Népújság, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-17 / 140. szám

V \ A képzőművészet és a társadalom Most tartja közgyűlését a legnépesebb művészeti szö­vetség, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége. Képzőművészetünk szak­mai, társadalmi szervezeté­nek ma már több mint ezer tagja van, s ez a taglétszám a hivatásukat foglalkozás­szerűen gyakorló magyar képző- és iparművészek mintegy negyede. Elvben ez a testület képzőművészeti életünk legkvalifikáltabb képviselőit tömöríti. A szö­vetségi tagság ma is szak­mai rangot biztosító állapot és elsősorban vidéken ered­ményez megnövekedett presz­tízst, jár együtt még bizo­nyos fokú egzisztenciális elő­nyökkel is. Egy-egy helyi ta­nácsnak. a helyi társadalmi mecénatúra képviselőinek még ma is támpontul, bizo- j nyos eligazításul szolgál, I hogy illetékességi területén melyik képzőművész rendel­kezik szövetségi tagsággal, ; és melyik nem. 1 Minden ilyen esetben azon- I ban feltételezhető a kölcsö- i nösség. Azaz, hogy nemcsak egy testülethez való tartozás ' hitelesítheti tagjai szakmai rangját, de megfordítva is, a tagság szakmai művészi ké­pessége, tevékenysége bizto­síthatja végső soron a testü­let rangját. I Véleményem szerint e túl­ságosan is felduzzadt szö­vetségi taglétszám bizonyos fokig szakmai, művészet­szemléleti nivellálódást ered­ményezett az elmúlt években, és nem utolsósorban azzal járt együtt, hogy az eredmé­nyesebb szervezeti szakmai munkát is gátolta. Az el­múlt években minden erő­feszítés ellenére sem alakul- ’ hatott ki a szövetségen be­lül olyan szervezeti élet, szakmai, elméleti munka, amely meghatározó jelentő­ségű lehetett volna képző- művészeti életünk fejlődése szempontjából. A több mint ezer szövetségi tagnak csak elenyésző hányada volt ak­tív, és\ az aktív kisebbség­ben sem mindenkor azoknak a művészetszemlélete érvé­nyesült, akik igazán konst­ruktív módon befolyásolhat­ták volna képzőművészeti élefünk belső fejlődését, a képzőművészet és a mai ma­gyar társadalom szervesebb, intenzívebb kapcsolatának megteremtését. E magas taglétszám és a szövetség belső, időnként par­tikuláris érdekeket kifejező tagozódása így csak ritkán tette lehetővé, hogy fontos kérdésekben mértékadó, és olykor irányt szabó testületi állásfoglalások szülessenek. Ilyen vélemények megszüle­téséhez, az elmélyültebb és összefogottabb szakmai mun­ka feltételeinek megteremté­séhez elengedhetetlenül szük­séges bizonyos belső szerve­zeti átrendeződés is a szövet­ség életében. E belső átren­deződést szükségessé teszi a képzőművészet időközben át­alakított vagy napjainkban átalakulóban levő társadalmi intézményrendszerének struktúrája is, amely azzal a reménnyel biztat, hogy ered­ményesebb kereteket teremt az úgynevezett partnerkap­csolat tartalmasabbá válásá­nak is. Ez a partnerkapcso­lat azt jelentené, hogy kép­zőművészeti életünk szakmai társadalmi szervezete minde­nekelőtt szakmai kérdések­ben. de a területet érintő művészetpolitikai döntések­ben is megalapozott, ennek következtében figyelmen kí­vül nem hagyható testületi állásfoglalásokkal segítse mű­vészeti életünk állami irá­nyítását. A szövetségi köz­gyűlés elengedhetetlen és / felelős kötelessége, hogy a maga részéről mindent meg­tegyen, hogy a partnerkap­csolat lehetőségei valódi tar­talommal realizálódjanak. A fentebb már említett partikuláris belső széttagolt­ság, a szövetségi tagság ak­tivitásának