra kötött programok szerint dolgozik. A vevő ugyanis semmit nem tartalékol: egy nap késés, és hiába a szerződés, már nem is kell az itt gyártott alkatrész. Amihez egyébként az alapanyagot — acélt, öntvényt, egyebet — hat-kilenc hónappal előbb kell itthon megrendelni. Több cégnél hallottunk erről is: az év végi szállításoknál az utolsó tételeket aszerint számolják el, ki van jobban kiszolgáltatva a másiknak, milyen a „kapcsolatuk”. Ha ugyanis decemberben szállítanak, akkor a megrendelő készletez, ha pedig januárban, az áru akkor az eladó raktárait terheli. Szintén gépipari gyárunkban fordult elő, hogy a nyári hónapokban alig tudott munkát adni a dolgozóinak, mert nem szállítottak neki alapanyagot. Év végére aztán minden „összejött”: elmarasztalták a felhalmozódott készletekért. Kényszer, kiszolgáltatottság. Nem szívderítő fogalmak, ha üzletről, gazdálkodásról van szó. Egy időben sokat írtunk a szerződéses fegyelem hiányáról, központi intézkedések is szankciókat ígértek a szállítási, szerződések notórius megszegőivel szemben, akik akadályozzák mások munkáját. Ám amíg folyton hiányzik valami a kiegyensúlyozott termeléshez, addig az ilyen rendelkezések hatása legalábbis kétséges. Nem akarjuk védeni a fegyelmezetleneket, a rosszul tervezőket. De túl sok az úgynevezett vállalaton kívüli, sőt országhatáron kívüli ok is mindenben. Kiterjedt nemzetközi együttműködés kell ahhoz, hogy egy korszerű gazdaságban jól kiegészítsék egymást az ágazatok, ki-ki arra sza- kosodjék, amihez a legjobban ért, s a legjobb feltételeket teremtette meg a munkájához. Hogy ez még nem így van, arra sajnos elég példát lehet hallani. De — szokták mondani — söpörjünk a saját házunk táján, ott kell javítani, ahol tehetünk valamit. Sok pénzbe kerül egy cégnek, ha elfekszik az anyag,, az alkatrész, a félkésztermék a háza táján. Még nagyobb azonban a veszély akkor, ha anyagok, szerszámok híján akadozik a termelőmunka. A hiánygazdálkodásban kialakult reflexek aztán akkor is hatnak, amikor az ilyen óvatosság már egyáltalán nem lenne indokolt. Az anyagbeszerző így gondolkodik: rendeljük meg csak a dupláját a tervezett alkatrésznek, hátha a következő szállítmányoknál valami baj történik, vagy nem lesz olyan jó a minőség, és több fogy el belőle. Közben aztán bejön a „rugalmas alkalmazkodás”, változik a feladat, az említett alkatrészféléből később már egyáltalán nem kell. Igen gyakori ez a szemléletmód és egyre gyakrabban ez a következménye. A készletgazdálkodásról rendezett ankéton szóba került az úgynevezett termelőeszköz-kereskedelmi vállalatok dolga is. Feladatuk lenne, hogy segítsék értékesíteni a termelőknél felhalmozódott készleteket, s a mostanában sorra alakuló kisvállalatok, szövetkezetek ellátásában is az ilyen cégeké lehetne a főszerep. Most még mindez feltételes mcjd- ban említve; ugyanis ezeknek a vállalatoknak az érdekeltsége egyelőre úgy alakult, hogy készleteiket gyorsabban csökkentik, mint a termelők. A megoldáshoz közelítőéit egyébként nem ismeretlen;'« ráadásul jól kapcsolódik ide néhány országos program Is. Ilyen például az anyag- ős energiatakarékosság programja, az alkatrészgyártó- ipar fejlesztése, vagy a melléktermékek, hulladékok újrahasznosítása. Ám nem is elsősorban központi intézkedésektől, felülről jövő beavatkozásoktól kell várni a mindenható segítséget. Ha a „látótávolságban” lévő cégek jól ismerik egymást, együttműködnek, már az is forintra váltható. Tudományos egyesületi kezdeményezésre például a megye gépipari tagvállalatainál katalógus készült a felújításokhoz, váratlan hibák gyors elhárításához szükséges alkatrészekről, anyagokról. Tudják, mit tart a másik raktáron, arról pedig kölcsönösen gondoskodnak, hogy egy telefon elég legyen a gyors kiszolgáláshoz. Igaz, ez csak egy ötlet, de az egyik ötlet szülheti a másikat. Hogy a kevesebb elfekvő készlet révén biztonságosabb, de gazdaságosabb is legyen a termelés. Hekeli Sándor Fogy a répaföld? Párbeszéd a jövendő cukráról Messzire vagyunk az idei cukorszezon végétől, a feldolgozóipar szakemberei azonban már az elkövetkező esztendő esélyeit latolgatják. És nem kis aggodalommal! Mert ahogyan telnek az évek, úgy válik tartózkodóbbá a partnergazdaságok széles köre, úgy csökkennék a répaföld hektárjai. Márpedig az egynövényes üzemeknél, amilyen a Mátravidéki Cukorgyárak két telepe, nincs mivel helyettesíteni, nincs mivel pótolni a kieső nyersanyagot. Még ha a répa átvételi ára párhuzamosan növekednék, talán nem szűnik a termelő kedv. Ám a szaktárca miniszterhelyettesének nemrég elhangzott nyilatkozata szerint a cukor megváltási díja 1982-ben is marad az öt forint 60 fillér. Vagyis egy közepesen sikerült esztendő végén az állami gazdaságok, termelőszövetkezetek 90 forint körüli összeget kapnak a répa mázsájáért. Ehhez már csak némi prémium tapadhat, leginkább a bázishoz viszonyított terméstöbblet függvényében. o Mit hoz a jövendő? Milyen áron, minő módszerekkel lehetne elejét venni a nyersanyagtermelés csökkenésének? E földerítő munkában Nagy István, a vállalat répaosztályának vezetője segítkezett, elsőként azt hangoztatva, hogy a két gyárnak ugyan biztonságot nyújt a termelőkkel kötött éves keretszerződés, de ez soha nem szentírás. A gazdaságok az idén sem hozták a szükséges 18 ezer hektárnyi termőterületet, így a gyárak arra kényszerülnek, hogy más cégektől — Pető- háza, Ács — vegyenek át répát a cukorterv teljesítése végett. Ami nem éppen gazdaságos, hiszen csak a szállítási költség sok esetben a háromszorosára nő. Tehát hiába a belső technológiád fejlesztés, a munkások helytállása: az ebből adódó többletcukor semmivé válik. Felfalják az előállítás megemelkedett kiadásai. Mi akkor az egyetlen realitás? Ügy növelni a termőterületet, hogy az a két gyár körzetében helyezkedjék el, a gazdaságok pedig találják meg számításukat e növényi kultúra fölvállalásában. o Számítások! Az idén például még igen kecsegtető, ösztönző volt, hogy a szerződött, a bázis felett termelt minden mázsa cukorért külön 240 forintot fizetett az ipar a termelőnek. De egy adott szövetkezet, vagy állami gazdaság hogyan számít- gasson, hogyan tervezzen, hogyan párol ázzon a gyárral, amikor jelenleg — a tervkészítés időszakában — nincs is tisztában a költségekkel. Nem tudja például, hogy mibe kerül majd a cukorrépához elengedhetetlenül szükséges műtrágya mázsája, a több és dúsabb hozam végett mennyit fordít, són különböző növényvédő szerekre. Ez a bizonytalanság aztán igencsak visszahat a termelésre, illetve tovább rontja a répa pozícióját. De tegyük hozzá ugyanakkor a gazdaságok óvatossága, visszahúzódása mellett szól egy nagyon lényeges tényező, és pedig a kellő műszaki feltételek hiánya. Nagy István is igen kétkedő e tény megítélésében, hajlik arra, hogy elfogadja a termelők érveit, amelyek több- irányúak. o Elavult, 6—7 éves gépekkel például kész ráfizetés cukorrépába fogni. Ezenkívül annak, aki áldozni kész: kétmillió forint értéken felüli, ritka importnak számító, francia gépek kellenek, amelyeket egyebütt, más növényi kultúráknál nem képes hasznosítani. Ez a tény, az importnehézség, tehát csak bonyolítja a répa- front vonalait, illetve azt parancsolja, hogy nagymérvű propaganda révén honosíttassák meg újabb és újabb területen a cukorrépát szövetkezeteinkkel. Egyébként a valósághoz tartozik, hogy a gondok ellenére van is érdeklődés e kultúra iránt. Jászberény például a napokban jelentkezett a hatvani gyártelepen, miszerint jövőre kész 250 hektáron cukorrépát termeszteni. Csakhogy ezt a vállalkozást egy francia Herrieau-géphez köti ! Amely üzembiztos, jó munkát végez, továbbá igen alacsony a betakarítási vesztesége. Nagy István szerint azonban egyre kevesebb a remény nyugati importra, ami legalább 15 gazdaságot érdekel csak a Mátravidéki Cukorgyárak Vállalati körzetében. És kellene a föld alól is: különben 1982-ben és 1983-ban még kevesebb nyersanyagai számolhatnak. Mindezek után megállapíthatjuk, hogy a hazai cukor — mert nem lokális jelentőségről van szó! — egyenlő a magas színvonalú gépesítéssel. Mégis megkérdezzük: ha nincs dollár, akkor törvényszerű a visszaesés? Ennek kapcsán Nagy István kifejtette, hogy az igényes, csak célgépekkel művelhető növény könnyebb, gazdaságosabb termesztése végett több irányú kísérletek folynak. Porondra eddig a szekszárdi MEZŐGÉP Vállalat lépett RT A—602-es masinájával, amelyből az idén már húsz dolgozik különböző gazdaságokban. Tehát a magyar „Herriau” mostanság vizsgázik, és a répatermesztő szakemberek egyelőre vegyes érzelmeket táplálnak a produktum iránt. Fülkéjéből például nem lehet kilátni, a vezető képtelen soron tartani a gépet. Sok gondot okoz hidromotoros felépítése, továbbá elég magas betakarítási veszteséggel dolgozik. De hát a problémák hozzáértéssel felszámolhatók, mint ahogyan sok más gondot megoldott már a magyar ipar. Ha pedig .gt tervciklus végére az RTA—* 602-esek teljesen kiváltják a francia importot, majd kor mányintéZkedésre kedvezőbb ármechanizmus* lép a mai helyére, bizonnyal a régi kerékvágásba lendül a répa- termesztésünk éppen úgy, mint ennek függvényeként a cukoripar. Amely most, ily nehéz körülmények közepette is, fontos tényezője népgazdaságunknak. Moldvay Győző
