Népújság, 1981. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám

1981-09-20 / 221. szám

6. J. KOROTKEVJCSa Éveim és magyar könyveim Amikor az egyik magyar barátom megállt a könyv- szekrényen} előtt, elcsodál­kozott : — Mennyi értékes könyv! És mennyi ritkaság! E gyűjteményben bizonyára az egész élete benne van... Igen, a könyvek nagy ba­rátja vagyok. És különösen kjdvelem az általam megis­mert magyar szerzők műve­it. A magyar irodalom iránti érdeklődésein még a har­mincas években kezdődött. Fiatal szovjet államunkban sok külföldi kommunista, szabadgondolkodó talált ott­honra. Gyakran meséltek szülőföldjükről, az illegali­tás nehéz éveiről, országuk munkásainak helyzetéről. Ebben a nemzetközi lég­körben tanultam az egyik moszkvai . technikumban. Képzésünk célja az volt, ! hogy az angol és a német ' nyelv elsajátítása után szak. fordítóként elérhetővé te­gyük szakembereink szárná- ; ra a nyugati műszaki és tu- ' dományos irodalmat. Nehéz- : iparunk alapjainak megte­remtéséhez erre is szüksé­günk volt. ! A két kötelező nyelv mel­lett fakultatív tárgyként az ! eszperantót is tanultuk. Az- I tán egyszer magyar emig- ! ránsokkal hozott össze a [ sors. Ekkor még nagyon ke- 1 veset tudtak oroszul, nehe- I zen értettük meg egymást. I Amikor egyik moszkvai sé­tánkon kiderült, hogy ők is eszperantisták, egycsapásra minden megváltozott. I Volt köztük egy kedves 1 tlölgy, akit mindenki Lizi- í nek szólított. Egyszer meg- í álltunk Puskin szobra előtt. Meséltem róla, aztán meg­kérdeztem, hogy ismerik-e költészetét Magyarországon? ! — Hát persze — felelte ! Lizi, s hozzáfűzte: — A mi f legnagyobb magyar költőnk ! is Aleksandro, azaz Sándor volt, Petőfi Sándor. I Szavalni kezdte az Egy gondolat bánt engemet c. versét, s olyan hévvel, át­éléssel, hogy a nyelv Isme­rete nélkül is megsejtettem: csak a szabadságról szólhat. A vers zenéje, ritmusa, mind ezt sugallták. Több mint negyven évvel ezelőtt a moszkvai sétán, Puskin szobra előtt hallot­tam először Petőfiről. Élete és költészete annyira meg­ragadott, hogy általa a ma­gyar irodalom szerelmese let­tem. Mihail Mihajlov kiváló forradalmár költőnk verses­kötetében találtam egy Pe- tőfi-fordítást. aztán Borisz Paszternák kötetében jelent meg három verse oroszul, s a sort. Leonyid Pervomajsz- kij ukrán nyelvű fordításai zárták. Petőfi válogatott verseinek első kötete azonban csak 1946-ban jelent meg. A kö­tet húsz költeményét Nyiko- laj Tyihonov, Leonyid Mar­tinon és mások fordították. A szerkesztőtől, Hidas An­taltól kaptam ajándékba az­zal a megjegyzéssel, hogy legyek türelmes, a „kis” Pe­tőfi után majd megjelenik a „nagy” is. Kedvenc esti olvasmányo­mat kislányom is megszeret­te. s a költő egyes verseit az iskolában többször is sza­valta. A Petőfi-válogatásról a Lityeratumaja Gazetában megjelent recenziómat an­nak idején á „kis Petőfiről” •a Szabad Nép is közölte, Ko­vái Lőrinc fordításában. Petőfi válogatott verseinek és elbeszélő költeményeinek két kötete is helyet_ kapott könyvespolcomon. . Úgyszin­tén a róla szóló orosz nyel­vű kötetek: Hidas Antal, Illyés Gyula monográfiái, szovjet irodalomtörténészek tanulmányai, amelyek mind a kivételes képességű forra­dalmár életútjától, költésze­téről vallanak. Verseivel a harmincas években eszperantó fordítás­ban is találkoztam. Magyar- ország akkori eszperantó irodalmi