Népújság, 1981. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-16 / 192. szám

Eger után francia főidőn n" ~ ■ Róbert és a tekerőlant Birsalmamadár és szilvafa Egyszemélyes zenekarnak mondták, és mondják itt-ott még ma is a tekerőlantot, ezt a kétségkívül furcsa hangszert, amelynek húrjait nem vonó zengeti. hanem dörzskorong csalja elő, be­lőle a hangokat. A muzsi­kus, aki a két térdén nyug­tatja ezt a túlhizlalt hege­dűhöz hasonló alkalmatossá­got, az egyik kezével a ko­rong forgatókarját mozgatja, miközben a másikkal a hú­rokkal érintkező billentyű­kön zongorázik; pontosan ugyanúgy, ahogyan a pianí- nót, meg annak idősebb test­vérét működteti a pianista. Különösen két országban, francia ( földön és hazánk­ban akadt sok híve, amit mi sem bizonyít jobban, hogy az előbbi helyen féltett kincsekként őrzik a számuk­ra írott kottákat, valamint fesztiválokat rendeznek a világ minden tájáról össze- sereglő tekerőlantosok szá­mára. Az utóbbi helyen — mármint idehaza — pedig még most is virágzik e lant- ipar. Mégpedig egy buda­pesti fiatalember, a televí­zióból is jól ismert Mandel Róbert jóvoltából, aki leg­alább olyan ügyes a fabri- kálásban, mint abban, ho­gyan kell táncra biztató ritmussal, kedvderítő dalla­mokkal megszólaltatni az ősi instrumentumot. Azt, hogy így. modern kori lantosként válik ismert­té mind idehaza, mind szá­mos országban, tulajdonkép­pen szobrász nagyapjának köszönheti, hisz’ tőle tanulta el a famegmunkálás érdekes és szép mesterségét, s vált így alkalmassá arra, hogy 'hangszerépítő legyen. S mi­vel már középiskolás korá­ban, is zenekari gitáros volt, így nem sok kellett ahhoz, hogy a maga készítette szer­kezeteket — közöttük éppen a tekerölantot megszólaltas­sa. ! Ez utóbbit oly sikerrel művelte, hogy az 1977-es Ki mit' tud?-ön a képernyőre került, és ettől kezdve tö­1 netlenül ívelt felfelé a pá­lyája. Az egyik zenekar után a másik jelentkezett érte — egyaránt játszott már a Ca­merata Hungaricában, a Bakfark Consortban, a Mák­virág együttesben — és szin­tén egymást követték az ál­tala leginkább kedvelt szó­lóestek is. Különös tudomá­nyának híre határainkon túlra is eljutott. Így egyebek között az NSZK-ba, ahol most' igencsak megnőtt az érdeklődés a régies muzsika iránt. A Nyugatnémet Zenei Tanácstól nemrég háromhó-' napos meghívást kapott, amelynek ideje alatt bőven nyílt alkalma arra, hogy a hangszermúzeumokat és a kottagyűjteményeket bújja, no meg arra is, hogy a meghívások tucatjának ele­get tegyen. Most pedig? — Most a világ legna­gyobb és legismertebb teke­rőlantfesztiváljára készülök — mondja Mandel Róbert —, amelyet természetesen a francia földi Sí. Chartier- ben júliusban rendeznek meg, és ahol a• mintegy há­romszáz meghívott közül csupán mi, nyolcán adha­tunk önálló koncertet. Ez számomra igen nagy meg­tiszteltetés! Mindemellett — reméli — arra is nyílik alkalma, hogy azokat a felbecsülhetetlen értékű, javarészt XVIII. századi francia kottákat s velük együtt a korabeli lanttípusokat tovább tanul­mányozza, mivel kedves hangszere ekkor virágzott -arrafelé igazán. Minden más muzsikusszerszámnál jobban kedvelték, és mind az ugrós, mind a körtáncokat annak a hangjára járták — a pá­rizsi királyi udvarban csak­úgy, mint szerte vidéken. Chedeville francia zeneszer­ző még Vivaldi-átiratokat is komponált tekerőlantra; így aztán el lehet képzelni, hogy tényleg mily virtuózán tud­ták a billentyűket billegetni a barokk kor vidám kedvő hangászai. Ám — s ez külön öröme Mandel Róbertmek — nem­csak az egykori Frankhon­ban van ilyen