hiánya, az oly­kor testületi véleményként feltüntetett csoportérdekek érvényesülése mellett a szö­vetség lehetséges szerepé­nek betöltését külső tényezők is akadályozták; nevezetten, hogy művészeti életünk irá­nyításának egyes intézményei — és itt országos hatáskörű intézményekre és a művé­szetirányítás helyi szerveire egyaránt gondolok — sokszor még a megalapozott szakmai véleményeket sem vették fi­gyelembe, a ' szövetséggel, mint testülettel kiépítendő partnerkapcsolat helyett munkájukban kényelme­sebbnek tartották az esetle­ges személyi kapcsolatok felhasználását. Ezek a jelen­ségek kétségtelenül demora­lizálták az érdemi testületi, szövetségi munkát, ugyanak­kor azt is látni kell, hogy nem utolsósorban a testület megosztottsága, a belső szak­mai, ideológiai munka hiá­nyosságai tették lehetővé, hogy egyes intézmények a különböző szakmai vélemé­nyekkel manipulálhassanak. A szövetségnek nem lehet feladata tagjainak érdek- képviselete. Hiszen ezt az illetékes szakszervezetnek kell ellátnia. Igenis feladata azonban a művészek érdek- képviselete helyett a művé­szet, a társadalmilag hasz­nos és hasznosítható művé­szet érdekeinek képviselete. És a képzőművészet társa­dalmi hasznosításában ma nagyon nagy, és nemegyszer nagyon nehéz feladatok vár­nak a művészek szakmai, tár­sadalmi testületére. E felada­tok sorába tartozik nem utolsósorban vizuális környe­zetünk alakítása, a társada­lom vizuális közgondolko­dásának fejlesztése, a közön­ség és a mai magyar képző­művészet között meglevő fe­szültség feloldása, legalábbis csökkentése, a társadalmi, közösségi tudat formálása e művészeti ág sajátos eszkö­zeivel. Rideg Gábor . ^ Meglepetés I. A kis helyiség teljesen zsú­folt volt, füstkígyók úsztak benne. A piciny asztalnál ülők fölött piros-naracssár- ga, szakadt pergamenbúrák légyszaros villanykörtéket ta­kartak. A zsúfoltság, a halk zsongás meleget, az áporo* dott sörszag, feketekávé­illat, savanyú emberszag va­lahogy mégis hideget lehelt. Lihegve állt az ajtóban egy darabig, de aztán észre­vette Ági kezét, ahogy ka­limpált a levegőben, töré­keny csuklója olyan volt a mocskos barna fényű füst­ben, mint ígéret, tiszta tavi- rózsa füst-mocsár fölött. Halk mormogással áttolakodott az emberek között, nem volt fogas sehol, a kabátot maga mellé kellett gyűrnie. Nem is vette észre, hogyan ter­mett ott a pincérnő. A fehér húsú, tészta képű, bóbitás fiatal lánynak is csak át kel­lett valahogy préselődnie a vendégek között. 1981. június 17,, szerda — Tetszik?.;; Megnézte az asztalt, kis­tányéron fényes tortapapír némi maradvánnyal, kávés­pohár és egy kis konyak még tele. — Konyak, kávé. A pincémő beleprésetó- dött a környezetbe, de az asztal alatt akkor már Ági fogta a kezét. Meleg tenye­re rásimult a csuklójára, mintha mérte volna lüktető áramköreit, vérnyomását. — örülök, hogy eljöttél. — Nehezen tudtam. Tu­dod. .. — Tudom, tudom. Fő, hogy itt vagy. — Beláthatod... — Nincs semmi szemre­hányás bennem. Emlékszel a megállapodásunkra. Ha tudsz jönni, jössz, ha nem, nem; én várok... Én mindig vá­rok. — Ági..; — Jó, jó. Ne rontsuk el ezt az estét. Ha már annyit el­rontottunk. Az asztal alatt kénytelen, kelletlen összeért a térdük. A nő másik kezével is le­nyúlt, végigsimította a férfi combját. A férfi zavarban volt, rosszul érezte magát et­től a tapadástól, a többiek jelenlététől, az idegen testek közelségétől. A hátának szin­te