lapjában, a Litera- túra Mondo-bán megjelent Kalocsay-fordítások növelték a magyar irodalom és az eszperantó iránti rokonszen- vet. Nehéz szavakkal kife­jeznem, milyen értéket je­lent számomra a Libero kaj Amo (Szabadság és szere­lem! c. kis eszperantó nyel­vű kötet, amelyet 1970-ben ajándékba kaptam a Ma­gyar Eszperantó Szövetség akkori titkárától. Kalocsay nemcsak tartalmilag, hanem formailag és hangulatilag is sikeresen adja vissza Petőfi érzelem, és gondolatvilágát. Minden könyvemnek tör­ténete van, kedves baráto­kat, ismerősöket idéznek. Hi­das Antallal a Moszkvai Rá­dió magyar szerkesztőségé­ben ismerkedtem meg, ahol együtt készítettük az irodal­mi előadásokat. Itt mutatta be a még szerkesztése alatt álló antológiákat. Általa sze­mélyesen megismerkedtem olyan szovjet költőkkel és fordítókkal, mint Martinon, Csukovszkij, Jevik, Paszter­nák. A velük készített in­terjúim a magyar sajtóban jelentek meg. Nagyon érdekesnek tar­tom az Egri csillagok orosz fordítását, amely 1955-ben jelent meg. Hidas Antal fe­lesége, Kun Ágnes nagy kö­rültekintéssel ültette át az archaikus szavakat. Látogat­ta a múzeumokat,' kikérte a szakemberek véleményét, így a törökök és a magya­rok fegyverzetének leírása szintén tökéletesre sikerült. Akkor még azt hittem, hogy Gárdon jónak ez az egyetlen műve, de 1970-ben Barabás Ritától megkaptam a Sklavoj de Dio-t (az Isten rabjai eszperantó fordítását). Mégis úgy vélem, hogy Gár­donyi legjobb műve az Egri csillagok. Az évszázadok tör­ténelméhez, realitásaihoz csak nagy klasszikusok tud­nak úgy visszanyúlni, hogy az embereket látnoki erővel vetítsék az olvasó elé, aki így belekerül a történelmi kor közegébe. Az Isten rab­jai Hamvai János fordításá­ban viszont azt bizonyítja meggyőzően, hogy a sajá­tos anyanyelvi fordulatokat, az archaikus társalgást esz­perantóul sokkal könnyeb­ben lehet tolmácsolni, mint nemzeti nyelveken. Ady Endre nehéz és kü­lönös magyar költő. Egye­dülálló stílusát, több jelenté­sű szimbólumait nem köny- nyű szöveghűen oroszra for­dítani. Kun Agnes és Leo­nyid Martinov egy-egy ver­sének nagyon sok „változa­tát” készítette el, amíg a legjobb, az „igazi” bekerül­hetett az antológiába. Hidas Antal szigorú kritikusnak bizonyult. — Jó, jó — de ez még nem Ady — mondogatta. Oleg Roszijanov azonban monográfiájában, a teljes, az igazi Ady életútját és köl­tészetét kíséri végig. Ami­kor 1977-ben Magyarország Ady . születésének centená­riumát ünnepelte, kezembe került a Világ és Nyelv egyik akkori száma (1977/5. sz. — a szerk.). A felfedezés örömével hatott rám, amikor megtudtam, hogy a nagy költő az eszperantóval is mélyen rokonszenvezett. Többször jártam Magyar- országon. Ismerem eredmé­nyéit és problémáit, s nagy­ra értékelem eszperantó mozgalmának fejlődését, kez­deményezéseit. Éveim és magyar köny­veim. .. Magyarország törté­nete három kötetben, Ba­lassa József Magyar nyelve, Jókai A kőszívű ember fiai, A magyar költészet antoló­giája, Madách Az ember tra­gédiája oroszul és eszperan­tóul, Lebovics professzor könyve a Magyar Tanács- köztársaságról, i Déry Tibor, Illyés Gyula, Darvas Jó­zsef műveinek válogatása... A könyveknek is van sor­súk, történetük. Nemcsak önmagukat adják, nemcsak azt a történetet és szándé­kot, amellyel a szerző meg­alkotta művét, hanem ma­gukba rejtik az ember éle­tének emlékeit is, a felejt­hetetlen