Népújság, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-19 / 168. szám
Németh Miklós metszetei Tóth Menyhért emlékére Ebek hormmcadján? Néprajzi gyűjtemények, falun Egy zsidó fiú kálváriája Moldova György: A Szent Imre-índulé és az Elhúzódó szüzesség című könyvének margójára O lvasom* az t^sághírüs egy dunántúli faluban , a bukovinai székely telepesek életét, szokásait, viseletét bemutató néprajzi gyűjtemény kialakításán fáradoznak. A hímek örülök, hiszen mindenütt, ahol bármilyen helytörténeti dokumentumanyag bemutatásával törekszenek a szülőföld, a szűkebb pátria — s vele a szélesebb haza — szeretet elmélyíteni az emberek tudatában, a gyerekek neveléseden, valami nagyon fontosat tesznek a szocialista gondolkodás alakításában. Azaz tesznek valamit, amíg mások csak beszélnek róla , De örömömben némi aggodalom is elegyedik. Van már tízegynéhány éve, hogy egy kis baranyai faluban — egy lelkes, áldozatkész tanító munkájával •— helyi gyűjtésű néprajzi anyagból — a pécsi múzeum erkölcsi támogatásával és kölcsön adott néprajzi tárgyaiból — úgynevezett falumúzeumot, azaz helyi néprajzi gyűjteményt alakítottak ki. Pár év után a pedagógus egy másik községbe került át. Mi lett a gyűjteménnyel ? Széthordták — jöttek a riasztó hírek —, ebek harmincadjára jutott... Jobban mondva: akik kölcsön adtak anyagot a faluból, fogták, hazavitték. Ami megmaradt, bekerült egy sufniba, hogy végképp tönkremenjen. Azóta ez a falu egy kicsit mementó előttem a (tanácsi kezelésű) falusi gyűjtemények sorsáról. Nyilván akadnak szép számmal jó példák is az ország különböző tájain, ahol megbecsülik, rendben tartják és büszkén mutatják be az idegennek falujuk múltját. Nekem mégis egy másik „ellenpélda” jut eszembe. Egy másik baranyai faluból. A 70-es évek elején nagy garral — Tv-hiradóval és büszkélkedő protokoll-elv- társakkal — nyílt meg a mároki falumúzeum. Nemrég ott jártarp, és bizony kicsit elszomorodtam. • Az anyag ma is rendezett, a helyiség viszonylag tiszta; a tárgyak, a vitrinekben a népi öltözetek a helyükön. Ám a tömény dohszag, a szel- lőzetlenség elszomorító, a látogatók hiánya pedig nagyon lehangoló. „Már a kutyát. se érdekli'’ — ezt érzi az ember. S a hasonló példáikat még hosszan sorolhatnám. Baranya. Somogy, Tolna, Bács-Kískun. Csongrád vagy éppen Nógrád megye köztudottan rendkívül gazdag magyar és nemzetiségi néprajzi kincsekben. Gyűjtésük hivatalból és társadalmi kezdeményezésből egyaránt évtizedek óta folyik. Mégis sok és egyre több érték megy veszendőbe, kerül a lélektelen üzérek vagy épp a hazalátogató külföldi rokonság kezére csak úgy, mint a -vásárok ponyváira. Épp ezért nagyon meg kellene becsülni azokat a lelkes embereket — tanítókat, lelkészeket, más falusi értelmiségieket —, akik egy-egy szépen faragott rokkát vagy más régi használati eszközt, cserepet, népi hangszert stb. a nemzeti vagyon részének tekintenek, és szeretnék, ha nem a határainkon túl jelentenének (mesés összegű) értékeket, hanem itthon. Ezért közérdekre, hazaszeretetre hivatkozva megszállottan kémek, könyörögnek — mentik, ami menthető. Olykor sikerrel. A pécsi vagy más megyei múzeumok néprajzi osztályain, általában jó néhány értékes gyűjteményről tudnak, egyelőre magánkézben. Ez mind a magja, esetleg kész anyaga lehetne egy- egy falusi néprajzi gyűjtemény bemutatásának. Ám bemutatóhely hiányában pillanatnyilag valahol raktáron, jobb esetben lakásokban várják jobb sorsukat. S itt kellene nagyon vigyázni! Érthetően e tárgyakat mielőbb szeretnék kiálltam. De ha egyszer nincsenek meg a feltételei, például megfelelő száraz hely. vagy épp a tanacs nem tudja, vagy nem akarja vállalni a gyűjtemény további gondozását, ápolását, tisztántartását — tehát megóvását, akkor inkább maradjanak továbbra is egy-egy iskola, papiak, pedagógus- vagy orvos-lakás biztonsagában. Svédországban minden faluközpont megcsinálta a maga úgynevezett „hembygs garden”-ét. (Helytörténeti- néprajzi kiállítás, általában restaurált parasztházban és az udvaron.) Anyaguk — minden egyes darab — lyukkártya rendszerrel a stockholmi központ adatbankjában leltári adat. S ezzel valamennyi hembygs gardent automatikusan államilag védetté nyilvánitotték. A turistákat népviseletbe öltözött fiatal lányok fogadják, s vezetik. A belépődíjak — a községi egyesület pénztárán keresztül — a gyűjtemények fenntartását, megóvását szolgálják. Hát ebtől még messze vagyunk .. . Egyszerűbb lenne, ha a hasonló falusi néprajzi anyagok berendezését felügyeletét, megóvását stb., a megyei múzeumigazgatóság magára vállalhatná. Erre viszont általában se pénze, se energiája nincs. A múzeum adhat szakmai tanácsot és segítséget a restauráláshoz, konzerváláshoz, de helyi ellenőrzést, felügyeletet nem vállalhat. A helyi létesítésű falusi gyűjtemények megóvása, fenntartása egyértelműen a helyi tanácsök feladata. M’aílinger Endre Egy kötetben jelent meg a közelmúltban Moldova György két kisregénye. Az első, a Szent Imre-induló még 1975-hen látott napvi. lágot, s most a másodikkal együtt összefüggő olvasnivaló a könyv barátainak. A könyvhét első napjaiban még kapható volt a kötet, és néhány nap alatt elfogyván, a legjobb szándékú könyvárus sem segíthetett a későn ébredő olvasókon. Feltehető, hogy az 1975-ös siker magyarázza az érdeklődést, hí. szén a Szent Imre-induló hőse, Köhidai Miklós felnőtté válását mutatja be az Elhúzódó szüzesség. A könyv első részében egy zsidó fiút ismerünk meg, akit történelmünk legke. gyetlenebb korszaka foszt meg attól, hogy a Szent Imre herceg Gimnázium tanulója legyen. Ugyanez a sötét, embertelen világ rabolja el apját is. Kőhidai Márton nem tér vissza a munkaszolgálatról, csalódja végigjárja a poklok kín. ját. A deportálást elkerülik ugyan, de a gettóban Miklóst olyan hatások érik, amelyek egész életére kihatnak. Amikor a felszabadulás a zsidóság számára is új életet teremt, Köhidai Miklós számára megnyílik a felemelkedés útja. Felveszik a gimnáziumba, de az új világ száméra nem csupán a szenvedések lezárását jelenti. Nem tudja elfogadni Kárpátit, aki anyjának második férje lesz. A háború, meg apjának elvesztése mély lelki nyomokat hagytak benne, így csak a kálvária első része fejeződik be. Az 1945.öt követő éveket átugorva, a történelem újabb érdekes szakaszában találkozunk ismét Moldova regényhőséveL Most már nem Miklós, mint az első regényben, hanem Kőhidai. 1951-ben látjuk öt viszont, az érettségi alkalmából. Az új típusú iskola végzős növendéke. A hégi Szent Imre herceg Gimnázium József Attila nevét veszi fel, melynek igazgatója Kertész, Kőhidai gettóbeli ismerőse, a rendszer ízig-vérig elkötelezett harcosa. Ezért nem engedi, hogy bölcsész legyen, inkább az Államigazgatási Főiskolára küldi, hogy az új rend káderévé váljon) Ám a főiskolán is különös figurákkal találkozik hősünk, kiváltképp Lancsa személye döntő az életében) Zsidó származása, súlyos lelki sérülései szorongóvá, félé szeggé teszik. Nagy szereié me, M3, azaz Mihály Mar» git, feloldja ugyan zárkózottságát, a szüzesség véget ér biológiailag, de lelkileg még nem. Talán a katonáé ség, ahová a tanulmányaié nak megszakítása miatt kéé rül, teszi felnőtté. Itt mát hasznosíthatja tudását, leleé ményességével kitűnik társai közül. Története ott szakad meg, ahol egy életcéllal rendelkező, de még önmagát mindig meg nem találó fiatalember búcsúzik el tőlünk. A két szorosan egymásra épülő kisregényben Moldova kitűnően alkalmazza a lélekábrázolást. Figurád, különösen Miklós jelleme, kié dolgozottak. Szinte minden alakja egy külön kis világ. Talán azért is várja az olvasó érdeklődéssel Kőhidai sorsának további alakulását. Az 1952-ben megszakadó eseménysorozat folytatásra vár. Az ötvenes évek eHentmondásos korszaka rendkívüli jó történelmi háttér, hogy a két kisregény hőseinek sorsát nyomon kísérjük. Az ellenforradalom küszöbét, illetve ezt a korszakot hősünk is megélte. Kíváncsiak vagyunk, hogy hogyan állta meg a próbát Kortársai ugyanis nem uniformizálódtak ebben az időben, s Moldova az alternatívák közül válogathat, meg. alkotnia a közelmúlt történelmi figurájának érdekes trilógiáját. Dóra Zoltán : ! * j í A gondozónő kilépett a váróterembe. — A következő anyuka mehet? Egy barna asszonyka idegesfen felkapta a táskáját, és szólongatni kezdte a sarokban játszó gyermekét. A bejárati ajtó közelében ott állt az asszony, karján a. kicsi, a kezét meg egy hároméves fiúcska fogta. „Szlávikné vagy hogy hívják? Hiszen már vagy fél órája kijött.” A gondozónő feléje fordult: — Szlávikné? Csak nincs valami probléma? — Nincs, csak ... :— idegesen a nagyobb gyerek ruháját kezdte gombolgatni. Berakást már ki tudja mióta nem látott haja előrehullt, kopott, a sok mosástól fehéresen virító farmernadrágja megfeszült. „Ha egy kicsit adna magára. a három gyerek ellenére egészen csinos asszony lehetne. A férjét sose látni ... A gyerekek nem is nagyon hasonlítanak egymásra ...” A gondozónő közelebb ment. — Tudja, most kellene befizetni a gyerekeknek az ebédet. Jancsikának az iskolában, ennek meg — Szlávikné a fiúcskára bökött — az óvodában. ' — És? — Hó vége van, nekem nincs pénzem. — De mit tudok én segíteni ezen? — Ha kölcsönbe. 1 holnapután kap pénzt... — Hogy képzeli... Ez nem segélyhely — aztán gyorsan levette a hangot, mert többen figyelték őket. — Menjünk csak! Kint az utcán megkérdezte: — Mennyiről lenne szó? — Ezer. — Hát az nem fog menni. Nézze. egy ötszázas van nálam, három napra kölcsönadom. De szigorúan csak három napra. — Nagyon rendes magától — mondta a fiatalasszony, és gyorsan zseb regyűrte a pénzt. — Nagyon rendes magától. Holnapután behozom. / A gondozónő arra gondolt,' legfeljebb három nappal később veszi meg a lányának. Piroskának azt á nadrágot, amit már hetek óta kér. Piroska már biztosan otthon van az iskolából. Az albérleti szobájukba' a nagyszobán keresztül tehet bejutni, ahol a kopott, virágmintás huzatú kanapén egész nap fekszik a beteg főbérlő, Lia néni. Este érzik igazán, hogy az egész nap nem szellőztetett helyiség megtelt a beteg test kipárolgásaival. Bár Pirikét sem akarják tót sokmagára hagyni az öregasszonnyal, alig leplezik, hogy viszolyogva járnak haza, húzzák-halasztják a hazamenetelt. BlJéhány