nekifeszült egy nagy da­rab, kontyos, húsos nő. Ha beszélt, belebeszélt egy pili- ses vörösbajszú, pasas kíván­csi, érdeklődő szemébe, aki­nek a kezét éppúgy, mint az övét, az asztal alatt egy Ági korú nő fogta, de ők hall­gattak. — Mondtad, hogy valami süngős. Történt valami? — Á. nem. dehogy, csak látni akartalak. És tudom, ha nem találok ki valami rendkívülit,, akkor nem jössz. Csak káfogásoka.t tatólsz. — És aide or most miért nem adod elő a mesédet? — Mert nincs mesém. Mert az a mesém, hogy veted aka­rok lenni, s mert te mond­tad mindig, hogy nem szere­ted, ha ha-zudozom. — Uramisten, mem*y*t ha­zudtál. — Ne, könyörgöm, nemar­juk egymást. Ma ne. Nem vagyok olyan állapotban. — Szóval, valami mégis történt. A tésztaképű pincémő le­tette eléje a kávét meg a ko­nyakot. A férfi kiszabadítot­ta a ke2ét az asztal alól, megfogta a forró kávét, egy pici, egészen pici konyakot beleöntött, és a többit a nő elé tolta. Koccintottak, ő a kávéval. Ági a konyakkal. Aztán kérdően nézett a nő­re. percekig nézték egymást. Annak mintha elpárásodott volna a szeme, és soká szó­lalt meg. — Van egy lehetőségem. — Már sok lehetőséged volt. — De ez most.. — Férfi? — Á. dehogy. Állás. — Anyád? — Igen. — És hova kellene men­ned? — Valamelyik dél-ameri­kai országba. — És lehet oda egyedül menni ? — Igen. anva elintézte. — Mennyi :dőre? — Hát, öt év. Társadalmi összefogással Tíz felejthetetlen, holdfeg Ring» Molnár Aranka: „Mily szép ez a Mátra / Milyen szép ez nékem, / Itt töltöttem én el egész gyermekségem / Sze­retem a fákat, a virágok il­latát, reggelente szóló ma­daraknak dalát.. Értünk, velünk a Vörös- kereszt. — Bizonyára sokak számára ismertté vált janu­ár óta ez a jelmondat. Az év elején ugyanis egy vö­röskeresztes jubileumi ün­nepségen az egri Finomsze­rei vény gyár két szocialista brigádja olyan felhívást tett közzé, aminek lényege az volt, hogy a mozgáskorláto­zott gyermekek is ugyanúgy táborozhassanak a nyáron, mint a hasonló korú egész­séges nebulók. A Lenin és a József Attila nevét viselő szocialista brigádok felhívá­sát valamennyi vöröskeresz­tes alapszervezet megkapta a megyében. Az eredményt pedig lát­hattuk a napokban a parád- sasvári SZOT-gyermeküdü- lőben. A nagy társadalmi összefogás eredményeként ugyanis ebben a csodálatos környezetben tölthetett tíz napot 85 egészségkárosult gyermek.---------------------------------------------­­— Követség? — Kirendeltség. — Még nem biztos? — Ha igent mondok, az. Te mit tanácsolsz? A férfi tűnődve nézte, köz­ben a másik megint megka­parintotta a kezét az asztal alatt. — Most azt várod tőlem, hogy azt mondjam, nem. — Nem várok tőled sem­mit. — Nem, nem is tudom, hogy mit mondjak, öt év, egyedül, nem }s tudom, hogy engedhetik meg? — Kell nekik az ember, én tudok spanyolul, portugálul, angolul. Textilmémök va­gyok, minden összejön. — Igen, minden összevág. És anyád? — Ö is jön. Ahova me­gyünk, ott ő lesz a követség kereskedelmi tanácsosa, — Rég láttam. — Még mindig nagyon szép. — És még mindig nagyon gyűlöl? — Te is tudod, hogy csak azt lehet nagyon gyűlölni, akit nagyon szerettünk. — Mennyit ültem vele ilyen kis eszpresszókban. Mennyit fogtuk így egymás kezét. A lány hallgatott. A férfi is nehezen szólalt meg. — Most azt érzed, hogy ízléstelen vagyok, hogy visz- szaidezem, hogy mi is egy­kor. .. — Ha valaki itt ízléstelen, akkor az én vagyok..., el­vettem az anyám szeretőjét... — Ne butáskodj! — .. de aztán engem is elhagyott. — Hogy mondhatsz ilyet? — Hát nem? A férfi olyan türelmetlen és ideges lett. hogy a háta mögött a hústorony is meg­érezhette. mert odébb húzó­dott. majd a válla fölött sandán hátranézett a férfi tarkójára. A férfi mindig megérezte, ha nézik, most is belepirult, izzadság futott végig a bőrén, odahajolt a lány füléhez, és könyörögve súgta bele: (Folytatjuk) — Az qlső napok kissé nehezen teltek — emlékezik Dienes Sándor táborvezető, aki „civilben” a gyöngyösi járás vöröskeresztes titkára. — Ezek a gyerekek ugyanis eddig szinte soha — esetleg csak egy-két órára — sza­kadtak el a szülői háztól, te­le szorongással. kisebbségi érzéssel. így érthetően nehe­zen viselték az első időben az anyukák távollétét. Az­tán, amikor ráébredtek, hogy mi mindent) lehet itt csinál­ni, már mindenki megbarát­kozott az új környezetével. Csak egy Lőrinciből érke­zett kislány pityergett mind­addig, amíg az egyik, szá­mára már régóta ismert gyógytornász meg nem ígér­te neki, hogy reggelente ő mutathatja be az elvégzendő tornagyakorlatokat. Attól fogva nem volt semmi prob­léma, mindahányan gondta­lanul, nagy-nagy örömmel játszadoztak, pihentek. Mindezekről egy-két nap­pal a táborzárás előtt szá­molt be a gyerekek Sanyi bácsija. De nézzük csak sor­jában, hogy mi is történt, mielőtt az itteni szobák be­népesültek. A megyei Vö­röskereszt — hogy a tábor megfelelőképpen kihasznált legyen —. felvette a kapcso­latot a szomszéd várral, így aztán az előkészületekbe a nógrádiak is bekapcsolódtak. Két nap alatt elkészültek a lépcső melletti korlátok, a speciális lépcsöfeljáratok, A munkálatokhoz az alapanya­got a nógrádiak adták, a munkát pedig az egri bor- gazdasági kombinát tmk-s szocialista brigádja végezte munkaidő után. — Pontos számadatokat még nem tudok mondani — közölte Mihály Gyula, a Vö­röskereszt Heves megyei tit­kára —, de hozzávetőlege­sen 350—400 szocialista bri­gád járult hozzá a felhívás­hoz. ami azt jelenti, hogy már több évre biztosított az anyagi fedezet a hasonló tá­borok megszervezéséhez. S ha már így van, feltétlen élni kívánunk a lehetőséggel, mert annyit már a zárás előtt egy nappal leszögez­hettünk, hogy nagy sikert aratott a kezdeményezésünk. Ilyen tábor ugyanis még nem volt. A sikert pedig mi bizonyí­taná jobban, mint a hálás gyermektekintet, s az, hogy például az egyik kis tábor­lakó, a 10 éves Molnár Aran­ka verset írt a Mátráról; vagy a legnépszerűbb, a nó­tafa szerepét vállaló szem­üveges, szőke, nyúlánk fi­úcska, aki számtalan vidám nótát megtanított társaival. A rajzversenyre készült al­kotásokból egytől egyig su­gárzott az öröm, a derű, de említhetnénk a Ki mit tud? produkcióit, a salgótarjáni Phoenix bábegyüttes előadá­sa utáni hangulatot, vagy a Parádi Üveggyárban tett lá­togatás felejthetetlen élmé­nyeit. Azt, ahogyan együtt táncolt a tábor az esti disz­kókon, vagy ahogyan búcsút vettek egymástól a záró tá­bortűznél. Nehéz szavakban megfogalmazni azt, amit ezeknek a gyerekeknek je­lentett ez a tíz boldog nap. A napokban a parádsas- vári gyermeküdülőben el­búcsúztak egymástól a gyor­san összekovácsolódott kö­zösség tagjai, de amit ma­gukkal vittek, s ami többet ér minden megfogható aján­déknál: tíz felejthetetlen, boldog nap emléke. Kis Szabó Ervin Játék a festői környezetben Minden reggel gyógy (or nával kezdődött a nap .(iTató: Perl MártonJ .

Next

/
Oldalképek
Tartalom