találkozásokat, a régi barátokat... Éveim és magyar könyve­im: egymástól immár elvá­laszthatatlanok. Eszperantóból fordította: Salga Attila LUKÁCSY ANDRÁS; KIMENT A HÁZ AZ AB LA KO Költészet és fáték X költészettel kétféleképpen találkozik az ember gyer­mekkorában: játék közben, majd az óvodában és az iskolá­ban. Fogas és sürgősen megfejtendő kérdés a pedagógusok­nak, hogy az, ami önfeledt játék a szavakkal ismerkedő, gugyögo gyereknek, miért válik kínzó, gyötrelmes penzum, má az iskolában? Magyarán: miért idegenednek el a gye­rekek a költészettől ahogyan előbbre haladnak a tanulmá­nyaikban^ közelednek az érettségihez? Az egyik (lehetséges) válasz adódik Lukácsy András kötetének alcímébőj is. A min dénáron elemzés és értelmezés miatt fokozatosan el halvái nyúl a tudatban, hogy a költészet játék, s marad a száraz, élvezhetetlen esztétizálás és „eszmei mondanivaló.” Ezt pe­dig igen nehezen és kelletlenül fogadja el és be a serdülő lélek. Bármilyen durván is hangzik az esztétika, mint tudo­mány s egyáltalán az irodalom, ahogyan az a tankönyveik­ben lepárolódik, belesulykoltaídk igen száraz, a matematiká­nál is elvontabb disciplina. Mindezt pedig azért- tartom szükségesnek elmondani Lu­kácsy András kötetéről szólván, mert éppen a fentebbiek adják meg e könyv praktikumát, használati értékét, Lehe­tetlen, ezt az öt és félszáz oldalt egyhuzamban elolvasni. Nem is szabad, nincs'is rá szükség. De ott a helye minden iskolai könyvtárban, minden magyartanár és kezdő költő asztalán. Különösen az utóbbiaknak ajánljuk melegen a kötet alapos áttanulmányozását, mert. ha meg nem is ta­nulhatják belőle a „szakmát”, de szerénységet mindenkép. pen. Rádöbbenhetnek arra, hogy a világirodalom története olyan kincsesbánya, amelyben már szinte. „mindent kitalál­tak”, az az abszurdumig kikísérleteztek, végigpróbéltak. Az igazi tehetség formákat, ötleteket vehet. át. a szerényebb tehetség esetleg elkedvetlenedik, de ez se olyan nagy baj. Sőt! Talán komolykodónak tűnhet, hogy a költészet mester­ség jellegét hangsúlyozom, de ez sem véletlen, hiszen nin­csen játék szabály nélkül. Lukácsy András két szempont szerint tekinti át a világlíra történetét: a műfajok szerint és történetiségükben.. A két szempont természetesen nem választható el mereven. Kiindulási alap a népköltészet, a gyermek és a gyermeki kedély játékai. Valamire .való költő nem lehet meg a népköltészet ismerete nélkül. A kötet cím­adó vers és elemzése, valamint az utolsó fejezetek, amelyek­ben a modem költészet (dada, szürrealizmus, nonszensz stb) elemzése ezen a ponton találkozik. A nyelv úgy is, mint hangzók sora, úgy is, mint a fogalmak, jelenségek jelzései, szinte felkínálja önmagát a játékra. A költészet (eredete szerint) egyszerre ráolvasás és megnevezés. egyik lehetséges mód. (a tudományok előtt), hogy az ember birtokba vegye a dolgokat, a világot, önmaga sorsát. Ez a misztikából, val­lási hiedelmekből eredő kimondási szándék végül is fölébe nő a dolgoknak. Maga a jelenség, a költészet „előhívó” ok már régen eltűnt, megszűnt, de megmaradt maga a vers, mint a szellem játékának és győzelmének produktuma. A csodálatos ebben az, hogy a kései utókor, anélkül, hogy átélné és megértené magát a kort, az ihlet forrását a ver­set magát mégis érti. Sőt!, s éppen ez élteti, teszi meg nem szűnő folyamattá, a líra történetét: a játékos