hónapja, vacsora után "a gondozónő szinte mellékesen megkérdezte: — Nemsokára harminc leszek. Nem kellene megpróbálnunk egy másodikat... Férje letette a sörösüveget: — Volna szíved, ide?! A kölcsön lejártának napján, a rendelési idő vége felé a gondozónő már tudta, hogy az asszony nem -fog eljönni. A lányának tett ígéret miatt elhatározta, hogy felmegy Szlávikékhoz. Emlékezett a négyemeletes házra az új lakótelepen. ahol az első látogatáskor is feltűnt: a frissen festett lépcsőházban trágár rajzok és feliratok virítottak a falakon. A tágas térségeken gyerekek mászkáltak a törött paneleken, betongyűrűkön. Csengetett, várt. A harmadik berregés után lassú cso- szogás hallatszott, s a gondozónő érezte, a kukucskáló parányi nyílásán szemrevételezik. Megfordult a kulcs a zárban, s a résben feltűnt Szlávikné vörös arca. A fllrjem — Maga az? — egy pongyolát fogott össze a mellén. — Remélem, tudja, miért jöttem. — Pedig nincs pénzem — mondta Szlávikné. — A férjem nem adott. — Nekem pedig szükségem van a pénzre — s a gondozónő alig tudta leplezni, mennyire feszíti az indulat. — Tudja, mennyibe jön nekünk ez az új lakás? — csattant fel Szlávikné, és a gondozónőt megcsapta az alkoholszag. — Más örülne, ha kapna — vágott vissza, és fojtogatta a düh. Szlávikné mögött megnyílt az ajtó, egy borzas hajú, bajuszos férfi tűnt fel. A gondozónő sosem látta Szlávikot. de ez a férfi túlságosan idősnek tűnt Szláviknéhoz képest. — Nincs pénzem, és csináljon, amit akar — azzal bevágta az ajtót. A gondozónő este azt mondta Piroskának, várjanak még egy kicsit, hátha találnak olyan színű nadrágot, amilyent először kért. Férjének említeni sem merte az ötszázast, csak felfortyanna: megérdemli az. aki ilyen mamlasz. A gondozónő azzal nyugtatta magát: Szláviknénak úgyis vissza kell jönnie a középső gyermekéve], s akkor majd kész helyzet elé állítja. Uj etek teltek el. de Szlávikné * * nem jött. Végül a főorvos a kisgyerek miatt megelégelte a dolgot, s utasította a gondozónőt, menjen el hozzájuk. Szorongva vágott neki a lakótelepnek. Szlávik né biztosan a szemére hányja: a főorvosi utasítás csak ürügy, hogy a pénzt bevasalja. Legszívesebben már lemondott volna az ötszázasról. Csengetett. Kinyílt az ajtó, s a gondozónő felismerte a múltkori bajuszost. — Szlávik apuka? — Még csak az kénét — Szláviknét keresem. — Szláviknét? Hát itt már hiába. — Hogyan? — Ügy, hogy elköltöztek. — És maga? Rokon ? — Rokon? — a férfi elvigyoro- dott. — Cseretárs, ez a pontos kifejezés. De miért érdekli? — Szlávikné tartozik nekem — mondta remegő hangon, s maga sem értette, miért nem a főorvosi utasításra hivatkozik. — Tartozik? Mennyivel? — ötszázzal... — ötszázzal? — a férfi gúnyosan elmosolyodott. — Akkor csak keresse meg, mert szép összeget kapott tőlem. Ugyanis a? enyém csak - egyszobás volt. Mondjam a címét ? He az asszony már rnegfor- dúlt, mielőtt az idegen meglátná, hogy elfutja a szemét a könny. „A bestia. A bestia.” Futott lefelé a légcsőn. A lépcsőházukat a háború óta nem tatarozták, kosz- lott falak közt mennek fel naponta. Piroska már otthon lehet. Az öregasszony éjszaka horkolt, aztán sírósan kiabált, fájdalmai > oltak. Piroska felriadt: „Anyu félek. Lia néni meghal-. Ugye. nem hal meg?” A sóderhalom tetején gyerekek teli marokkal szórták egymást kaviccsal. » Az asszony megtörölte a szemét, és indult a buszmegálló felé. Marafkó László Ötsraz
