Népújság, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-05 / 156. szám
„Igaz, de.» " A dolog égy kezdődött, hogy elromlott a rádióm. Ha az állomáskeresőt nem húztam-vontam, akkor meddő némaságra ítéltetett a kéthangszórós csodamasinám. Elvittem hát az) egyik javítóhoz, ahol a rádiómat átvették, s közölték vetem, hogy egy hét múlva lesz kész. Sokall- ván egy ilyen V— szerintem — semmiség miatti egy hetet, hát háromt nappal előbb jelentkeztem, mikor is azt közölték velem,! hogy a rádiómhoz nincs alkatrészük, nem is tudják, mikor lesz, vigyem el a csodamasinámat, Hová? A kétségbeesett sikolyomra megadták egy szomszédos javító címét, ahol úgymond, ilyen típusokkal foglalkoznak, ott nyitván alkatrész is lesz hozzá. Hónom alá a rádió, el és át a szomszéd javítóba, ahol panaszom előadván közölték, hogy délután már mehetek is vissza a nem komolynak tűnő hiba gyors kijavítása után az immár csodálatos hangok kiadására is képes rádiómért. Ám az ember kétkedő lény, nem délután, hanem csak másnap mentem el. Az „egyik” javítónál sokallottam az egy hetet, itt meg Iáim gyanúsnak, kevésnek véltem a fél napot. Mint a bolond beteg, aki ha már fizet, hát elvárja, hogy legalább egy óráig húzzák a fogát. És mivel fogadnak eme másik javítóban? Hogy a rádiómnak semmi baja. Egy nap óta kopogtatják, nézegetik, tessék, most-is úgy szól, mint a kisangyal. Ama bizonyos állomáskereső gomb, meg, éppen hogy mozdíthatatlan. Felfoghatatlan! Ott nincs alkatrész a javításhoz, itt nem javítják, mert semmi baja. Oda azért vittem, mert rossz volt, ide azért hoztam, mert a rosszból ott állítólag nem tudtak jót csinálni. Az alkatrész hiánya miatt! Felfoghatatlan és gyanús ez a dolog. Esküdni merek rá. hogy valaki, ama „egyik” szervizben, miután kitudódott, j hogy alkatrész az pediglen, mint a boszorkányok Könyves Kálmán szerint — nincsenek, észrevehette, hogy egy vacak kis csavarka meglazult. Odanyúlt a csavarhúzójáért, húzott egyet-kettőt a csavaron, aztán szó nélkül visz- szaadta a készüléket, El is felejtette, hogy jót tett És most keresem a „felelőst”, azt, aki jót tett. Igen: jótevő kerestetik! Igen: mert nálunk, ha a Gelkáról, Ravillról. AFIT-ról, az emberi munka produktumairól van szó, akkor a hibát keressük és a, hibást. Fogadni mernék — nem hiszem, hogy veszíthetnék —, a kedves olvasó is ügy vélte, hogy ismét itt a szokásos, a csontig lerágott, de soha meg nem unható téma: szidni a szolgáltatást. És egyáltalán: mindent. Valóban felháborító dolog, ha valaki gonoszságból apró szegekkel szórja tele az úttestet, s az is teljesen természetes, hogy szívesen elkapnánk a tréfálkozó nyakát egy fordulóra. De elkapnánk e annak a kezét, szíves köszönetre, aki önszántából, jószántában elsöpörte onnan ezeket a szögeket? Kit érdekel az a felelős, aki nem s felelős, csak van felelősségérzete? A "közelmúltban az ősi város, Eger forgalmát átszer- ,ezték, óvandón a történelmi belvárost. Átszervezték, .mint lehetett. Ki tagadhatná és nem is tagadja senki, iiogy akadnak még javítanivalók a belváros közlekedési rendjén és csendjén. Ám. jó szót, elismer őt e szervezés nyomán alig-alig hallottam, pedig mindenki tudja, látja, más ez a tájék azóta. Emberibb. Nyugodtabb. Ha szabad e szót használnom: történelmibb. De ki a felelős a még meglevő gondokért? Az igen, az kell. De, hogy ki a felelős a megvalósult jóért, ugyan kérem, az meg kit érdekel. Leülünk beszélgetni. Kedvesen, derűsen, hiszen kint fénylő a napsütés, itt bérit hűvös van és kellemes a csend, az asztalon kávé, vodka, hideg szörp: végzett munka után. Jól érezzük magunkat, mert hibáinkat szapuljuk. Mire észbe kapok és szinte el- és megszégyentem magam, már a társadalom tizenkettedik szféráját is szapuljuk, már bebizonyítottuk, hogy ebben az országban ezek után tehát minden rossz, a közérzet, kibírhatatlan, az előállított termékek vacakok, a vezetők döntő része nem oda való, ahol van, s még más jelzőt is használunk rájuk. Ez a — dumánk szerint — eresztékeiben is recsegő, ropogó, rozoga ország közben mit sem törődve a „szöveggel”, felelősségtudatú felelőseivel, ha nem is vágtatva, ha nem is botlások nélkül, még eközben is halad előre a maga útján, ad nyugalmat, békét, biztonságot még ahhoz is, hogy vidáman szapuljuk tetőtől talpig. Mondanom sem kell, hogy az egész országban eszerint kettőn- kön-hármónkon kívül senki olyan az égvilágon, aki bármire is alkalmas lenne. Csak mi. Legalábbis a dumánk szerint. Mi aztán mindenre. Nincs statisztikám, hogy hány ilyen „asztal” is van az országban! Régi és egykor fiatal barátom jut az eszembe, aki miután bemutatta legfrissebb és legkedvesebb fiatal feleségét, a háta mögött lelkesen kezdte ecsetelni, mennyi hibája van- küllemében és beliemében egyaránt a fiatal asszonykájának. Egyetlen előnyös külső és belső vonásáról nem szólt. Még a szemmel láthatókról sem. — De hát miért szidod ennyire, amikor ilyen szép és kedves is... ? — Mert szeretem. És ezért tisztán látom a hibáit is. Teljesen tisztán — suttogta és kacsintott is hozzá, hogy lám, 6 aztán igazán nem elfogult. Ö aztán nem. Hát az nem. De ennyire elfogulatlannak lenni? A régi vershez új refrént szerzettünk, így hangzik: „Igaz. de..Márminthogy igaz. ami igaz, dé igazán csak az igaz, hogy de... Mármint, hogy vannak még hibák. Sőt. °csák hibák vannak és hibás, felélőtlen emberek. Az új lakótelep, az új lakás, az új autó. az /új ruha, az új cipő. az új regény, színház. film. az mind igaz. de... Hónom alatt a megjavított javítatlan rádióval ballagok gondolataim ösvényén is. Azon tűnődön! ném kelle. ne-e szobrot állítani az ismeretlen jó dolgozónak? Hogy ismert legyen. Vagy nem is szobor kelletik, hanem csak inkább a józan belátás, s az egymásba vetett bizalom? A jó szándék jó szándékú elismerése, a hit ember- és munkatársainkban? izéire a nagy szavakkal! Kapcsoljuk be a rádiót es hallgassunk egv kis zenét. Nyúlok a kapcsológombhoz és ... szól a rádió. Otthon is. Pedig micsoda poén lett volna, ha otthon bekapcsolom és e zéngzetes szavak után meg <4 nvikkan a készülék. De sainós kitoltak velem, a rádió ugyanis jó. Nem panaszkodhatok, nem szidhatok senkit és semmit. Dicsérni meg? Ugyan már: kinek és minek? K. A cisztercit temploma (Fotó: Szántó György) Menedék a Bélkő lábánál... Látogatóban a ciszter templomban A Bélkő hétszózriyolevan- hat méter magas csú. csa a természetrajon' gókat bűvöli el. Szétnézhetnek a cement- gyártásáról nevezete® — az ott élők egyáltalán nem rajonganak érte — községben is, amely nevének egyik tagját egy tizenkettedik századi kun főúrtól, Béltől kapta, aki nemcsak megúszta magyar előkelők által rendezett nagy mészárlást, hanem olyan nemzetséget alapított, amely gyorsan terebélyesedett 1282-ben már övéké volt Mikófalva, s rájuk emlékeztet a hajdani Felbél (BükkszentmártonJ e* Albél (Mónosbé!) elnevezés is. 1. Azok járnak jól. akik a * faiutói nem messzire eső, egykori ciszter templomot és a hajdan szebb napokat látott monostort is felkeresik. Megpihenhetnek a nyaranta dús lombú erdőkkel koszorúzott völgyben, s közben ml- latóra foghatják letűnt szá' zadok izgalmakban bővelkedő krónikáját. 2. Valahol az erélytelenségé- ről és fényűzésimádatéról híres II. Endre orszéglása idején ebbé a buja ősvadonba — akkortájt fák regimentje sorjázott egészen a hegy ormáig — aligha ‘ tévedt ember. Ez nem csoda, hiszen messze esett a forgalmas utaktól, a buján termő földektől. a kincses városoktól, a nagyurak ünnepségeiktől hangos fészkeitől. Aki itt óhajtott megtelepedni, az jól tudta, hogy csak két keze munkájával keresheti meg kenyerét. A bencés rendből származó ciszterciták mégis idejöttek, s gyökeret vertek ezen a frankföldtől oly távolinak tűnő' tájon. A korukban polihisztornak számító szerzetesek — olvastak, írtak, szántottak, vetettek, sőt építőmesterként is eredményesen tevékenykedtek — ott folytatták, ahol Franciaországban abbahagyták. Nem vonzotta őket a hivalkodás, idegen volt tőlük a főpapokra olyan jellemző pompa és dőzsölés. Nemcsak szerénységüket csodálta korukban mindenki, hanem azt is, hogy a maguk módján a mások számára is kamatozóvá akarták formálni életüket. A háromkúti apátságot az a II. Kiüt egri püspök hozta létre, aki a hagyomány szerint részt vett az Aranybulla szövegének megfogalmazásában is. 3. Az alapító ünnepsége! 1232. május 16-án, vasárnap tartották. A pontos dátumot véletlenül megőrizte a história. Ezt követően azonban jöttek a dolgos hétköznapok. A rend tagjai tudásukat nem tartották kiváltságnak, nem őrizték olyan féltékenyen, mint a hatalomra törő egyházfejedelmek, ök arra is készek voltak, hogy tapasztalataikat tovább adják azoknak, akiket akkortájt igen kevesen vettek emberszámba: az egykori egyházi birtokok kisemmizett, adóktól sanyargatott parasztjainak. Meghonosították a szőlőművelést, talán szülőföldjük naparanyozta lankáira gondoltak ekkor. Halastavat is létesítettek, annál is inkább. mert e téren is magas fokú jártasságra tettek szert. Nem hajszoltak senkit munkálkodásra, hanem maguk dolgoztak, méghozzá az emberséges munkamegosztást bevezetve. A fiatalok — futotta erre erejükből — a földeken szorgoskodtak, az idősebbek periig a szerény berendezésű cellák hűvösében másolták az egyházi iratokat. Adatok utalnak arra, hogy nem voltak sokan, kezdettől fogva csak néhány felszentelt páter élt itt, élvezve az alkotó tevékenység semmi mással nem pótolható örömét, a környező érdők varázslatos csendje 4. Nyugalomra vágytak, de ez az óhajuk nem mindig teljesült, mert az aggasztó gondok-bajok már az élső esztendőben jelentkeztek, s később is egyre több nehézség• gell kellett megbirkózniuk. A haza és a nép létét fe^ nyegető tatár lovasseregek errefelé is elkalandoztak, elűzve a megriadt, a mindig békét, az egymás iránti sze- retetét hirdető atyákat. A hely azonban tetszhetett nekik, mert IV. Béla visszatérte után ők is megjöttek, s a maguk portáján kivették részüket az újjáépítés nagy feladataiból, uj társakat is hoztak, s ők már más anyagot használtak fel, s másképp Is falaztak mint kollégáik. Tény az, hogy Fortuna az elkövetkező évtizedekben sem kedvezett a ciszterek- nek. Kun László uralkodása az egymással versengő fő- .urak kemény összecsapásaival járt. Tisztességet, gátlást nem ismerő katonáik a rablástól sem húzódoztak. 1289- ben ezt tették a monostor-, ral is, s hogy ne hagyjanak semmiféle nyomot maguk után. felégették az egész építményt. Könnyen elképzelhetjük a kiperzseltek él- keseredését. A király is megértette veszteségüket, ezért kárpótlásul nekik adta a poroszlói sóvámot. Ez a makacs társaság azonban nem adta fel. Az eltávozok, a sikerkertekbe kerülők helyére mások álltak, örökölve tőlük nemcsak a sokoldalúságot, hanem a csakazértis kitartást, amely erőt adott ahhoz, hogy rezignáltén tűrjék az egymást váltó kegyurak szeszélyeit, folyvást megújuló követeléseit. Évszázadokon át serénykedtek itt nemzedékeik. Csak a mohácsi csatavesztés után nem hallani már róluk. Valószínűleg megrettentek a török veszély hírétől és szétszéledtek. Elképzelhető az is, hogy elindultak az ősi hazába, ahol napfényes lankák háborítatlan békéje várta őket, s már csak emlékként őrizték a Bélkő alján töltött esztendőket. Itt azonban nem feledték őket, * ha a történetírók hivatkoznak rájuk, akkor ■miti" dig tisztelettel adóznak ma- radéktalanul teljesített fctií- detésüknek. A monostor falai azonban leomlottak, s a templomot is kedvére pusztította az idő. Egészen addig, amíg a XVII —XIX. század során helyre nem állították a megrongálódott boltozatrendszert. Ekkor helyezték el itt a barokk oltárokat is. 1748-ban készült egyikük, a Szent Imre nevét viselő. Faépítményét és szobrait számon tartják a művészettörténészék is, olyannyira, hogy minden rangos szakkönyv megemlíti, hangsúlyozva átlagon felüli értékeit. 5. A látogatókat elbűvöli, hogy milyen maradéktalanul harmonizálnak a különböző stílusjegyek. A XIII. századi francia hatást jelzi, s Árpádkori atmoszférát sugall — többek között, — a bazilikái szerkezet, a megvilágítás, a nyugati homlokzat hatszirmú ablaka, a díszítésével is térhatást keltő kapuzat. az egyszerűségével lenyűgöző tempjombélső. Ehhez a meghatározó hangulathoz alkalmazkodnak a túlzásokra igen hajlamos barokk díszítmények. 6. A monostor romjait 1964— 63-ben tárták fel, s ekkób is titkok sorára derült fény. Itt minden az egykori szerzetesekre utal. Megtalálták — többek között — a 700 év előtti vízvezeték darabjait, ezek is az okos ciszterek sokoldalú tájékozottságát tanúsították. Szerényen éltek — az általuk használt eszközök közül szinte luxusnak számit a XIV. század végéről származó ezüstlemez díszítésű kés —. de ‘ a kényelem és a higiénia alapvető feltételeit azért csak megteremtették maguknak. Nem másoktól várva segítséget, haném önerőből. Ezért emlékezünk rájuk elismeréssel, ha megcsodál' juk az üdezöld fák által óvott műemlékeket.,. Pécsi István
