Népújság, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-31 / 178. szám
Gazdaságtechnika és társadalompolitika ÉVEK ÖTA AZ AZ EMBER ÉRZÉSE, hogy a világ nem áll másból, mint olajból és cserearányból, termelésből és ráfordításból, egyensúlyból és spórolásból, exportnövelésből és importkorlátozásból. Mintha mindent rideg gazdaságtechnikai szempontok uralnának, mindent a gazdasági számítások szabályoznának. Amikor a gazdaság nehéz helyzetben van, természetes dolog, hogy a gazdasági adottságokból, a lehetőségekből indulunk ki. Sokseor úgy tűnik, hogy a gazdasági értékrendszer min. den közfigyelmet magára von. Most azonban újra erőre kapnak a társadalmi, politikai elvek, az általánosabb értékek — anélkül, hogy a gazdaságiakat elnyomnák. A politika számára persze eddig is a teljes foglalkoztatás, a munka szerinti elosztás, a szükségletek mind teljesebb kielégítése, az egyensúlyi helyzet javítása, a vállalati önállóság növelése csak első közelítésben volt gazdasági követelmény. A politikai eszmerendszer és a közvélemény nem hagyja magát kiszorítani, sőt mind jobban áthatják a rideg gazdasági megfontolásokat is. Az, hogy hazánk külgazdasági egyensúlyát rendbe kell hozni, rideg gazdaságtechnikai gond. De az a tény, hogy nemcsak külső egyensúly van. hanem belső is, nemcsak államháztartási egyensúly van, hanem magánháztartási , is, nemcsak gazdasági egyensúly van, hanem politikai-hangulati egyensúly is, már a gazdasági értékrendszert a társadalmi-politikai értékrend, szemek rendeli alá. Amikor a VI. ötéves terv készült, alapjául rideg számítások szolgáltak. A számok szinte csak azt mondták, hogy mire lehet számítani a következő öt évben, ha a helyzet tovább nem romlik. De mire elkészült, már határozott célokat tartalmazott a hozzá rendelt eszközökkel. Akarattal, politikával telített társadalom- fejlesztési terv lett, amelynek számai nem egyszerűen a jövő statisztikái, hanem számszerűsített célok. AMIKOR NAPIRENDRE KERÜLT a gazdaságtalan termelés szűkítése, az teljes mértékben struktúrapolitikai megfontolásokon, számításokon alapult. De rövid időn belül már magában foglalt olyan követelményt, hogy a szerkezetváltoztatás ne rontsa se a lakossági ellátást, se a termelőeszköz-ellátást. Ma már állítjuk, hogy a „gazdaságosságinak két krité. riuma van: a jövedelmezőség és a szükségesség. Az, hogy valamire szükség van, az bizonyos tevékenységeknek pozitív gazdaságossági megítélést kölcsönöz. A fogyasztói árak rendezése formailag gazdaságtechnikai kérdés. A legutób. bi „benziráremelés” óta jelentősen emelkedtek az energiahordozó-árak, vagyis előbb-utóbb a villamos energia fogyasztói árát is emelni kell. Amikor kiderült, hogy már nem kifizetődő a háztájiban a saját fogyasztásra szánt termelés bővítése baromfiból, sertésből, akkor bárhogyan ósztottunk- szoroztunk, fel kellett emelni a hús. és a hentesáruk fogyasztói árát. De közben azt is meg kell határozni — és ez már társadalompolitika —, hogy ennek mi a hatása az életszínvonalra, hogyan járnak a fix fizetésű- ek, a nyugdíjasok, a sok- gyermekesek. Pontosan kiszámítható, hogy a megnövekedett terheket meddig képes viselni az állami költségvetés, mikor kell a terhek egy részét áthárítani a vállalatokra, s végül hogyan és milyen mértékben lehet teherviselésre bírni a lakosságot. Ezek könyörtelen dolgok. De azt fontolóra venni, hogy köny- nyebb a lakosság számára a terheket termelőként, dolgozóként,- mintsem fogyasztóként viselni — már társadalompolitika. Megdönthetetlen igazság, hogy könnyebb az eddiginél többet, jobban dplgozni. mint az eddiginél kevesebbet fogyasztani. Az embereknek általában semmi kedvük nincs lassítani. Inkább többet akarnak nyújtani és többet akarnak keresni. A TÖMEGEK ÉRTÉKELÉSEI, ideológiánk tételei épppn olyan erős meghatározói a gazdaságpolitikának, mint az, hogy mennyi anyagunk, emberünk, pénzünk, versenyképes termékünk van. A politikának is megvannak az egyensúlyi feltételei. Bővítésük, erősítésük ' éppen olyan fontos, mint a gazdasági egyensúlyé. Dr. Pirityi Ottó fl magyar példa követendő... Beszélgetés a 100 éves műemlékvédelemről Egy évszázada annak, hogy az építészeti emlékek óvását szolgáló ideiglenes bizottság kezdeményezésére 1881-ben megalkották a műemlékek fenntartásáról szóló ,39. törvénycikket, létrehozták a Műemlékek Országos Bizottságát, valamint annak meglehetősen szerény, hivatali apparátusát. A rajt. óta eltelt időszak főbb állomásairól, az elért sikerekről és a ma is meglévő gondokról beszélgettünk Mendele Ferenccel, az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség igazgatójával. ■ Az első lépések — Hogyan, milyen körülmények között indult meg ez a rendkívül felelősségteljes munka? — Az úttörőknek nem mindennapi nehézségek sorával kellett megbirkózniuk. Némi fejlődés bontakozott ki 1934-tól 1949-ig, ekkor a MOB már szakhivatalként működött. Gyors ütemű haladásról persze, egyáltalán nem beszélhettünk. Erre utal az az adalék is, hogy a fel- szabadulásig hazánk területén még 50 épületet sem vettek fel a nyilvántartási jegyzékbe. Lényegbeli előrelépést csak a 13/1949-es törvényerejű rendelet, hozott, amely új alapokra helyezte, ezt a rendkívül fontos tevékenységet. 1957-ben megalakult a már említett OMF, amely képessé vált arra. hogy maradéktalanul boldoguljon a szerteágazó tennivalókkal, a szakigazgatási, a kutatási, a tervezési és a \ helyreállítási feladatokkal. Munkatársai nemhiába szorgoskodtak, hiszen pillanatnyilag hazánkban 8845 épületet és 21 H- sebb-nagyobb települést — 16 városközpontot, és Öt falut — védünk. Közülük 1924 műemlék — régészeti, művészettörténeti, néprajzi, technikai és ipari jellegű —; 5700 a műemléki etlegü és 1199 a városképi jelentőségű. Ügy vélem, ezek a statisztikai mutatók önmagukért beszélnek, s nem kívánnak kommentárt. Magyar sajátosságok — Eljutot+unk a máig. Miként .jellemezné a jelenlegi helyzetet? — Hadd említsek mindjárt néhány hazai sajátosságot. Nálunk — eltérően Európa más országaitól — nem a kulturális ágazat szerves része. hanem az építésügy keretébe tartozik a műemlék- védelem, Ezt egyértelműen jó gyakorlatnak minősítjük, mert elméleti elképzeléseinket viszonylag zökkenőmentesen valósíthatjuk meg.' Életképes ötleteink szinte csorbítatlanul beépülhetnek a terület és a település rendezési tervekbe. Legalábbis elvileg. — Nemcsak a szakhatóság szerepkörét töltjük he, hanem tudományos intézetként is működünk, s a régészeti, a képzőművészeti és művészettörténeti összefüggéseket elemezzük. Ehhez komoly segítséget, nyújtanak gazdag gyűjteményeink: a fotó. a terv és a könyvtári anyag, valamint- a hozzánk tartozó, az egyre gyarapodó építészeti múzeum relikviái is. Tervező részlegünk Ybl-díjas építészek sorát foglalkoztatja. Kiviteli szervezetünk mintegy 909 szakmunkást tömörít, ók évente 100—120 helyreállításon dolgoznak.' s legalább 70—30 épülethez vonulnak fel. Sajnos, kevés a szakrestaurátorunk, pedig megbízatás bőven akadna számukra, ugyanis jó néhánv falképet, fa- és kőszobrot kellene úiiávarázsolni. Ráadásul ezentúl a f^mtárgvak renoválását is nekünk kell megoldanunk. Anyagiak közelről — Pillanatnyilag sehol sem bővelkednek forintokban. Önök hogyan boldogulnak pénzügyileg? CO műemlékvédelmi szervezete az ICOMOS 1972-ben Budapesten rendezte kongresszusát. s azt vizsgálta: az új épületek miként illeszkednek be a történelmi környezetbe A fő referátumot ma. , gyár kolléga tartotta, aki az e téren elért sikereiről számolt be. Ezeket mindenki sokra tartotta, s követendő példaként javasolta. Ezt hangsúlyozta a záróközlemény, s erre utaltak a többi nemzet számára készített Ajánlások is. 1975-ben pedig a soproni rekonstrukciós muhkáért kaptuk meg a Műemléki Európa-díj aranyi — Sajátosnak tekinthető . finanszírozási gyakorlatunk is. A központi hiteleket elsősorban a gazdátlan emlékekre — a romokra, megszűnt, vagy szegény felekezetek templomaira — fordítjuk. Juttatunk ebből a summából a különleges munkát, többletköltséget igénylő feladatok megoldására is. Nem feledkezünk meg a magán- tulajdonban lévő népi műemlékekről sem. Gazdáik rendszeres támogatást kapnak arra, hogy gondoskodjanak megóvásukról. Ez nemcsak egyéni érdekük, hanem a köz óhaja is. S ha már itt tartunk, akkor hadd jegyezzem meg: soha nem áldoztunk annyit, az elődök hagyatékára, mint manapság, de az az igazság, hogy ez a sok sem elég. Európai rangon — Az elmúlt esztendőkben országhatárainkon túl is sok szó esett a magyar törekvésekről. A külföldi szakemberek miként értékelik eredményeinket? — Csak elismeréssel beszélnek rólunk: Ennek egyik jele az volt, hogy az UNESMi a teendő? — Bizonyára akadnaJi megoldásra váró gondok isi Hallhatnánk Ízelítőt ezekből? — A műemlékvédelem irányítása kultúr- és tudó-, mánypolitikai szempontból egy kissé elmaradt a kövei telményektőL A településfeji lesztések során nem mindig számítanak meglátásainkra! A karbantartáshoz, a felújít táshoz szükséges anyagi feli tételek csak kismértékben javultak. Az különösképp elszomorító, hogy jó néhány helyütt romlottak is. A közi épületek nyilvántartott pénz^ ügyi értéke túl alacsony. A romoknál, a vár és a vári falaknál, a köztéri szobrok-’ nál ilyet nem is állapítottak meg, s így aztán nincs is keret a védelmükre. Jó lenne rendezni a kastélyok és más épületek hasznosításának mind máig megoldatlan kérdését. Ki kell dolgozni a településrekonstrukció hazai viszonyokra alkalmazható módszereit. Jelenleg nincs elég kivitelező, kevés a szaki restaurátor. Ezek a hiánylista főbb tételei. Bízom abban,' hogy a ma nehézségeit a holnapok során felszámoljuk, s a múlt hagyatéka ,a jövőben élőbbé válik, mint bármikor volt.. 1 Pécsi István Jegy nélkül a 12-esen Nem tartozom a megrögzött bliccelők köze. Meg egyébként is, amilyen szerencsém van, úgy is akkor jönne az ellenőr, amikor éppen meg akarnám takarítani a két forintot. Hogy mégis jegy nélkül utaztam az egri helyijárat egyik sokat vitatott vonalán, arra most „hivatalos” okom volt: a közlekedést szervezők és az utasok gondjairól közvetlenül élményt szerezni. Előre elismerem azoknak, akik ezen a buszon naponta törődnek, hogy választhattunk volna Nagy Istvánnal, a Volán Vállalat személyforgalmi osztályvezetőjével zsúfoltabb járatot is. Biztosan akadt volna ilyen. Mentségünkre mondva, nemcsak egy útból ismerjük a tömegközlekedést. Indulás előtt Szabó József forgalomirányítóhoz is benézünk néhány percre. Az ő hivatala egy konténerbódéban a város szélén, a Mezőgép gyára előtti megállóban található. Ide jönnek utasításért - a gépkocsivezetők, itt ülnek le, ha némi pihenést enged a „forda”. — Ha öt percet késik a járat, a másik végállomáson levő forgalomirányítótól meg kell kérdeznem, elindult-e, nincs-e baj. Ezután a tartalék kocs't állítom be arra a járatra. Ma még ilyenre nem volt szükség. Pontosan . érkeztek, legfeljebb egy-két perc eltéréssel. Álljunk be a csúcsforgalomba. Délután négy óra húsz perckor ülünk fel a 12- es autóbuszra, a Mezőgép végállomásnál. A csuklósnak 18 perc alatt kell eljutnia a Gsebokszári-lakótelepi másik végállomásig. Egyszerűbben szólva: hosszában keresztülvergődni a „nadrág- szíj”-városon, kikerülni a gyalogos belvárost, átjutni a forgalomkorlátozásokon. Velünk együtt még nem sokan szállnak fel, de a harmadik megállóban, a Lenin úton már tele a kocsi. Vagyis a megszokott kép: munka után mindenki igyekszik haza, vagy a lakótelepről be a városközpontba, amíg nyitva vannak az üzletek. — Ezért kellenek a nagy csuklósbuszok — jegyzi meg Nagy István. — Az utas nem várja meg a következőt azért, mert sokan vannak, még ha lenne is rá öt perce. Előfordul, hogy az egyiken fél lábon állnak az emberek, utána a másik majdnem üres. De ezt nekünk tudomásul kell vennünk. Most sem vagyunk magunkban. száznál jóval többen gyűltünk össze itt a buszon. Említettem már. a. sokat vitatott járaton utazunk. A belváros közlekedésének átszervezése után ezt áz út. vonalat megosztották. A 12- es a Széchenyi úton jut ki az északi lakótelepre, be is kanyarodik a hőközpont elé.' A vele- párhuzamos- 13-as*# gyorsabb forgalmú négysávos Vörösmarty úton halad, hamarabb kiér a Csebokszá- riba, de csak érinti azt és visszafelé sem a városköz- /pont közvetlen közelében teszi le utasait. így, mivel több busz nem lett, viszont új területeket kapcsoltak a hálózatba, egy útvonalon szűk- Ságképpen ritkábban járnak a kocsik. Igaz azonban: csúcsforgalomban, így is öt- percenként érnek a csebok- szári végállomásra. No, de mi még nem értünk oda. Átadjuk a helyünket, hiszen éppen elegen vannak, akik kisgyermekkel a karjukon szállnak fel. Hivatásos útitársamnak a kapaszkodás mellett egyéb dolga is akad. Nem akar jegyet adni az egyik automata. — Nem kell azt ütni, meg kell várni, amíg a pénz leesik. s utána, nyugodtan meghúzni a kart — oktatja a körülötte állókat. S valóban, a masina mintha csak tudná kivel van dolga, engedelmeskedik. Néhány jegy után újra az utasoké a gép. és — nem hinném, ha nem látnám — megint makacskodik. — Nincs meg a tűrőképessége — jegyzi meg Nagy István —, az út végén, kicseréltetem. Az nem elég, hogy nekem jegyet ad, akkor is dolgoznia kell, ha erősebben megrántják. fc, f Ahogyan mi utasok látjuk őket (Fotó: Kőhidi Imre) azért még eszembe jut egy másik automata. Egy moszkvai úton találkoztam vele. El nem rontható bádogper- sely, plusz egy soha el nem akadó jegytekercs. Bedobják a kopejkát, legombolyítanak annyi jégyet, ami éppen kell. Soha nem többet, soha nem fizetés nélkül... Közben az Egerben mos. tanában sokat emlegetett Beloiannisz utcai kereszteződésbe jutunk. Rendőrök irányítják a forgalmat, igy ha sokan összejöttünk is, türelmesen kivárjuk azt a fél percet. Nem ötöt, mint ahogy az néha előfordul itt a balra kanyarodásnál, ha az autósok lelkiismerete a forgalomirányító. — Nem, nagyon hallani a hangszórókat — mondom — pedig a turisták, üdülők miatt is jó volna tudni, hol járunk... — ÁKandótan ellenőrizzük gyelmeztetjük is a gépkocsi- vezetőket — válaszolja Nagy István. Vannak, akik tudnak társalogni az utasokkal, másokat meg kell győzni, hogy hangosan, érthetően tájékoztassanak. A zsúfoltság nem sokáig tart. Az első lakótelepi megálló után már egészen lazán állunk. Csebokszári végállomás. Most már beszélgethet-' - nénk a gépkocsivezetővel, Gömöri Lászlóval, de neki sietős a dolga: — A jegyek számát írom fel az automatáknál, és már fordulunk is vissza. Két percet csúsztam, így itt most nincs idő. Hát azért két perc még nem nagy ügy, gondolom én. Leszállunk, hogy szót váltsunk Nagy Imrével, az itteni forgalomirányítóval, de egy kézfogásnyi idő után már futhatunteds. Az orrunk előtt — Szigorúan számonkérik a gépkocsivezetőktől a menetidőt — hallom Nagy Istvánt. — Nem időzhetünk feleslegesen. A visszaút már csendem sebb. Találkozunk a minket követő járattal is, jócskán megrakva, de pontosan érkezik. A Széchenyi utca kereszteződésében a felüljáró alatt meredek ellipszisen szuszog a csuklós^ balra csak igy kanyarodhatunk. — Ez a kör nekünk évű 12 ezer liter benzintöbblet fogyasztását jelenti — mond.' ja az osztályvezető. — De m^ginkább félek a téli köz-' lekedéstől. Itt és a Csiky Sándor utcai emelkedőn, ha csúszik az út, nehéz lesz ilyen kocsikkal. Erre, majd akkor, biztasson visszatérünk. Most, hogy gond nélkül végigérünk a visszaúton is, megvárjuk,' amíg az engedetlen jegyautomatát kicserélik. — Pedig már egy fél éve olyan jól dolgozik — „védi’J a gépet Gömöri László. Mindegy, ki kell javítani A forgalomirányító szekrényében ott sorakoznak a tartalékok, néhány percnyi munkát ad csak a csere. — Szépen ideértünk, igaz? A két percet visszafelé igyekeztem is behozni — búcsú; zik el tőlünk az autóbusz vezetője. Most délután először, húsz percet pihenhet. Soha rosszabb utat. Dehát tudjuk, ez nem kívánság dolga. Sokan beleszólnak. Az időjárástól az útépítőkig. ... Hekeli Sándor .tel 1ÜSL. jíhIíssí SL»,se$íek.
