Népújság, 1981. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-23 / 196. szám
MŰVÉSZETI DÍJASAINK JS OK HÁRMÁN 1* eleuíziö Műsordömping a gyerekeknek is A festő nem öregszik....* legalább lélekben soha. Ez a gondolat motoszkál a fejemben, amíg idősebb Katói Mihály otthonában az óriási sikerű fővárosi kiállítás pillanatait idézgetjük. — Hetvenöt évesen úgy mutatkoztam be a pestieknek. mint Botond a bizánciaknak! — mondja a festő. Nevet és nagyot suhint a levegőbe — A volt karcagi asztalossegéd, a volt bútor- tervező. a volt „rajziskola”- tulajdonos és a volt tanár » Rátái Mihály 62 képét nem egészen öt nap alatt elkapkodták. De mégis, tudja mire vagyok a legbüszkébb? — húzza elő a tárlat vendégkönyvét —, hogy..., de inkább olvasson bele maga! Betűzöm a golyóstollal rótt sorokat: Hálás köszönet az élményért, s külön a fényekért! Számtalan dicsérő és I elismerő üzenet, i — örültem én a televíziónak, a rádiónak, az újságoknak is, hogy népszerűsítettek ország-világ előtt, hogyne örültem volna. De ezek a vélemények boldoggá tettek! i — Bizonyítják számomra, i hogy nemhiába dolgoztam és i tartottam ki eredeti elveim mellett. Mindig a szelíd bel- ! ső hangokra hallgattam és soha az izgága izmusokra. Mindig a valóságot vittem I vászonra, de igyekeztem, ! hogy ne csak le-, hanem inkább megfessem; átszűrve ! azt mutassam meg. hogyan látom én a világot. Amíg hallgatom* szemem a falakra aggatott képeket cserkészi. — Nagyon sok mindennel | foglalkozott eddig... i — De állandóan társam I volt az ecset! Pontosan az ecset és a ceruza —. mert rajzoltam is. Festő akartam lenni Amikor építészhallgató voltam, nagyon sok belső teret kellett papírra vetnem. Állandóan megfestettem azt a képet is a terven, amelyet szívem szerint arra a falra függesztettem volna. Hát. a legnagyobb sikere mindig ennek a miniatúrának volt. De hiába akartam kizárólag a piktúrával foglalkozni, a körülményeim csak a nyugdíj után engedték meg ezt. És tudja milyen a sors, épp ekkor nem tudtam hosszú évekig a palettára nézni. Néhány éve, hogy újra festeni tudok kedvvel és szívvel. Azóta műveim eljutottak Japántól Kaliforniáig nagyon sokfelé. Kétszer kezdtem a pályám, ez utóbbi mintha sikeresebb lenne, nem? — Mindig szeretettel igyekeztem azt csinálni, amit éppen kellett. Talán legjobban tanítani és legkevésbé bútort tervezni volt hajlandóságom. Gyalázatos bútorok születtek fantáziám nyomán. de még ezt sem bántam meg, hiszen ezek során sokoldalúbb lettem, és talán így a világot is nagyobb megértéssel szemlélhetem. Ezeknek köszönhető az is. hogy élményeimből talán még ezer képre is futja az elkövetkezendőkben. Azonban már nem festem meg mindet. Igyekszem kiválogatni a legjavát! 1551. augusztus 23., vasárnap Szorgalom, tehetség, alázat — és szerencse; ezekben határozta meg a „siker” zálogát Valló Péter legutóbbi beszélgetésünk során. A Vígszínház harmincegy éves rendezőjével, az Agria Játékszín művészeti vezetőjével saját pályájának titkait firtattuk. — Csaknem tíz esztendővel ezelőtt rendezhettem meg a diplomadarabomat Veszprémben. Az ügynök halálát. Azután még két évadot töltöttem itt, majd kö. vetkezett Szolnok és végül Budapest. A mai szemlélet szerint tehát ez sikeres pályafutás, hiszen elég rövid idő alatt visszatérhettem a fővárosba. Különösen megnő az „értéke”, ha azt is hozzáteszem, hogy az én korosztályomba tartozó színházi rendezők még csak most kerülnek ki a főiskoláról. Valló Péter — Számomra sokkal fontosabb: annak ellenére, hogy negyven produkciót tudhatok magam mögött, még mindig „mozgásban" vagyok. Alakulok, formálódom, tehát megőriztem az affinitásomat. Még dolgozom a saját stílusomon. Most a legfontosabb, hogy elsajátítsam a színházi alapanyag, a dráma mindenkori tiszteletét. Munkám során úgy tudjak hozzányúlni, hogy a mű belső egyensúlyát, szerkezeti egységét ne sértsem meg, de emellett kezem — szuverén személyiségem — nyomát rajtahagyjam. Tehát valami, féle „aktív alázatra” van szükségem, hogy a magam arcát megformázhassam. Ezzel pályám során már találkoztam: meg kellett tanulnom az emberekkel való kapcsolatteremtés fortélyait is, amelynek szintén ez az alapja. Erre azonban nemcsak nekem, de minden fiatal. értelmiséginek szüksége van, hogy ne érjék sorozatos kudarcok és munkahelyi konfliktusok őket. 23. A pénztelen donok lassanként elhúzódtak. Rumata a sarokba sandított, ahol a szürkék ültek. Azok abbahagyták az ivást, és a báróra néztek. — Megmondom önöknek, nemes donok, mi az oka — folytatta Pampa báró. — Mindez azért van. mert önök megijedtek. Önök azért tűrik őket. mert félnek. Te is félsz! — ordította, s a legközelebbi pénztelen donra meredt. — Gyávák! A pénztelen donokből azonban édes-kevés haszon volt. Nyilván nem akarózott verekedniük, enni és inni kívántak. — Ugyanilyen általános érvényűnek tartom a szorgalmat. Mindig igyekeztem teljes intenzitással elvégezni a rám kirótt feladatokat. — Érettségi után egy időben jelentkeztem a színművészeti főiskolára és az egyetemre, angol—magyar szakra. Mindkettőre fölvettek. Ha véletlenül nem így történik, most valahol tanárkodon!, esetleg kritikákat, esszéket írok. De így csinálnám akkor is. A pályakezdőnek állandó tréningben kell élnie, ha lázit, könnyen megtörténhet, hogy elkallódik. Nézzünk csak körül, hányán tűnnek el napjainkban is a süllyesztőkben. Nem elég csak a tehetség és a szerencse: a tanulópénzt kemény robottal lehet megváltani. Ne tévesszen meg senkit: nem a mindenkori siker a cél. A mi esetünkben az, hogy a közönség kapjon valami pluszt, „többet”, amiből „profitálni” tud. Amit ha beépít életébe, talán megváltozik, talán jobb lesz .. Nekünk erről nem szabad lemondanunk. Más mesterségeknél természetesen mások a célok is. A siker pedig? Ami ma annak tűnik, nem biztos, hogy holnap is az lesz. De ez ugyanúgy vonatkozik a bukásra is. Sokszor pedig még egy óriási siker sem ér fel egy kicsinyke bukással... ★ Kishonthy Jenőt napokkal előbb hiába kerestem. Kecskeméten van — hangzott az udvarias válasz a telefonban. Végre csak a díjátadás előtt két órával sikerült találkoznunk. Korán érkeztem, s a néhány percnyi várakozási időt nézgelődéssel töltöm. — Miért van szüksége a festőnek arra, hogy ezt az idilli környezetet felcserélve művésztelepen töltsön néhány hetet? — Nézze, igen egyszerű. Míg fiatal, a lehetőségeit keresi, később pedig eltűnt ifjúságát — hangzik félig tréfásan, félig komolyan a válasz. — Régebben, amikor nehezebb volt egy frissen diplomázott alkotó indulása, nagyon sokan a telepeken az alkotóházakban kerestek menedéket a nyomasztó anyagi gondok elől. Én is így voltam a hatvanas évek legelején. Ott voltak a barátaim, nyugodtan lehetett dolgozni, beletemetkezni egy- egy munkába. Minden vendég külön lakosztályt, műtermet kapott. Nemhiába vannak olyan nagy hagyományai ennek az 1909-ben épített kecskeméti művész- tanyának. Szívesen élt itt Iványí Grünuiald, vagy FéA báró átvetette lábét a pádon, tekintetét a sarokba irányította, ahol a szürke tisztek ültek, és kijelentette: — Én bezzeg az ördögtől se félek! Aprítom a szürke csőcseléket, ahol csak érem! — Mit sziszeg ez a söröshordó? — tudakolta hangosan egy hosszú arcú, szürke kapitány. A báró elégedetten elmosolyodott. Nagy robajjal kimászott az asztal mögül, felállott a padra. — Hé, ti, szürke söpredék! — üvöltötte a báró. — Tudjátok meg, hogy tegnapelőtt én, Pampa dón Bau báró, derekasan elpáholtam a tieiteket! Tudja, barátom —nézett le Rumatára —. este a nyes Adolf is. Manapság jólesik egy-két hétre leruccanni ide, s/ a gondoktól, zajok- tói távol „csak” festeni És miért is tagadnám: egy kicsit a nosztalgia is csábít arra a vidékre. Csendjében — békéjében végiggondolom pályám eddig eltelt és ezután következő szakaszát. Töprengek. Sokszor eszembe jutnak azok az esztendők is, amikor épp Kátai Miska bácsitól és Kastaly Istvántól Kishonthy Jenő tanultam a szakma fogásait. Vázlatokat készítek és persze találkozom a „régiekkel” is. Most ugyan nem dolgoztam olyan sokat, hiszen velem volt a tízéves fiam is. Barátkoztunk, beszélgettünk, így aztán csak néhány tájképpel, s két portréval tértem haza. — No és, gondolom, megújult erővel, energiával... — Higgye el, rám js fért. Szeretném nagyobb fába vágni a fejszémet a közeljövőben. Még régebben felajánlottam a megyei tanácsnak, hogy megfestem az egészségügyi szakiskolában levő freskóm párját és más faliképet is szívesen készítenék — ha szükség van rám. Azóta sem kaptam választ, talán majd most. Aztán még egy tervem van. Szeretném útját-módját találni annak, hogy egy galériát nyithassak, ez talán a műteremgondomon is enyhítene. Ogy érzem, egy olyan helységben, mint ez a város, ahol szűkösen vagyunk kiállítóhelyiségek dolgában, igazán üdvös gondolat ez a kezdeményezés. Ráadásul megegyezik a kulturális kormányzat törekvésével, hogy egészségesebb, közvetlenebb kapcsolat alakulhasson ki a művész és a közönség között, hiszen a mostani túlszervezett zsűrizési rendszer gátolja információcseréjüket és így az alkotó fejlődést is. Remélem, ötletemet kedvezően fogadják majd. Szilágyi Andor váramban iddogáltam Kabani atyával. Hirtelen beszalad a lovászom, és közli, hogy egy szürke banda feldúlja az „Arany Patkó” kocsmát. Az én kocsmámat, az én ősi földemen! Odavágtattunk. Sarkantyúmra esküszöm, egész banda volt ott, vagy húszán! Elfogtak három alakot, és leitták magukat, mint a disznók! .. És mindenkit csépelni, mindent tömi-zúzni kezdtek. Én megragadtam az egyiket a lábánál — és elkezdődött a muri! Egészen a Nehéz Kardokig kergettem őket... A báró elbeszélése itt félbeszakadt. A hosszú arcú kapitány meglendítette a karját, és egy súlyos dnbókés csörrent a báró páncéljának mell-leme.zén. — Már régen kellett volna! — mondta a báró, és kihúzta hüvelyéből óriási kardját. Meglepő fürgeséggel leugrott a padlóra, kardja villogva szelte a levegőt, átvágta a mennyezetgerendát. A báró elkáromkodta magát. A mennyezet megroppant, törmelék hullott az emberek fejére. Most már mindenki talpon volt. A pénztelen donok a falhoz tanultak. Az ifjú arisztokraták felálltak az asztalra. A szürkék, kardHa hinni lehet a televízió Postafiók rovatának — s miért ne? — igencsak sok reklamáció érkezett a legkisebb nézőktől a „hosszú nyári szünet” miatt. Szabadba csábító jó idő ide, vagy oda, ők úgy vélték, többet gondolhattak volna rájuk a szerkesztők. Nos, e háromnapos „ünnep” alatt mintha pótolni igyekezték volna a műsorösszeállítók mindazt, ami eddig elmaradt. Sorolni is sok lenne a rengeteg rajz- és báb-, gyerekeknek való kis- és nagy filmek, akárcsak címét is. (A hagyományosak: Cimbora, Zsebtévé, Tollassuli, Képzőbűvészet, stb.j. Különleges csemegét kínált közülük is A bagdadi tolvaj, a Korda Sándor rendezte méltán híres nagyszabású mese. Bár a film készültének dátuma 1940, Dzsafar történetén egyként izgulhattak a mai kor gyermekei, de azok az idősebbek is. akik az első bemutatót láthatták. Nagy fába vágta a fejszét Kapusi Imre szerkesztő-riporter, amikor Ki járt jobban? cínímel hatrészes riportsorozatot készített arról, hogy a sikerekben mind bő- velkgdőbbé váló termelőszövetkezeti mozgalom minként formálta át az emberek életét, munkakörülményeit, gondolkodásmódját. A tévé ugyanis nem újság, amit bármikor újralapozhatunk, mert egy-egy összefüggést nem látunk világosan, vagy mert valamely részletét elfelejtettük. A gondokat csak súlyosbította, hogy a riportokat egy-két hét közvetítési idő választotta el egymástól. A lendület, a teremteni vágyás nem hiányzott, csak az a sajnálatos, hogy úgyszólván teljesen feleslegesnek tűnt ez a buzgólkodás, mert a lelkes alkotó, képletesen szólva, nyitott kapukat döngetett. Olyan témát választott, amelyre még az általános iskolai diákok is tudják a pontos választ. Emiatt tartom meddőnek ezt a vállalkozást, s ezért kárba- veszett a megvalósításba fektetett energia. Az idősebbek, s a ma negyven-ötven esztendősei nagyon jól emlékeznek arra, hogy milyen körülmények között bontott zászlót a szójukat maguk elé tartva, félkörbe sorakoztak, és apró léptekkel a báró felé indultak. Csak Rumata maradt ülve, s azt fontolgatta, a báró melyik/ oldalára álljon, nehogy a kard eltalálja. A háromfelől közeledő szürkék megtorpantak. Egyikük szerencsétlenül Ruma- tának háttal állt meg, Rumata áthajolt az asztalon, megragadta a gallérjánál, beledöntötte az ételmaradékkal teli tálakba, majd a füle tövére vágott. A szürke mozdulatlanná dermedt. A báró felkiáltott: — Adja meg neki a kegyelemdöfést. nemes Rumata. én pedig a többivel végzek ! Valamennyit leöldösi, gondolta rosszallóan Rumata. — Idé hallgassatok — szólt a szürkékhez — Ne rontsuk el egymásnak ezt a vidám éjszakát. Ogy sem bírnátok el velünk. Dobjátok el a fegyvert, és menjetek innen. — Még mit nem — ellenkezett a báró. — Én verekedni akarok! Hadd verekedjenek ők is! E szavakkal a szürkék felé indult, s egyre gyorsabban forgatta kardját. Azok elsápadva hátráltak. Rumata átugrott az asztalon. — Várjon, barátom. Egyáltalán semmi okunk arra, Mellette, azó ami szó, j<5a val haloványabbnak tűnt a felújított A csillagszemül című tévéjáték. Ki tudja, talán ha egymás után vetíthették volna a két részi (mint ahogy ez ismétlések esetén jól bevált) kevésbé tűnt volna erőtlennek a zsarnok Ambrus püspök, és a vele szembeszálló Csillag- szemű meséje. Az ismétlések sorát gaz-; dagitották a szintén nagyobbaknak szóló Pufi-történetek, amelyeknek lassan végére érünk. De hogy ne maradjanak az apróságok sorozat nélkül, elkezdődtek A Féhér Farkas kalandjai. Hogy mi lesz a sorsa a Fehér Jeait- nak, Hervé de Vaunoy és Treml márkinak, még csak eztán derül ki. De annyi bizonyos, az első rész, a délelőtti rajzfilm-összeállítások után, délután is a képernyő elé szegezte a nézőket. S hogy e rengeteg tévézés mellett jutott-e Idő a lab- dázásra. a strandolásra, a kirándulásra ? Nos, végül is iskolakezdésig még két hét.., (néníeti) vetkezeti mozgalom. Tudják! hogy az emberekben akkortájt, s a rajtot követő esztendőkben sokkal inkább hatott az „enyém" tudata, mint a „miénké". A kezdeti bizonytalankodást azonban fokozatos fellendülés követte. Nemcsak a gazdaság fejlődött, hanem benne az egyén is egyre jobban boldogult, olyannyira, hogy a hajdan városba költözők fokozatosan térnek vissza a falvakba. Tulajdonképpen ezt a néhány mondatnyi gondolatkört akarta a kép varázslatával is hangsúlyozni a riporter, elfeledkezve igazi feladatáról: a valóságkeresés nemes szenvedélyéről, egyszóval hivatásának saváról, borsáról. így aztán általánosságokat emlegetett, közhelyekhez keresett példákat. Ráadásul a tartalmi fiaskóhoz csatlakozott a sók formai hiba. A tempó lelassult a kérdések erőszakolttá, sutákká mintázódtak, s botladozva kerülgették a semmit, méghozzá olykor a magyartalanság foszladozó köntösébe burkolózva. Ebből a maratoni programból aligha tudunk meg valamit, ha csak azt nem. hogy miért kár egy ilyen produkciót csinálni. (pécsi) hogy hajba kapjunk ezekkel az emberekkel. Nem tetszik önnek, hogy itt vannak? Akkor elmennek. — Fegyver nélkül nem megyünk el — közölte mogorván az egyik hadnagy. — Kapnánk is érte! Hiszen őrjáratban vagyunk. — Az ördög vigyen benneteket. menjetek feeyveres- tül — engedélyezte Rumata. — Kardot a hüvelvbe. kezet a tarkóra, egyesével távozzatok! — De hogyan menjünk el? — tudakolta a hosszú arcú kapitány. — Ez a dón eláll- ja\az utunkat! — El is fogom állni! — Hát jó — mondta Rumata. — Én tartom a bárót, ti pedig szaladjatok, de minél gyorsabban, sokáig nem tudom visszatartani! Hé ti, ott az ajtóban, tegyétek szabaddá a kijáratot!... Báró — mondta, s átölelte Pampa derekát. — Ügy vélem, megfeledkezett egy fontos körülményről. Ezt a dóső kardot az ön ősei csak nemes harcban használták. A báró tovább forgatta a kardját, de arcán tűnődő kifejezés jelent meg. — De hiszen nincs nálam más kard — mondta tétován. •Jf. * (Folytat jvJn‘ Ki járf jobban? 4