fesztivál, ha­nem volt (s remélhetőleg még lesz) Magyarországon is. Tavaly Egerben gyűltek Mandel Róbert kedves hang­szerével össze e hangadó szerkezet javarészt ifjú megszólalta- tói, akik nemcsak muzsikál­tak, hanem előadásokat is hallgattak, no meg hosszan és lelkesen társalkodtak a tekerőlantról, valamint a a régi idők dallamvilágáról. Egyúttal pedig arról, hogy vajon hol szól még a maga természetes szerepe szerint — tehát ugrós és páros tán­cok kíséreteként — idehaza a tekerőlant. Manapság már csak Tiszaújfalu környékén ismerik, de ott is egyre inkább mint mutatványnak tapsolnak, mivelhogy, lévén különlegesség, fölkerült a pódiumra. Szentes tájékán, ahol talán a legnépszerűbb népi hangszer volt. immár féltett múzeumi tárgy. Mindezek után aligha kell bizonygatni, hogy ez a dús göndör hajú pesti fiatalem­ber — aki egyébként már egy könyvet is írt Hangszer- barkácsoló címmel, és aki hangszertörténeti tanulmá­nyait az Élet és Tudomány­ban publikálja — igazi missziót teljesít, amikor a tekerőlantnak ily lelkese­déssel és ily nemzetközi si­kerrel fogja pártját. Franciaországi vendég­játékához tehát csak újabb sikereket kívánhat neki a régi dallamok és dallam- keltők iránt érdeklődő honi publikum. Akácz László Ki ne hallott volna a kö­zép-ázsiai népek közös folklórhőséről, Naszreddin Hodzsáról, aki — akárcsak a magyar puszták Rózsa Sándora —, ezernyi mulat­ságos kaland során teszi csúffá a gazdagokat, és gyá- molítja az elesetteket, meg- szomorítottakat? Timur Zulfikarov tádzsik író a Naszreddin Hodzsa első szerelme című könyvé­ben a legendás kópé elkép­zelt ifjúságát meséli el ne­künk. A szegény Musztafa fazekas kamasz fiát a lét ér­telmét és az elmúlás értel­metlenségét feszegető kusza gondolatok, a férfivá érés első sejtelmes vágyai gyöt­rik édesen-fájón. Álmaiban repül, suhan az arany birs­almamadár után... A sze­relem Szimbóluma ez a ma­dár, azé a lebegő, éteri von­zalomé, amely csak két tisz­ta ifjú kölcsönös egymásra találásának talaján szökken­het szárba. Naszreddinnek nem kellenek a Mahmud Talbat bég háremében kí­nált gyönyörök; „olyan ez, mint kalitkába zárt, sínylődő fogoly madarakra lőni.. — véli, és elmenekül az Ezeregyéjszaka mámoros hangulatát idéző odaliszkok elől. A bég, birsalmakertjében azonban rálel az aranyma­dárra. Mikor az „aranyal­mák között, az arannyal aranyló gyümölcsök között” meglátja Szuhei.lt, a bég bokharai ha m vasszil vasze­mű leányát, forró számum költözik a torkába, fejébe, a leikébe. Szerelemre lobban iránta Szuheil is. A fazekas fia vőlegényköntösben tón- colva-ujjongva járja a falut: „Emberek!. . . Fészekaljnyi gyereket hoztők a világra, és megfeledkeztek a szere­lemről !... Ám kisvártatva keserűen kell tapasztalnia, hogy szerelmük elé óriási akadályok tornyosulnak. Szo­Egy londoni aukción több nem létező tárgy kalapács alá került. 11 000 font ster­lingért árulták Sherlock Holmes ruházatát és hasz­nálati tárgyait. Igen, egy ciális és vallási-morális ter­mészetűek. Szülei szegények, nincs pénzük a kálimra (a menyasszony-váltságdíjra): a lányra ácsingózó kegyetlen Kara Buton atabég korbács­csal kergeti el a fiút a ked­vesétől. A szerelmet súlyos kórságnak tartó falusiak fá­hoz kötözik, hogy puszta jó­szívűségből kiverjék belőle az emésztő rontást. Egyedül Rusztem kovács segít neki. Nemcsak láncot kalapál, melyen Naszreddin felmász­hat a magas erődbe Szuheil- hez, hanem hátával felfogja a fiúnak szánt gyilkos nyíl­vesszőt is, mialatt a két fia­tal boldog ölelésben forr ösz- sze. (Milyen buján bájos, poetikus kép, midőn