elme vissza­visszanyúl régi korok metrumaihoz, formai megoldásaihoz,’ hogy újrafogalmazza, átalakítva azt a saját mondandójá­hoz igazítsa azt. így lesz maga az irodalomtörténet, a mű­veltség ihletforrás, újabb alkalom a (költői) játékra. Szinte a lehetetlenre vállalkozik az, aki ezt' a folyamatot akár csak jelzésszerűen is le akarja írni. Az egyik csapda és csábítás az. hogy a szerző belevész a részletekbe. Érez­hetően csábította ez Lukácsy Andrást is. Azokra az átfedés sekre, ismétlésekre gondolunk itt, amelyek az egyes műfas jók, versformák ismertetésénél adódnak. A szakemberek (e sorok írója nem az) nyilván találnak vitatható részt is a könyvben. Nem lesz könnyű dolguk, mert Lukácsy András félelmetesen nagy anyagbőséggel dolgozik (csak a bibliográ­fia 7 sűrűn szedett oldal) s ember legyen a talpán az, aki minden utalásnak, hivatkozásnak utána akar járni. A laikus olvasó hiányérzete az utolsó fejezeteknél, éppen az avant­gárd tárgyalásánál, elemzésénél támad fel. Szívesebben vet. tünk volna ebből többet, akár az ókori, középkori anyag ro. vására is. Sokszor leegyszerűsítően sommásnak érezzük a megfogalmazásait. A világért se a verselemzést hiányoljuk, hiszen éppen az a rokonszenves Lúkácsyban, hogy nerrt akarja mindenáron szétszedni a költeményt. De talán, ha több és változatosabb példákkal illusztrálja korunk lírájának útkereséseit, hasznosabb kézikönyvet kaphatna a szakem­ber és a laikus is. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1981. Horpácsi Sándor Beszélgetés Picasséval (Részlet Brassói*; Beszélgetések Picasséval című könyvéből) E él tizenkettőkor találkozás 1 Marina de Berggel, a fiatal orosz táncosnővel. Tegnap reggel a vásárcsarnokban sétáltam vele, a zöldséghalmok között. Vettem neki egy rekesz őszibarackot. Bevallot­ta. mi a szíve vágya: szeretne megismerkedni Picassóval. Meg­ígértem. hogy elviszem hozzá... Minthogy van még egypár ven­dég, azt mondja: — Maga csak kalauzolja Mari­nát, Brassai. Mutassa meg neki a műtermemet, a szobraimat. Es nehogy kifelejtse a „múzeum”-ot! Még öt percig el vagyok foglalva, aztán felmehetünk ... Megmutatom neki az Összes szobrokat. Elhúzza a Beáját. A macskákon és a kakasokon kívül semmi se tetszik neki. :— Ezek mind szörnyetegeki Borzalmasak! Miután a vendégek elmentek, Picasso felhív bennünket a műte­rembe, és megmutatja legújabb csendéleteit. — Ezeket tegnap este hat után festettem... Nézem a képeket. Egy tükrös csendélet három változata. He­lyenként mindegyik vászon érin­tetlen, és a tükör előtt álló táT­;» *Brassai (eredeti nevén Halász ! j Gyula) brassói születésű vílághí- 1* rű fotó- és filmművész, festő és Pl ÍTÓ' gyak hideg tónusának a tükörkép meleg tónusai felelnek meg. Az ember csakugyan nem tudja, mit szóljon ehhez a könnyedséghez, Picasso bámulatos fürgeségéhez, ahogy a vásznakat fogyasztja. Né­hány óra alatt három kép... De vajon nem tévesek-e a „kép”-ről alkotott fogalmaink, ha csupán azokra gondolunk, amelyek hosszú évek megfeszített munkájába ke­rültek? Már Delacroix is azt mondta: „Skicceket kellene feste­ni, hogy megmaradjon rajtunk a vázlat könnyedsége és őszintesé­ge... ” Picasso egyre inkább úgy bánik a vászonnal, mint egy pa­pírlappal, és az olajfestékkel, mint az akvarellel. De azért előfordul — gyakrabban, mint hiszik, —, hogy hetekig, hónapokig, néha évekig érlel egy-egy képet. Emlék­szem a Mészárszék című hatalmas vászonra, amely a Guernica párjá­nak is mondható: szénnel rajzolta meg, majd hetekig úgy hagyta, csak aztán kezdtek feltűnni rajta, mintegy félénken, az első színfol­tok. „Nagyon lassan haladok vele — mondta Picasso. — Nem aka­rom elkenni hamvasságát. Ha le­hetne, meghagynám ilyennek, és egy másik vásznon kezdeném újra, hogy továbbfejlesszem. Aztán ugyanazt tenném a második vá­szonnal is. Akkor nem lehetne „kész” vászonról beszélni, csak ugyanannak a képnek a különböző fokozatairól, amelyek munka köz­ben rendszerint eltűnnek. Befejez­ni, elkészíteni: hát nem kétértel­mű szavak ezek? A munka bevég­zése egyúttal kivégzés is, kegye­lemdöfés. Én azért pusztítok annyi vásznat, mert közvetlenségre tö­rekszem. és ha sikerül jól kifejez­nem valamit, semmit sem merek hozzátenni.” Marina elnézi a három tükrös csendéletet. Meg van rökönyödve: — Mondhatom, iszonyatosak a képei! Borsódzik tőlük a hátam! Három kép egyetlen este... És mennyiért árulja őket? Magának komolyan tetszik ez, Brassai? Szépnek találja? Csak azért mond­ják, mert sznobok mindannyian ... Feszengek egy,kicsit: hátha a táncosnő ártatlan őszintesége sérti Picassót. PICASSO: Imádom Marinát! Nem nagyképűsködsk, nem komé- diázik! Olyan, amilyen! Ezt imá­amerikai festőt, akivel az előbb beszéltem? Azt mondta: „Nagyon szerettem a művészetét, Picasso, tíz évvel ezelőtt bolondultam a képeiért... De most? Őszintén: nem sokat találok bennük!” Én csak hallgattam, és egy csöppet sem sértődtem meg. Az őszintesé­ge levett a lábamról. (Marinához fordul, ingerkedő hangon:) Hát ez a véleménye a művészetemről? Ha jól értem, egyetlen képem sem tudta megnyerni a tetszését... Marina, egy kissé zavartan* — Dehogy, dehogy. Ha választhat­nék közülük, ezt a portrét válasz­tanám. S rámutat Ándré Marchand egy arles-i nőjére: az egyetlen vászon a műteremben, amelyet nem Pi­casso festett. Kitör belőlünk a nevetés, Mari­na nem jut szóhoz. PICASSO: Nyugodjék meg! Nem maga az első. Egyszer Bateau- Lavoir-ban Paul Poiret, a szabó, gyönyörködve nézett egy kis gouache-t. Egész lázba jött tőle: „Csodálatos! Isteni! Zseniális!” De nem én csináltam, hanem Fernande Olivier. Az önarcképe volt. Poi- ret.-nak leesett az álla, amikor megmondtam neki. ÉN: Nem is tudtam; hogy Fer­nande Olivier feszegetett. PICASSO: De mennyire. És raj­zolt is. Egyszer majd megmutatom a rajzait. Rengeteget őrzök belő­lük a mappámban. Nagyon szép rajzok, majd meglátja. Fernande nagyon tehetséges volt, csak az is­teni szikra hiányzott belőle ... Picasso jól megnézi Marinát. Egy padkán ül, a fába keresztbe támasztja, fitos orra belebök a le­vegőbe, szeme hamiskásan villog, rengeteg vörös haja van, arcát, hosszú nyakát, karjait vörös fol­tok lepik el. PICASSO: Milyen szép ez a Ma­rina! Csodálatos profilja van. Ha festőművész volnék... MARINA: Akkor megfestené a portrémat! Köszönöm szépen, nem kérek belőle! Engem is úgy elin­tézne, mint azokat a nőket ott, a szememet a fülembe rakná, a szá­jamat az Orromra! PICASSO: Nem, nem, dehogy! Magával egészen másként bán­nék, mint a többi nővel.., Gyö­nyörűre festeném meg! Bca&atlm R és AteSim i IftyÚhHMfŰ dóm benne? Látta azt a téswe, Bejét könrnsaede« a karjára ‘ "i rirrcínrfGnytyn * aa*»** c oa b e Picasso feleségével 1956-ban.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom