Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-03 / 232. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG 1981. október 3., szombat A magyar mártírok A lexikon meghatározása szerint a mártír, a vértanú valamilyen eszmébe vetett hitért kínoztatást, halált szenvedő ember. Eredetileg az ókori Rómában keresztény hitük mellett vérükkel, azaz életükkel tanúskodó áldozatokat nevezték így, később a fogalmat kiterjesztették a politikai véleményükért, meggyőződésükért az üldözést, a halált vállalókra. A társadalmi haladás érdekében elszenvedett halál esetében különösen méltányolni kell az egyéni - helytállást, a meggyőződés melletti kitartást (az igazán rossz ügyek hívei ritkán mutatnak ilyen bátorságot). Természetes, hogy a „jó ügyek” mártírjai általános tisztelet tárgyává válnak, példaképpé, már csak azért is, mért a későbbi események mintegy őket igazolják, bizonyítják, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. A politikai mártíromság tipikusan újkori, modern jelenség, mert korábban a vallási ideológia uralkodó helyzete következtében a társadalmi mozgalmak általában vallási köntösben jelentkeztek, így a mártírsors az egyes vallásos irányzatok harcai közepette jutott osztályrészül keresztény hittérítőknek, más hitek követőinek, eretnekeknek, protestánsoknak, ellenreformátoroknak, szabadgondolkodóknak. Magyarországon a Hábsburg-ellenes rendi, függetlenségi törek- vééélfnek és ezekhez kapcsolódva az erősza- kdä‘ ellenreformációval szembeni ellenállásnak nemcsak fegyveres harcosai, hősei voltak. A hitükért gályára küldött prédikátorok, az ok nélkül bebörtönzöttek és vagyonukból kiforgatottak, a Sárospatakról elüldözött tanárok és diákok, a Caraffa vértörvényszékén az önkénynek meg nem hódoló eperjesi kínhalált szenvedettek már politikai meggyőződésüket tudatosan vállaló mártírok. Történelmünkben az első egyértelműen világi és világnézeti mártírok az 1795- ben kivégzett magyar jakubinosok voltak. Az 1848 49-es szabadságharc leverése után alaposan megnövekedett a vértanúságukkal nemzeti panteonunkban jogot nyertek száma: a politikai és katonai tevékenységükért kivégzettek száma meghaladta a százötvenet, az aradi tizenhárom (helyesebben tizenöt) csak szimbóluma, megtestesítője valamennyiüknek, ők az önkény tombolásának szobor nélkül is állandóan szemünk előtt lévő mementói. Százharminckét év távlatából sem lezárt, elfeledésre való ügy az 1849-es mártírok sorsa. Abból a sok gondolatból és kérdésből, ami velük kapcsolatban ma fölmerülhet bennünk, ragadjunk ki egyet: szükség volt-e áldozatukra, volt-e értelme haláluknak, a nemzet, az emberiség számára? Szabadságharcunk minden heroizmusa, minden jogossága, ritka tisztasága ellenére sem volt híján a katonai és politikai hibáknak, az emberi gyöngeségeknek. Egy sor kérdésben hiányzott az egység, s nemcsak az éppen aktuális feladatok tekintetében nem volt meg mindig a szükséges egyetértés, de a harc célját illetőleg sem. Mindez persze többé-kevésbé törvényszerű. így van ez minden hasonló mozgalomban. De a végső vereség és az azt követő terror megteremtette azt gz egységet, amit a győzelmek és a közbülső vereségek csak gomlasztottak. A megaláztatás fájdalmában és a jogos fölhá- borodásban ismét találkozott az egész nemzet, sőt jórészt az egész ország, mert a magyarokkal szemben bizalmatlan vagy éppen ellenséges nemzetiségi irányzatok személyükben tisztességes követői sem üdvözölték a terrort. A magyarok harcát bizonytalankodva, lelkesedés és kétely között hányódva figyelő külföldi közvéleményt is a méltósággal viselt vereség és az egyértelműen igazságtalan bosszú látványa állította mellénk, s tette általánosan tiszteltté a magyar nevet. Az aradi, és a többi magyarországi vértanúk a legtöbbet mégis magának a magyar nemzetnek adtak, ide értve a későbbi generációkat is. Minden népnek, a nemzetté válás stádiumában lévőknek pedig különösen szüksége van a nagy közös élményekre, mondjuk: a maga nagy francia forradalmára. A szabadságharcunk jelentette nemzeti élményt éppen Arad tette olyan maradandóvá. Az 1849-ben kivégzettek, a hosszú várfogságra, jó esetben kényszerbesorozásra ítéltek vállalták múltjukat, tetteiket, nem tagadták meg az őket a vesztőhelyre vagy a hosszú nyomorúságba juttató eszméket. Mindehhez erőt csak eszméik tisztasága, az ügyük jogosságába vetett hit adhatott, s ugyanez adott erőt honfitársaiknak is a következő nehéz évek átvészeléséhez. Az életért, az elveszett évekért az egyénnek kárpótlás nem adható' a családtagoknak sem az elszenvedett fájdalomért, de már a kortársak is érezték, az utókor számára pedig egyértelmű lett, hogy a súlyos, de vállalt áldozat nemcsak, morális tett volt, erkölcsi példa, de történelmi erőforrásá is vált — nemcsak évekre, de évtizedekre, sőt remélhető- ’eg évszázadokra. Mai világunkban a humanizmus, a társadalmi igazságosság eszméit jóval szélesebb körben osztják, vallják, mint a múlt század derekán, s így talán kevesebb hősi tettre van szükség. Ugyanakkor a kényelmesebbé, jobbá, könnyebbé vált élet elhalványítja annak a tudatát, hogy az élethez hozzá tartozik az állandó erőfeszítés, az áldozatvállalás. Nemcsak önmagunkért, családunkért, de társadalmunkért is kell vállalnunk a jobbítás, a töké létesítés árát. Szerencsére ritkák azok a helyzetek, amikor egy közösség, mondjuk egy nemzet érdekében vállalni kel] a legnagyobb áldozatot, az ifjú nemzedék vagy a legjobbak életének fölkínálását. Bizonyára igaz az a közismert tétel, hogy nem az a nép szerencsétlen, amelynek nincsenek hősei, hanem amelynek hősökre van szüksége. De legalább annyira szerencsétlen az a nép, amelyik szükség esetén nem képes az áldozatokra, nem tud hősöket adni. Ilyen szempontból nézve, a magyar nemzet Mohácsokban, mártásokban gazdag történelme nem is tűnik olyan balszerencsésnek. Jeszenszky Géza Illyés Gyula: Ozorai példa' ütvén huszár volt akkor m Szabadság, annyi volt itt a nemzet, u magyar. És szembe, hozván a császár parancsát tízezer fő, tizenkét ágyúval végig a völgyön, a Sió lapályán rohamra készen — középen a híd. Egy fél országrész fordul vérbe.lángba, ha az a hídfő, az is elesik. Oh sármelléki törpe Thermopilé — Haloványul a legendás görög merészség és ravaszság a huszárok merészsége és nagy esze mögött. Megindultak — nem le, az ellenségre: s hegyre föl és másfél napon át kerülgették, csak járták körbe-körbe a vén Kálvária-hegy derekát. A hegy mögött, mint színfalak mögött, még csizmát és csákót is cseréltek ők. Előbb huszárok, most bakák vonultak a hüledező ellenség előtt, mely várta, várta rettegve, mikor dől nyakába az a tenger népözön. Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok a másik hegyen, a Tükörcsösön. Megdördült ott lenn végül is az ágyú, hetedhatárig körözve szavát. Kihullt a sorból fenn egy.egy huszár, de a többi csak járt, csak vonult tovább. Míg fel nem tűntek baltákkal s üvöltve, mint a nádasok csikasz kölykei, a pusztaiak... s a szemközti dombon: Dégről Ferczel, Szitásról Görgey! Szorító, Lődöző, egy-két dűlőnév hirdeti csak, mi történt azután. Minthogyha ott lettem volna, merengve ülök az őszí, vén Kálvárián. Vadászkutyám elnyúlva vár, p puskát papírral cseréltem föl térdemen, Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek bozótját kémleli tekintetem. Hegyre kerültünk ... vagy hegyre szorultunk, barátaim, de megritkult sorunk! S be védtelen, jajt.zümmőgő alattunk az édes ország, melyért harcolunk; s be ingatag a hídfő és be hangos az ellenség!... hogy tódul már felénk! Még rejti gyáván — változik a harcmód — de látom én már minden fegyverét! Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is, ha a veszély, mint zápor megered: játsszuk már végig halálos mosollyal e ríkató-vidító szerepet. Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még ezrek dalaként fűjva énekünk — Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön — Legyőzhetetlcnt, ha mind itt veszünk. Tóth Árpád: Elégia egy elesett ifjú emlékére Óh. búsan csurran, s bánatosan ragyog A vénülő bor sárga aranyja ma, A lomha szél szelíden szállong, S messzi hegyek aromáit hozza. Pajtás, köszöntsük csorba kupánk setét Csengésű p;jrját régi napokra most, S édes danái tűnt időknek Szánk fanyar ízét cukrozzák! Jó mást halottat hívni az éjidőn, Nézvén: a vén kert borzadozó, komor Akáci közt fehér lepelben Leng-e kísértet a néma útra? . Emlékszel-é rá? gyenge-leány színét Orcáinak még festi eléd szíved? Elhullt a harcon ő is, ő is, Áldozatul a setét viharban. Dicsérjem-é őt? verjem-e rá kemépy Érőét „hős” szónak? csillog a hősi szc De tompán is kondul, s ijesztőn, Mint megütött vas a múzeumban. Nem foglalom hát vasba finom s szelíd Ifjú alakját: ércszobor a vezért Hirdesse, vér zordon gigászát. Kit puha lantom meg sem érthet. Hunyt ifjaf illőbb megremegő, setét Virágú verssel hinteni most körül, Bús rózsát fűzni holt kezébe, Elfeledőn, hogy e kéz is ölt tán. Nyugtassa Isten, sírja örök ölén Álmodjon éltet, mit sohsem élhetett, Míg bánatos, csöndes szemével Néz le a sírra a könnyszínű hold. S ha bús hazánkba eljön a Béke majd, S keze a tornyok ablakain benyúl Zendítve a harangok bronzát, S felriad édes ívű galambraj. És feldoboghat újra nehéz szívünk, S felnézhet ismét földresütött szemünk Keresve boldog horizontot, — Ő is örüljön a néma sírban! Részlet Újfalusi Sándor emlékirataiból: Bem Erdély, kivévén az abrudbányai .havasokat, jelenleg meghódítva állott a törvény tekintete előtt. Bent, mint félisten; tisztelve, áldat- wa mindenkitől Mily nagy egy győzelmes hadvezér forradalom idején! Ki ilyet nem látott, képzelni sem tudja. Bem középnagyságú, száraz és mozgékony testű emiber. Haja ősz, feje kicsiny, szikrázó kisded szemei, homloka törpe, orra rövid s kissé pisze, szája arányos. Tökéletes lengyel arc. Arca egyes darabjai — nem mondhatni szépek, de visszataszítók sem. Anckifejezése tüzes, eleven, átható; magatartása néha merev, máskor túlságosan nyájas^ de mindig rr.éltóságos. Alárendeltjeivel szemben rideg, parancsoló katona, ezenkívül szájas, mint szelíd • gyermek Szíve oly jó, oly nemes, hogy oktalansággal vádolhatni néha túlzott jóságáért. Sírónak, pana.szkodénak mindent odadob. Ellenség s barát közt különbséget nem ismert, ha emberiség ügye fordul elő. Kötéfességérzete oly hatalmas, oly ellenállhatatlan, hogy a római hadvezér példájára képes a kötelességet nem teljesítőt a legnagyobb szigorral büntetni, s ez némelykor átmegy igazságtalanságba is; de mégis e szerencsés tulajdonnak róhatni fel katonai eljárásában a sikertDolgaiba avatkozást nem tűr. Innen támadt aztán sok rendetlenség és súrlódás a polgári hatalom s közötte. A Bem Erdélyibe jövetelével egy időre esik Beöthy Ödöné, ki rrin.t teljhatalmú kormány- biztos küldetett ide De az első tanácskozásra mindjárt egyíbezördültek, s Beöthy azonnal elkotródott Erdélyből. Két oly egymást derékba vágó jellem tenmiészétasan egy fedél alatt meg nem férhetett. Beöthy helyébe Csányi László Zala megyei előkelő nemes birtokos küldetett teljhatalommal, aki fiatal éveiben huszárszolgálatban volt. 1 fii.?-bán lába átlövetvén, jóidején kilépett a katonaságból, Zala megyében táblabíráskodott, és Deák Antal s később Ferenccel vezették a megyei értelmiséget Az 1848-ikJ tavasszal pedig szívét, karját, vérét a magyar kormány rendelkezésére tette le, és így a Jellasich mozgalmaitól elkezdve mindenütt mint nagy tekintélyű országos biztos alkalmaztatott. Termete magas, szikár s előhaj- lott, magatartása méltóságteljes. Feje kicsiny, gyér hajzattal fedve, ősribeborult. Homloka nyílt, szemei tüzeséle, élesek, orra római- vágású, szójárása zalai darabos kiejtésű. Esze járása gyors, sebes, átható. Inkább eszes, mint bölcs embernek mondhatni. Szíve nemes és érzékeny, 'nemzetiségét imádásig bálványozta. Ezért a németnek halálos ellensége, mint aki ennek életfáján három század óta rágódik. Kötélességérzefe szigorú, de ellenállhatatlan. Éjjelét, nappalát, lelke minden erejét ennek szentelé. Ez érzetből meríté azon határtalan tevékenységet és erőt. melyet gyenge testalkata — mely tüdővész és aszkórságtól volt megtámadva — anélkül el nem bírhatott vollna. Magatartása mindenkivel szemben nemes, lovagias. Nyilatkozata határozott, rövid. Könnyen írt, — mi azt mutatja, hogy a dolgokat ismerte minden tekintetben. És. ami ellentétben látszik lenni a katonák természetével, akik rendesen csak egyik oldalát látják a szemek előtt fölmerült tárgyaknak. Ruházata, életrendszefe és egész környezete polgáriasán egyszerű, mint egy köztársaság növendékének. S ha valami gyarlóságot tapasztaltam benne, az azon fogalom — Magyarországon több helyiről fülébe sugdosott hamis értesítés folytán keletkezett —, hogy Erdélyiben a kaputos osztály nemzeti etilen, nyelvéhez, hazájához nem ragaszkodó, sokirészt elnémetesedett, minek ellenkezőjéről alig győzhették le őt mindennapi tapasztalásai. Tagadhatatlanul nagy emiber: nagy életében, s nagy halálában, s áldott emlékében. E nagy embert küldötte a kormány Bem fölébe Erdély kormányzására, s melléje hasonló hatalommal' rendelte Asztalos Pál Má- raimaros megyei és Bende Mázsa háromszéki követeket, kiknek segélyével organizálta Erdélyben a politikai igazgatást, kik közül Asz-