az ön­feledt beteljesülés után Naszreddin magával akarja vinni emlékül a lány gyöngy­házszínű köntösét! „Elveszem a köntöst... De itt a gyöngy­sorod, a gránátfüzéred, Szu- heil... Rajta felejtetted a köntösön ... Vedd el, .. Vedd fel..: — Ez nem gyöngysor, aka ... nem gyöngy... a vérem ez... az első vérem ..Szemünk, mely többnyire unottan sik­lik el a napjaink filmjeiben, tv-képernyőjén és könyvei­ben hemzsegő, az érzelmet józanul lemeztelenítő szex­jelenetek felett, itt megakad egy pillanatra, és tudatunk­ban önkéntelenül is felidé- ződik az az éjszakánk, amely — Rusztem palvan szavai szerint — „egyszer van csak az életben”, amelyből „egy jár egy életre”.) Kara Buton emberei föld alatti tömlöcbe vetik Nasz- reddint. A sötét veremben igazságtalanul fogva tartott szegény nyomorultakkal ta­lálkozik, s a .vak dervissel, akit a hatalmasok fosztottak meg a szemevilágától, mert ki merte mondani az igazsá­got. „Szeretni a mi időnkben annyi, mintha a madár va­kon a poros karavánútra nem létező ember, egy iro­dalmi hős tárgyait. Egyebek között elárverezték a detek­tív monokliját, köpenyét és pálcáját Ezek a dolgok azonban rakná a tojásait, vagy a hi­deg, őszi, csupasz birsalma- ágra rakná, hordaná a fása­két ... — mondja a dervis. — Mire elhalad a karaván, a tevepaták agyonnyomják, széttapossák, összezúzzák, el­pusztítják az ártatlan, védte­len tojásokat... Jön egy szélroham, s a fészek szét­esik, szétmállik, szétviszi a szél... Nézd ezeket . az év­százados vaksi agyagkuny­hókat, ezeket a nyomorúsá­gos, alacsony, sötét vályog- falakat ... Ezeket a gyerme­keket, a szomorú tehénsze­mükkel ... Hát lehetséges itt szerelem? ... Hát lehet gaz­dagnak lenni a nyomorultak között? ... (Kiemelések tő­lem. — Z. E.) És Naszreddin rádöbben» amíg gonosz zsarnokok ha­talmaskodnak a szegények fölött, addig nincs joga. hogy csak a maga boldogságával törődjön. Megszökik a töm­lőéből, és elindul „a Gonosz­sággal folytatott öröktől való harc útjára”, hogy széthord­ja az Igazság szavát, s da­maszkuszi pengéhez hasonló éles nyelvével kinevettesse a közép-ázsiai törpe tyrarmu- sokat . .. Olyan akar lenni,’ mint az útfélen növő szabad szilvafa, melynek gyümölcse mindenkié! Elhatározása Pe­tőfi szavait juttatja eszünk­be: „Szabadság, szerelem! f E kettő kell nekem. / Szerel- memért föláldozom ] Az éle­tet. / Szabadságért föláldo­zom / Szerelmemet.” Külön figyelmet érdemel a könyv színes, keleti képgaz­dagságú stílusa, melyet a ro­kon értelmű szavak ismétlé­se, igék, jelzők halmozása, metaforák alkalmazása tesz expresszívvé. Zulfikarov lírai hangvételű kisregénye, melyet az ifjúsá­gi irodalmat gondozó Móra Kiadó jelentetett meg, fel­nőtteknek is maradandó ol­vasmányélmény. Zahemszky László tulajdonképpen közvetlen kapcsolatban vannak a nagy detektívvel, ugyanis e tár­gyakat Sydney Paget, a Holmes-ról szóló történetek első illusztrátora használta. Elárverezték Sherlock Holmes monokliját É gerfa vályúból, mohos szik­ladarabok közül csorog a csillogó, tiszta forrásvíz. András tányért csinál, zsinóros kalapja te­tejéből és jókat kortyol a szomjat oltó, hűst adó vízből. — Maga nem iszik? Tenyeremet teszem a csepegő alá. — Csodálatos ital! Egy ideig szemmel kísérjük a forrás útját, ahogyan bugdácsol. csörgedezik a kövek, kavicsok kö­zött, keresztül-kasul csúszik bük- kök és fenyőóriások gyökerein, aztán bújócskát játszik a páfrá­nyok tövén, később előbukkan, majd emberfaragta vályúba vezet az útja, ahonnét a pisztrángos tavacskát táplálja. Száz esztendőnél is idősebb bükkfa alá, mohos sziklára ülünk és beszélgetünk naplemente előtt. — Ez a forrás, az ország legma­gasabban eredő vize! Egyszerűen cseng a szó, mint amilyen egyszerűnek tűnik a ter­mészet is minden gyönyörűségével együtt. « A Mátrában és Bükkben száz meg száz forrás ered, mindegyik erecske patakokba siet, azok pe­dig a folyókba igyekeznek és ... — a természet körforgása ... — Azt mondja, hogy ez az or­szág legmagasabb forrása? Magyarázat helyett fejünk fölé mutat” ahol sűrű erdőrengeteg fö­lött magasodik a kékesi torony. Az ország teteje! — Mi az a kiugró hegyterasz a Kékes alatt? — Gabi halálának hívják. így nevezi a nép, a térkép megint másképpen említi. Egyszer egy fu­varos, aki fát közelített lovaival a szakadékba zuhant és a mély­ségbe rántották a hatalmas'rön­kök. A Nap elköszönőben volt es a vadászvér indulást parancsolt a nyolcszáz méternyi magasságból hívogató magasles felé. — Mikor járnak be a disznók? A kérdésre csak később érkezett válasz, mert tömött hátizsákkal megrakott turisták keresztezték utunkat, akik a forrás iránt ér­deklődtek, aztán nehéz sóhajok közepette hátraszegett fejjel les­ték a magasodó hegycsúcsot, aho­vá még útjuk vezetett. A kapasz­kodó előtt lepakolták a hátizsá­kokat és nekifeküdtek a forrásvíz­nek, majd ők is cihelődtek to­vább. — Fél kilenckor egy malacos koca jár a tölgyfái szóróra, de a mi vendégünk csak lővilág előtt, az utolsó percekben érkezik. * Gyuszi, — a Mátrát tenyereként ismerő társunk — megállt és a másik szórót említette, ahová szin­tén járnak disznók. — Választani lehet! Szerencse dolga az egész. A vadász számára ez a legrosz- szabb, amikor választania kell, de a kísérő sincs könnyű helyzetben, hiszen ezen ősi foglalkozásban semmi sem teljesen biztos és ugyanakkor semmi sem lehetetlen. Egy riasztó őzbak, egy békésen, semmit sem gyanító gombázó, egy útját tévesztett fuvallat, egy vé­letlen, fémes koppanás kell mind­össze, vagy közülük csupán egyet­len és máris vége a szerencsének. Gyuszival ültünk végül is a tölgyfái szórón. Idejében érkez­tünk, mert a lecsúszó napkorong visszaköszönő sugarai még bera­gyogták az erdőt. — Korán van még! , — Legalább idejében vagyunk. Felettünk hollók/ károgtak és köröztek a hegyóriások fölött ab­ban a biztos tudatban, hogy min­dent látnak, semmi sem kerüli el a figyelmüket. Rekedt kUrrogó. vinnyogó hangjukat nem felejti el egykönnyen az ember, de mél­tóságteljes repülésüket sem. Néha megállnak egy pontban, lebegnek, mintha odaszegezték volna őket, aztán lejjebb siklanak; három emelettel, majd újra fölkapnak és ezerméteres magasságból uralják a Mátrát. — Ezek itt költenek. Évről évre mind többen vannak. Alattunk, talán száz méterre hajladoznak a fiatal fenyők csú­csai, nehéz léptek nyomán ágak reccsennek. — Egy páratlan tízes, meg egy tizenkettes bika tanyázik errefelé, — súgta Gyuszi olyan biztonság­gal, mintha a felesége csirkéiről adna rmt. Szag^B kaptak, mert a csörgés erősödöd és az agancsosok nagy robajjal tűntek el 'a völg^áfelé. Fejcsóválás és fülvakaij^pfes kö­zepette dugtuk ki meglfyálazott ujjainkat a magasles nyílásán és a széljárást kémleltük, mert a szél nagy úr a vadászatban. A szél mindent hozhat és mindent elvihet, de az a legjobb, ha a szél elalszik, szunnyad valahol a mo­hos sziklák alatt, mert akkor na­gyobb a remény, a bizakodás. — Kavarog.a szél. Bólintottam és a pokolba kí­vántam a szelet, amelytől még a csepegő esőt is jobban elszív­leltem mindig. A szélben ideges, nyugtalan a vad, bizonytalanná válik a szimatja, körbejárja a szórót, az etetőt, a dagonyát több­ször is, míg végül megnyugszik valamelyest, de mindez időbe te­lik és sötétség borul az erdőre, úgyhogy a vadásznak nem marad más hátra, mint megvárnia, a vir­radatot, a hajnalt. Nyolc óra körül, mintha csen­desedett volna a szél, a kavargás is megszűnt és újra ébredt a re­mény. A szóró kövein a kukori­caszemek között madarak ugrán­doztak. két szajkó is torkoskodott, de aztán gyorsan odébbálltak. Percek múlva mátyás kiáltott, — talán az egyik ezek közül és hírül adta az erdőnek, hogy nagy­vad indult él a közelből. — A szajkó a rókát jelzi, a rigó a disznót. Válaszként egy róka dugta ki a fejét a tenyérnyi tisztás bokrai közül. Megállt, körülkémlelt, hall­gatózott, aztán farkát magasra tartva elillanni készült, de hirte­len visszalépett a sűrű előtt, mert bizonyára egeret hallott motosz­kálni a tavalyi avar alatt. Leült, kétszer, háromszor belekapart a földbe, aztán jó orrára bízva ma­gát még a következő erős fuvallat elől besurrant a sűrűbe. — Decemberben találkozunk! Gyuszi suttogásából megértet­tem. hogy fáj a foga néhány szép rókaprémre és a tél elé nagy vá­rakozással tekint. — Ezerhatszáz egy szép róka­bőr. Pillanatnyi szélcsend lett, de csak azért, hogy ismét feltámad­jon és a magasságok felől há­tunkba kotorjon. — Fordult a szél! Csoda lenne, ha ilyen időben kijönne a disznó. Gondolatban egyetértettem bá- rátbmmal, aki szemmel láthatóan bosszankodott, mert a disznójárást biztosnak vélte és mindenképpen örömet akart szerezni. A szél muzsikájába őzbakriasz- tás vegyült és nem messze tőlünk a vágás sűrűjében csörgés támadt. — Ez is a széltől ugrott meg. Szagot kapott! A szélroham elmúlt, újabb csen­des másodpercek következtek. A fák. bokrok között már az éjszaka bujkált és a világosságot kiszorí­totta a tisztásokra egy parányi időt engedve nekik, irgalomból. Gyuszi a fülemhez hajolt és súgta: — Ma már nem jön ki! Mintha ezt várta volna a jöve­vény, mert a hátunk mögül egy szélcsendes pillanatban reccsenést hallottunk. Karomat Gyuszi olda­lához nyomtam és jeleztem, hogy itt van a kan a hátunk mögött. Újabb fuvallat jött, majd újabb széllökés. A fák koronái alázato­san hajtottak fejet a közelgő éj­szaka előtt, tőlünk pedig mintha főhajtásukkal akartak volna elné­zést kérni a történtekért. — Mi igazán nem tehetünk semmiről! Mi is a szél alázatos szolgái vagyunk, bókolunk, hajla­dozunk, gyakran recsegünk, ropo­gunk. De a parancs, az parancs. A nagy tölgy, amelyen a magas­les volt még fel is jajdult egy- egy széllökés után, egyik villám­sújtotta gallyát fájlalta még min­dig, amelyet kegyetlenül mozga­tott a szél. Újabb csend. A disznó sehol. — Elment, — hallottam a sut­togást a fülemben. Egy hatalmas fújás volt rá a válasz, aztán távolabbról egy-két mély morgás. — Most ment el! — mondtam hangosan Gyuszinak, mert ezzel egyidőben eltűnt a lővilág is és ránkköszöntött az éjszaka. — Két óra hosszat ácsorgóit a hátunk mögött! Akkor hallottam az első roppanást. A disznó a világ legtürelmesebb vadja. A nagyobbacska kan csak biztosra megy és ilyenkor még az éhségének is tud parancsolni. Összeszedelözködtünk és egy pillanatra megálltunk a magasles ajtajában. Fenn a csúcson, mint valami óriási rakéta ragyogott tel­jes kivilágításban a kékesi torony. Számomra ez a holnapi reményt is jelentette. — Holnap, ha csendesedik a szél, — találta ki barátom a gon­dolataimat, de szavait már nem hallottam tovább, mert elkapta őket a vihar, amely azon az éj­szakán végigzúgott az egész Mát­rán. Szalay István Tiszta forrás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom