Népújság, 1981. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-02 / 180. szám

Es én?

Otrasom az olvasói levelet a külföldiek ügyében. Érdektelen megneveznem, hogy mely lapban' is olvastam ezt az olvasói levelet a külföldiek ügyében, mert egyetlen újságunk sem rest — a miénk sem — szezon előtt, százon alatt és szezon után — idegenforgalmi szezonról van szó, ez világos — olvasói levelet közölni a külhoniak ügyében és miatt. Az olvasói levél azon méltatlankodik, hogy a levél Írójának vendégei voltak Svédországból, vagy Franciaországból — általában inkább csak nyugatról vannak az olvasói levelek íróinak vendégei, ez nagyon érdekes és a szociológusok figyelmébe is ajánlom — nos, szóval, hogy vendégei voltak az Egyesült Államokból is és miként és miért szégyenkezett, szégyenkeztek. Mármint az olvasói levél írója, írói a külhoniak előtt a belhoni állapotok miatt.

Távol álljon tőlem, hogy szégyenkezésük miatti felháborodásuk, a vendéglátói tiszt betöltésének számos kellemetlenségei okán írt olvasói levelük, akárcsak általam, egy hajszálnyit is az irónia mezejére utasítassék. Mélységesen megértem a házigazdák feszengő helyzetét, ha a mellékhelyiségek olyanok, amilyenek ma hazámban, ha egyáltalán nyitva vannak és vannak, hogy bi-. zony a kiszolgálás boltban és vendéglőben" gyakran ad okot a szégyenkezésre — ismét érdekes: nem a pincér, az üzletvezető szégyenkezik —, hogy köztereink és közútjaink nem lehetnének a tisztaság bemutató modelljei, hogy... Nem sorolom tovább, mindenki olvasott már e tárgyban olvasói leveleket, s majd mindenki irt is ily tárgyú sorokat, mely leveleknek a száma véleményem szerint túl nőtt a hazai idegenforgalom számain, pedig, az is meghaladta állítólag a tizenhatmilliót. Már mint vendéget. Külhonit természetesen.

Nos, tehát olvasom az olvasói levelet és egy ideig együtt méltatlankodom is a levél írójával, mígnem valami furcsa érzés, Írhatnám, mondhatnám dacnak is, ellenérzésnek is, kezd ágaskodni bennem. Ágaskodni, majd ágálni is. Az olvasói levél tárgyában, de nem érte, hanem miatta, és nem megértőn, de ellenértőn. Mi ez és miért ez az ellenérzés? Nem is kell sokat töprengenem saját magamnak saját magam fölött, az ok nyilvánvaló. A számok igen tiszteletreméltóak, mármint, hogy hány millióan jönnek el egy évben kis hazám megismerendőn, a miattuk és értük írt olvasói levelek szándékai sem kevésbé tiszteletre méltóak számukat és szándékukat egyaránt tekintve. Ám mi van velem? Velem, a magyar honpolgárral, akj nem lép be se nyugaton, se dél felől, egyáltalán semmilyen égtáj felől se ebbe az országba, mint vendég, mert saját hazájában már csak nem vendég az emberfia...

Igen: mi van velem?

Ki ír értem olvasói levelet? Ki szégyenkezik miattam és értem, aki az év háromszázhatvanöt napját — pardon: néhány nap külföldi utazás lejön belőle, hogy értem is szégyenkéznek ott valahol — itt élek a zsúfolt^ boltok, a dráguló, de romló konyhájú vendéglők árnyékában, akivél packázik a hivatal, akinek naponta vágja az orrába az utca fel nem söpört porát-piszkát a pimasz szél? Még nyújthatnám a kérdő mondatot, mert egyetlen, de jó mély lélegzettel bírnám a szuszt, hogy újabb több soros körmóndatra való panaszt soroljak föl.

Panaszt a magam ügye tárgyában, aki nem idegen, nem külhoni, de akiért és aki miatt senki sem szégyenkezik. Gyakran — sajnos —, még önmaga sem.

Tudom és értem, hogy a vendég, a külföldi szemével nézve óhatatlanul többiét észrevesz a vendéglátó, mélyebbre és messzebbre lát, igényesebb lesz, sőt néha bizony még oktalanul akadékoskodó is. Tudom és értem, helyeslem is, hogy írjuk csak olvasói leveleinket, , mert ide is érvényes a dialektika törvénye: a mennyiség átcsap a minőségbe. Száz levél után mindig történik egy jelentősebb előrelépés. Küzdeni kell és nem csüggedni, írni, szólni és nem hallgatni! Mert a külhoni ember, lett légyen a vendégünk az ég — és a politikai táj bármelyikének képviselője, barát, szimpatizáns, kíváncsi, vagy kaján, reménykedő, ezekből a felszínekből is messzemenő ítéletet alkot magának. És a környezetének. És az sem biztos, hogy ezek a „felszínek” valóban csak a felszínt jelentik mindig és mindenkor.

Oe én — és te, és ő, és mi! — egy, a tízmillió, állandóan itt élő magyar állampolgár közül, igenis jogot formálok arra. hogy néhanapján értem is írassék és jelentessék meg szégyenkező, 'felháborodott olvasói levél. Mert. aligha közömbös, milyen az én, a vendéglátó-állampolgári közérzetem, mennyire érzem magam fontosnak. állampolgárnak itthon. A nyúlós őszre váltó időszakban már hülyeségnek tűnő makacs szertartásossággal szoktam volt egykoron beköszönni az üressé vált éttermekbe: „Kukk, itt vagyok. Magyar vagyok. Most én is vendég vagyok.” Ilyen „kukk”-okra ma aligha van szükség, még a legnagyobb nyárban is tehetne értem és elém néhány lépést a nem éppen telt osztályos éttermek konyhafőnöke például — de nem tesz." Még most sem tesz, vagy csak vonakodva tesz, mert nagyon elszokott az efféle „gyalogjárástól.”

Hát most legyek vendég a saját hazámban és saját hazámnak?

Egy olvasói levélért, vagy többért? A séf üdvözletéért?

Becsukom az újságot, leteszem magam mellé az asztalra. és azon kezdek tűnődni, hogy a külföldi vendégnek mikor leszünk már csak (?) szívélyes vendéglátója csupán, s nem olvasói levéláldozatokat bemutató bálványimádója"’ Maid akkor én is fontos leszek s e „felszínes” ügyekben is?

Bízok és remélek. Addig? Olvasói leveleket írok.

Az épület homlokzata

Őhercegsége kastélyt építtetett

Egy hatvani műemlék rejtélyei

A kupola a családi címerrel

(Fotó: Szabó Sándor)

Ő

si településeink sorába

tartozik Hatvan is. Régészek bizonyították, hogy elődeink már a rézkorban szívesen megtelepedtek itt. A Strázsahegyen kora bronzkori nyomokra bukkanjak, a völgyben urnatemetőket találtak. A város területén szkíta, kelta honfoglalás, illetve Árpád-korabeli sírok jelzik, hogy népek váltották egymást errefelé, ahol a búzatáblától aranyló Alföld békésen megfér a zöl d koronás szelíd dombokkal, s messzebb már a szeszélyes formáival elbűvölő Mátra ormai kékellenek.

1.

Járom az utcákat, a múlt relikviáit kutatva, de csak barokk emlékekkel találkozom. Belőlük sincs sok. Korábbi századok örökségét hiába keresem. A Kossuth Lajos téren méreteivel, kecses formáival megbabonáz a Grassalkovich kastély, ez az I. Antal herceg által emeltetett építészeti ékkő. Itt érdemes megállni, mert krónikája távoli „időutazásra" csábít.

Az élelmes nagyúr ugyanis nem tartozott a pazarlók közé, a falazáshoz szánt köveket a hajdan nevezetes vár -romjaiból hordatta ösz- sze. Ennek históriája bővelkedik izgalmas eseményekben.

4

2.

A mohácsi csatavesztés

után három részre szakadt az ország. A két király — Ferdinand és Zápolya János — szűnni nem akaró csatározásai hadszíntérré változtatták az egyébként is ezer sebtől vérző hazát. Zsíros koncra számítva lesben állt. a török is, várva azt a pillanatot, amely a legmegfelelőbb a beavatkozásra. Aki csak tehette védett falak mögött húzta meg magát, s remélte a jobb napokat.

Mások — épp a biztonság

érdekében — várat építtettek. Ezt tették Hatvanban 1527—1544. között a váci püspökök. Az utolsó kapitányok, Dancs Ambrus és Pál nem tartoztak a félelmet nem inmerő vitézek közé: Visegrád és Nógrád elesté- nek hírére annyira megrémültek, hogy felgyújtották a palánk-védőműveket és szélsebesen Egerbe futottak, magukkal vive a gyávaságból jeleskedő őrséget is, így aztán nincs abban semmi különös, hogy Mohamed pasa elfoglalhatta az erődítményt. Elrendelte megerősítését is, hiszen belátta, Buda védelmében, s az egriek fékentartásában egyaránt fontos szerepet játszhat.

A nagy bajvívások időszaka ez. 1584-ben Dobó katonáinak utódai Balassi Bálint vezetésével — a zseniális poéta fegyverforgatónak is kiváló volt — ki akarták innen füstölni az egészen jót berendezkedett pogányt. Bátorságban, virtusban nem is akadt hiány, de a külvárosnál tovább mégsem jutottak, mert a gyűlölt ellenség makacsul kitartott. Nemcsak ekkor, hanem késáhs is. Két alkalommal — 1596 őszén és 1603-ban — ugyanis futnia kellett, de visszajött, s még jobban befészkelte magát, mint korábban tette. Valószínűleg vonzotta a szelíd lankáival nyugalmat sugalló táj, s az a lehetőség, hogy innen portyára indulhatott, amolyan százszázalékos sikerrel járó zsákmányszerző körútra. Egy alkalommal azokat a kereskedőket támadták meg, akik Gyöngyöspatáról Gyöngyösre szállították a bort. Allah ugyan tiltotta számukra a szeszes ital fogyasztását, de ők könnyen meBnnrwPfiak. Elég volt csak megkóstolniuk az ízletes nedűt, s máris feledték rettegett istenük parancsát.

3.

1686.boti azonban ez a te. I«pilléi is felszabadult. Akkor is, ha a harcok iszonyú áldozatokkal jártak: a vár és a város házai elpusztultak, a mecsetet és a törő' fürdőt leszámítva alapjaikig leégtek.

A császáriak egyébként sem hoztak semmi örömet. A helységet fegyverrel meghódított, kincstári jószágnak tekintették, ezért a budai kamarai igazgatóság felügyeletére bízták, t. Linót pénzszerzés céliából a visegrádi koronauradalommal együtt áruba bocsátotta, de a jelentkezők — valószínűleg ismerve a cseppet sem szívderítő valóságot — eleinte egyáltalán nem tülekedtek. Salm herceget ugyanis 1701-ben sikerült rászedni, a kényes főúr azonban mindjárt a bajok gyökeréig látott, s amint csak tehette visszalépett az üzlettől.

Rákóczi szabadságharca se sok jót hozott azoknak. ak: az ezer nehézség ellenére sem költöztek el innen. 1709-ben a lángok martaléka lett itt minden..:

Az élet joga azonban erősebb a halálénál. 1711. januárjában már megérkeztek a stafétaváltók, akik konokul hittek az újrakezdés értelmében. S jöttek az új urak is. I. József gróf Stahren- berg Oundaker Tamás udvari kamarai elnöknek adományozta Hatvant. Természetesen nem ingyen, hanem hatalmas vételárért. 150 ezer forintért. III. Károly mindehhez hozzácsatolta a nagyfejedelem pártjára tért Fór. gách Simon egykori uradalmait: Boldogot, Apcot, Csány harmadrészét, Fancsal, Szántó felét, Lőrincit; Gombost, s még jó néhány birtokot Pest és Nógrád megyékből.

1730-ban azonban már Grassalkovich Antal kamaraelnöké minden — azé a beosztó gazdáé, aki jó építőanyagnak találta a híres vár köveit is...

4.

Az idegen gyorsan akkli- matizálódik. s egy-két év múltán már otthonosan érzi magát. Nem kedveli a restséget, a tervek regimentjét óhajtja megvalósítani. A majorság! gazdálkodás híveként a legkorszerűbb agrotechnikai eljárásokat vezeti be. Kevés a munkáskéz? Emiatt sem aggódik. Német mesterembereket, szőlőmű- velő zselléreket, sőt telkes gazdákat is telenít jde. akiknek sokkal több kedvezményt. mentességet ad. mint a helybeli magyaroknak. Ennek nyomán először nézeteltérések fakadnak, ám a későbbi közös sors feloldotta a feszültséget. Olyannyira. hogy ma már historikusok közül is kevesen emlékeznek erre.

I. Antal ötletekért nem kopogtatott a szomszédba.

1762-ben például posztógyárat alapított, ez ugyan nem lett versenyképes, hamarosan bezárta kapuit, de addig is munkalehetőséget biztosított a nincstelenek egy részének!

5.

A messziről jött főúr hozj zá méltó kastélyt emeltetett magának a XVIII. század első felében, Nem volt fenne héjázó, nem markolt sokat! de a barokk pompája őt is lenyűgözte. Először a középső rész készült el, ez Óra- schek Ignác munkája. Ezt bővítette két szárnnyal 1763- ban Jung József.

A látogatót ezek a méretek már lebilincselik. Szemet gyönyörködtető az emeletes, homlokzatán közép rizalitos épület, nyolc plusz három plusz nyolcas taglalása arányérzésre utal! Ha belépünk és szétnézünk kissé zavar bennünket az! hogy a hajdan összetartozó helyiségeket felszabdalták! amikor kórházi, vagy szakrendelői célra alakították át. Am ha szabadjára engedjük fantáziánkat, akkor az eredeti formák gyönyörködtetnek minket.

Az egykori élet képei voj nulnak el előttünk. A Gras- salkovichokat a Sina bárók váltották, majd jöttek —" 1867-től Deutsch Ignác pesti nagykereskedő és leszármazottai — Hatvanyiak, az iparmágnások. De sok időt töltött ezekben a termekben az irodalompártoló, az igazi mecénás, az alkotónak is rangos Lajos báró. aki a magyar literatűra legjelesebbjeit látta vendégül rezidenciájában.' Többek között a barátjává fogadott József Attilát.

6.

Ma veszély fenyegeti á kastélyt. Felső szintjét már életveszélyessé nyilvánították. Ha a hatodik ötéves tervben megépítik az új rendelőintézetet, akkor a régi kiköltözik innen, s a csenddel az enyészet is sátrat ver itt.

A vészjelzés jogos, ám még meg lehet menteni — kulturális központ létesülhetne itt — a hazai barokknak ezt a ritka gyöngyszemét,' amelynek kövei — s ez is jelképes — az ősi ' település regényes krónikájáról is val± lanak..!

Pécsi István í