Népújság, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-07 / 132. szám

Paizs ß emlékezete Két könyv—két asszony Jegyzetek Robotos Imre és Kovalovszky Miklós könyvéről Életében kel­lett volna már megbecsülni» és még halálában sem tudjuk. Paizs Goebel Jenőről van szó. De mit mond ez a név, ha még kor­társaiét is unos-untiglan meg kell ismé­teljük. legyen az Nagy Istvá­né, Egry Józse­fé, Vajda Lajo­sé, Barcsavé. Pedig Barcsay Jénő nyitotta meg éppen Pa­jzs Goebel em­lék-kiállítását. 1966-ban. Nem véletlenül. Bar­csay t is a szentendrei művésztelep jelesei között tartjuk számon, melynek nyolc alapítója kö­zül Pajzs Goebel volt az egyik, s ott élt 1944-ig, negy­vennyolc éves koráig. Most lenne nyolcvanöt éves. Nevével kapcsolatba hoz­hatnánk Párizst, ahonnan 1926-ban tért vissza Paizs Goebel Jenő, Nagybányát, ahol két évet töltött az er­délyi táj varázsában. Nagy­bányát „Magyar Barbizon- nak’.’ nevezték. Mielőtt Paizs Goebel hazatért, a barbizoni művészek társasága tagjául választotta. De mi volt Bar­bizon, ahol Paál László fes­tette csodálatos erdőit? A párizsi kőtengerből a ter­mészetbe menekülő művé­szek otthona. Paál László­nak: a hazai fák, erdők va­rázsa, vonzalma. Paizs Goebeinek ennél még több is. <3 a fákban, a leve­lekben átsütő fényben, gyö­kerekben emberi hasonlósá­got látott, rejtett szimbólu­mokat. Az erdők csendjének szépséges, vesztett nyugalmá­ba . fokozatosan beköltözött az emberré vált természet látomása. Vérszomjas vadak lesnek képein ártatlan ál­dozataikra, tépett szárnvű madarak hullnak az erdei ösvényre. Az önarcképek, tájak békéjét felváltják a mégoly idillikus témákat is (szerelem, gyümölcsösbolt, labdázók) megfogalmazó, ki­fejező, kuszáit festői víziók. Ha addig, mondjuk a vörös és zöld nyugalmas békében élt képében egymás mellett., (Rákos csendélet, 1930) mint ablakkeret és a fal színe, most, a negyvenes években sárga, kék, vörös egymást metsző, tépő nyugtalanság­ban tolmácsolja a Tágra nyílt, szemű önarckép-nek (1943), vagyis Paizs Goebel Jenőnek révületbe, bizony­talanságba vesző világát. Sorolják őt ide is, oda is, mondják Szőnyi-tanítvány- nak, szimbolistának, szürre­alistának. De hát miért kell mindenáron valahová beso­rolnunk, ha például Barcsay Jenő is a mesterének tudja, jóllehet Barcsay józan szem­léletében hiába keresnénk akár Szőnyi István lírain lágy festőiségét, jelképet, vagy akár valamilyen rejtett célzást a valóság feletti va­lóságra, mint a szürrealis­táknál? • Paizs Goebel Jenő művé­szetét érdemes megismerni, szeretni. Művészetében talál­kozót ad korának minden nagy- vállalkozása. Békére hajló, lírai alkat s ezért néz szembe iszonyattal a kívül­ről fenyegető rémmel, s az agyában burjánzó sejtek ha­lált hozó kegyetlenségével. Van azonban valami a mai művészethez különösen szó­ló üzenete a borzadályról is: a művészetnek szépen kell elmondani még a mocskot, a szörnyűséget is. így válik értelmesen, emberivé szá­munkra a barbizoni erdők mélye, a szentendrei művész­telep halk szavú nyugalma, a tisztán felépített, szerkesz­tett kép, a félelemben fo- gantatott látomás. Koeeegh Ákos Szükséges-e ismerni egy- egy művész teljes életét ah­hoz, hogy az alkotás egésze érthetővé váljék a műélvező számára. Azt hiszem, hogy az író, a költő magánélete csak annyiban fontos, ameny- nyiben a müvekkel van kap­csolatban. Hibás az a nézet amely az alkotást a szerző­függetlennek tartja, de azzal a felfogással sem le­het egyetérteni, amelyik szinte a magánélet mélyéig hatol. Sok életrajzi regény kerül az irodalom perifériá­jára azért, mert egyedül a kuriózumok töltik ki annak tartalmát. Ady életéről, fő­leg szerelmi ügyeiről is le­hetne ..regényt” írni. Ezek „csemegét” jelentenének bi­zonyos szellemi igény kielé­gítése céljából. Sem. Robotos Imre, sem Kovalovszky Mik­lós nem törekszik az ilyen olcsó sikerre. Igaz, hogy Ro­botos „csak” újságíró, Kova­lovszky meg tudós, mégis egyformán szolgálják a tény­feltáró kutatás céljait. Ro­botos Imre könyve, mely A2 igazi Csinszka címet viseli, első kiadásban 1975 nyarán jelent meg. Ez amellett, hogy sikert aratott, vihart is kavart. A bővített, máso­dik kiadás 1976-ban látott napvilágot, míg az 1980-as, harmadik nemcsak bővített, hanem tartalmazza a szerző reflexióit is az írásával kap­csolatosan felmerült viták­ról. Helyet kap továbbá ben­ne Adynak egy eddig még nem publikált, i915. III. 15-i levele, amely megtámogatja a könyv alaptételét: házassága Boncza Bertával mindkét fél számára nyűg és szenvedés volt. Miután harmadik ki­M inden könyvvásárló tudja, hogy milyen bosszantó, ha a televízióban, rádióban, újságokban meg­hirdetett, könyvet nem talál­juk meg a könyvesboltban. „Még nem, érkezett meg — mondja az eladó. — Tessék benézni talán a jövő héten." A könyvkiadókat és a könyvkereskedelmet önálló láncszem köti össze-: a Könyv­értékesítő Vállalat. A cég feladata a könyvek eljutta­tása a bolthálózatba és a könyvtárakba. A fent emlí­tett problémákról a legille­tékesebbet, a Könyvértéke­sítő igazgatóját, Druckert Ti­bort kérdeztük meg. — A könyvkereskedelem 1972-es átszervezése után, amikor a Művelt Nép a szö­vetkezeti bolthálózattal együtt, átvette a vidéki terjesztést, s az ÁKV fővárosi feladatokat kapott, egyszóval mindezen változások után országos arányváltás következett be a könyvkereskedelemben. Mindaddig ugyanis a kiadott könyvek egyharmada került adásról van szó, leginkább az. író reflexiói érdemelnek említést. Keményen, de min­dig tényszerűen szól, úg> védi igazát, hogv övön alu sohasem üt. Tiszteletber tartja az ellenfelet, de a te­kintély előtt nem hajol meg ha biztos a dolgában. Talán Király István akadémikus­nak. az ELTE tanszékvezető egyetemi tanárának a véle­ményével száll leginkább szembe. Amellett, hogy el­ismeri értékes Ady-kutatá- sait, úgy érzi. hogy felfogásá­ban tükröződik egyfajta el­fogultság. amelyet a hivata­los irodalomtörténet vall: Ady számára a Csinszka- szérelem révbe jutást jelen­tett. Véleményét azért fo­gadhatja el az olvasó, mert tényekre támaszkodik. Iro- dalomtörténet-irásunkát ok­kal hibáztatja azért, mert a tényszerűség ismerete elle­nére sem tárul fel a közön­ség számára a valódi, hami­sítatlan kép. Amikor Földes- sy Gyula véleményét osztva, a szerző következő megálla­pítását olvassuk: „Csinszká­nak halvány megérzése sem volt Ady költészetének és szerepének lényegéről” — elbizonytalanodunk a koráb­bi ismereteink birtokában. Ám mindannyiunkat meg­győz a két Csinszka által írott versrészlet, melyekből az együgvűség meg az agyon- romantizált ;,eszmeiség” árad felénk. Az Ady halála utáni családi pör — mely a költői hagyaték ügyében zajlott le — Csinszkának különösen hálátlan szerepet juttatott. Márffy Ödönné (ez lett később Csinszka) a jó ízlés határán jóval .túliépe' Ady Löi-incnével, az „Édes' ;el szemben. Anélkül. hogy. Roboto.- műve mellett egyértelműen •űállnánk. egy dologra min- Jenképp tel kell hívnunk az olvasó figyelmét: „senki­nek sincs szüksége az igaz­ság festett, még inkább át­festett mására”. Ö pedig va­lódi képre törekszik. Kovalovszky Miklós is ha­sonló szándékkal nyúl a té­mához. Adynak korábbi nagy szerelmével kapcsolatosan próbál eloszlatni egy máig élő legendát. Könyvének cí­me is jelzi a témát, Léda: legenda és via lóság. A szerző rangos kutatója az Ady- életműnek. Kovalovszky Miklóst Lőrittcze Lajos „Ja­nus arcú” tudósnak nevezi, hiszen a 70. születésnapját a múlt év szeptemberében ünneplő filológus mind az irodalomtudományban, mind a -nyelvészetben pályája kez­dete óta egyaránt járatos. A tudós szerénysége íratja a szerzővel, hogy igazi I^édát nem ajcar bemutatni, hiszen ez „nemcsak a csalhatatlan- ság hivalkodása volna, ha­nem célzatos elfogultságot fejezne ki”. Anélkül, hogy ledöntené az „aranyszobrot”, végigve­zeti az olvasót „A könnyek asszonyától, az „Elbocsátó szép üzenet”-ig. Megismer­jük Adyt a Léda-szerelem előtt, betekinthetünk a köz­beeső szerelmi kapcsolatok­ba is. Léda egyéniségének jobb megértése végett a Brüll család, Dióssy Ödön pályája, valamint a Dióssy—Brüll Adél házasság is feltárul Könyves gondok Beszélgetés a Könyvértékesitő Vállalat igazgatójával vidékre, kétharmada Buda­pestre. Ez mellesleg így volt, mióta a magyar könyvkeres­kedelem létezik: a forgalom a fővárosra koncentrálódott. 1972 után ez az arány meg­változott: a vidéki nyolc­millió embernek jut s köny­vek kétharmada és a pesti kétmilliónak az egyharmada. Az örömbe azonban üröm vegyül: a hatvanmillió köny­vet vidékre, s a harminc- milliót Budapestre a Könyv­értékesítő Vállalatnak kell kiszállítania, miközben sem a szállítási kapacitás, sem a raktártere nem változott lényegesen. Tele vagyunk például pin­ceraktárakkal Budapest te­rületén, amelyek alig-allg gépesíthetek, s hogy túlzsú­foltak, az az állapotukra enyhe kifejez«. Ennék tud­ható be például, hogy csak a vállalaton belüli árumoz­gás az elmúlt évben három- százmillió forintot emésztett lei. — Van valami megnyug­tató a vállalat jövőjét te­kintve? — Van. Budaörsön és Tö­rökbálinton még ebben az évben befejeződik egy-egy bázisraktár építése. Az el­sőben a tankönyveket, a másikban az újdonságokat fogjuk tárolni. Jogos remé­nyeink másik forrása az, hogy terveink szerint a könyvkereskedelmet egysé­ges számítástechnikai rend­szer fogja koordinálni, amely a kiadótól a vásárlóig előttünk. Szembeefb Két»: lovszky a Lédával kapcsola­tos összes véleményt,, ame­lyek épp ellentmondásossá, guk révén válnak izgalmassá. Az Ady—Léda kapcsolat még a középiskolás köny­vekbe is nagyjából hitelesen kerül be. A „héjanász” skim- oólumát minden jó gimna­zista ismeri. Ám Kovalovsz­ky fogalmazása minden ed­diginél mélyebb. Ö az, aki Robotoshoz hasonlóan mind­két fél különleges alkatát bemutatja. Léda sorsdöntő ugyan Ady életében,, de nem Ádyhoz való társ. Csinszka sem volt az — olvassuk Ro­botos művében. Ady Lédát irodalmi figu­rává tette, ám jó házastár­sa ugyanúgy nem lehetett volna, ahogy Csinszkáinak sem lehetett igazi ’ férje, Mindkét mű értékét ’abbán látom, hogy ezekre a 'tények­re egyértelműen rávilágíta­nak a szerzők. Robotos Imre — mint már erről szó volt — keményebb hangot üt meg. Kovalovszky lágyabb húrokat penget, de mindketten iga­zat mondanak. Lőrincze La­jos mondja a 70 éves Kova­lovszky Miklós köszöntése kapcsán a fent idézett köny­vet méltatva: „Az egymással ellentétes vélemények, ítéle­tek, rokon- és ellenszenvek, indulatok mögötti igazságot igyekszik kideríteni, az ara­nyos ködöt és boszorkány­füstöt akarja feloszlatni'im­ponáló tárgyilagossággal, anyagismerettel és megértés­sel Kovalovszky. Az igazság­kereső tárgyilagosságával, de tisztelettel és őszinte rész- véttel ...” Szavai nem. kívánnak kom­mentárt. Mindkét művet,, il­letve Ady két nagy szerel­mét érdemes alaposabban, mélyebben megismerni, mint eddig nem tettük. Bőm Zeité» tartó utat felgyorsítja és éssé szerűbbé teszi. Ennek a ki­alakításán már dolgozunk, ám a megvalósulás meg messze van. Feltetelezhetoen hamarabb megvalósul a könyvtári könyvek gyors ki. szállitásával kapcsolatos ter­vünk is. — Sokszor panaszkodnak az olvasók, hogy ezt vagy azt a könyvet már nem tud­ták megvásárolni. Ügy tu­dom, a könyvek példányszá­mának a megállapításában a Könyvértékesitő Vállalat is részt vesz. — Nagyon nehéz megha­tározni azt, hogy egv adott könyvből mennyi jelenjen meg. A tökéletes megoldás a könyvek folyamatos — szükség szerinti — utánnyo­mása lehetne. Reméljük, ezt előbb-utöbb lehetővé teszi a nyomdaipar. Addig míg ez megvalósul, sokat segíthetne a hatékonyabb piackutatás is. — Sajnos az elmúlt évben mintegy háromszázmillió fo­rinttal nőttek a készletek. K. G. Trencsényi Imre: A kispad S imáé gyerekkora lehetett an­nak az építésznek, aki úgy tudta megtervezni ezt a lakótele­pet, hogy még a vízszintes vona­lak is csak derékszögben talál­kozhassanak. A népszokás alakít ugyan valamelyest a „tájon”, de az is... Egy hússzor húsz méteres négyzetben adott egy homokozó, egy vaslétra — no ez körszelet alakú —, meg egy betonasztal kétszer két betonpadlábbal. eze­ken olykor deszka is van. A fel­sorolt objektumokat némi gyep saegélyezi, ezen taposhatja ki a lakosság a maga ösvényeit. Az ösvények történetesen átlósan met­szik — illetve metszenék egymást, ha a sóderos placcon búvópatakot nem játszanának... A sóder talán a beton lelki élete? Ebből lettél, ezzé leszel — elmélkednek vajon a házóriások borúsabb kedvük­ben?... Az ösvények egyébként azért ( mennek kereszten, mert egyikük az iskolától és az óvodától a ka­pusorhoz vezet, másikuk pedig i piactól a kricsmi irányába. A <o — illetőleg beton — pad ilyen­ormán a népek országútja mén­én dacol az idővel — meg-meg- ijúlp deszkái jóvoltából. Hol kis­marnak merednek innét a nirvá­nába, hol közepesen ápolt fiata­lok támasztják meg a lábukat, miközben az első gitárakkordokat próbálgatják, hol pedig — még lakótelepi viszonylatban is! — is­meretlen vándorok tarisznyáznak párizsispapirjukba süppedve. Ma­gam csak olyankor időzöm itt valamicskét, amikor még újdonság a tavaszi napsugár, és már tu­dom, hogy rossz a lift. A lift azért eléggé gyakran rossz, a lakótelepi ember alkal­mazkodása is eléggé fejlett már. Ha egyszer szerencsésen hazaju­tott, nemigen megy már le aznap az utcára, hacsak nem elengedhe­tetlenül szükséges... De az is mi­csoda fogalom, hogy „elengedhe­tetlenül szükséges”?! Ha az ember rendesen bevásárolt, eszébe sem juthat már semmi. Hisz mindent megvett, amit látott. Amire pedig nem volt pénz a zsebében, arra odahaza sincs. A kultúra dróton jön, a szomszéd papucsban — ha jön. Ha ásítás közben ki is tud­nánk nyújtózkodni, egészen ké­nyelmesen élnénk... Egyik nap hozom haza a lá­nyom az óvodából. Valamiért nem a karod zott. még fölmennie. Nem bánom, hadd ugrándozzon, amíg a fiú is megjön az iskolából. Órámra pillantok — mert az em­ber mindig az órájára pillant, amikor a gyerekei kémek vala­mit. Ez. ugyanolyan szokás, mint hogy a határidőnaplónkért nyú­lunk, amikor a barátunk jelzi, hogy jó volna összefutni. Órámra pillantok hát, és leteritem az új­ságom egyik felét a kispadra, a másikat meg olvasnám. Az első soroknál rájövök azonban, hogy már reggel kivégeztem, így ezt. a lapot is magam alá teszem, és nézelődni kezdek. Alig emelem föl a fejem, a piac felőli ösvényen (háttal ülök a kricsminek), felbukkan az em­ber. „Csak ez ide ne üljön!” — villan át azonnal az agyamon. Kabátja zsákból készült, madzag­gal van a derekán összekötve. Ha valamelyes egység felfedezhe­tő öltözékében, akkor az épp e madzaggal kapcsolatos, mert szel­lő® aktatáskája ugyanilyen mad­zagon csüng a válláról. Amikor tekintetünk találkozik, kék nefelejcsek nyílnak boldogan széthúzódó szem rései ben, borvirá­gos orra a felkelő nap, jobb kar­ja előre lendül, széles körmű mu­tatóujja egyenesen a mellemre cé­loz. „Ismer ez engem? Vagy bár­kitől lejmolna, akit az isteni ke­gyelem e pillanatban útjába vet?” A padra sandítok, hogy a szélén ülök-e, vagy a közepén, s hogy miképp is volna jobb. — Jó napot kívánóik! — veti meg a lábát nagy barátsággal. Hasonló hangnemben fogadom az üdvözlést, mert gyerekkorom­ban úgy tanítottak, hogy az ide­gennek is köszönni kell, ha ránk köszön; még ma is tartom, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, s ezt is oda-vissza ér­tem. , Mintha kissé meglepődne, de ez csak a pillanat töredékéig tart. — Fodor István vagyok — löki elém a markát. Én is megmondom a nevem, azután kezet rázunk. — Már csak azért! — néz a szemem közé eg'- pillanatra meg­keményedve. — Hogyha az em­bernek köszönnek, azt fogadni kell! — Én is így tartóm — bólintok rá. — Szegedi parasztember vagyok — mondja erre Fodor István. Erre nem tudok mit válaszolni. Éppen szegedi? És éppen paraszt? Hangjában nyoma sincs sem sze­gedi, sem másféle tájszólásnak. A marka, az csakugyan széles é6 kemény parasatmarofc. --írkor mér miért ne lehetett volna mkár aae- gedi is — sok-sok évtizeddel ez­előtt?... . . .. , — Itt dolgoztam egész nap a Tóthnál — bök lapos hüvelykuj­jával a háta mögé. Illene tudnom, ki a Tóth; de sajnos csak találgathatom magam­ban: piaci árus, zöldségtermelő?.,: Alighanem az, valami őstermelő.' mért Fodor István földdel dolgo­zott, erről vallanak fekete holdas körmei, tenyerének kapánkéitól fényes _ kémén yedései. és szétmö- sott szálú ruházata, mely minden olyan anyag illatát magába szívta volna és árasztaná, amely egv kicsivel is tisztátalanabb, mint a ; széljárta anyaföld... — Most megyek, és leöbötem — hunyorít a kricsmi felé, aetan ismét erősen a szemem közé néz: — Annyi jár az embernek, le kélí |. öblíteni, nem igaz? — Persze hogy — bólintok, bo­ha kapálás közben sem igen tárt­hatta szárazon a torkát : « — Na isten áldja — löki .elérni!' ismét a kezét. — Már csak azért.,.' ■' Haragszik, hogy köszöntem?... f — Dehogyis haragszom — i gyek - j ' szem meggyőzni erős szorítással! •' \ — Azért nem szabad haragudni.'' ' Köszönni... keli az embereknek. Szegedi parasztember vagyok én... í A z utolsó szavakat már csak “ maga elé motyogja, útban a kricsmi felé; de a keze úgy-jár, •? mintha lépkedne valaki az ol­dalán... Rákos csendélet (1930) (Kálmán Béláné felvéteAe _ ír ci

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom