Népújság, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-10 / 108. szám

Tizennyolc szövőasszony Szinte ragyognak a tavaszi napfényben a minták, a színek (Fotó: Perl Márton) — Aki úgy AU meg a szö­vőszék melleit, hogy megta­nulom, és majd ezzel kere­sek pénzt, abból soha nem lesz szövőnő — ezt tartják az átányi szövőasszonyok. Mert ezt a munkát szeretni kell! S hogy nemcsak mond­ják, így is vannak ezzel, azt sémmi sem bizonyíthatja jobban, mint a kitüntetés, amit a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet leg­jobbjaként megkaptak: a Ma­gyar Népköztársaság kiváló brigádja cím. Tizennyolc szövőasszony. Idősebbje közel a nyugdíj­hoz, van, aki szinte kislány- fejjel került a szövetkezetbe húszegynéhány éve. De jócs­kán akad. akit már ők taní­tottak meg szőni. A brigád ugyan 1965-ben alakult, de a részleg — melynek dolgo­zóiként. ma már egy brigád tagjai — 1993-ben szervező­dött. Így emlékszik vissza a kezdetre Kálosi Ernöné, a brigád vezetője: Juliska né­ni — a szövetkezetei alapító, ma már nyugdíjas elnöke, Tompa Béláné népművész — hívott bennünket szőni. Min­tagyűjtéssel kezdtük. Sorra jártuk az átányi öregasszo­nyokat, volt bizony olyan, éki elzavart bennünket. De a többség szívesen szedte elő szőtteseit. Akkor meg sok volt a faluban. Én is magam szőttem a stafírungomat. Gyűjtöttük, rajzoltuk a min­tákat, s akkor még magunk sem képzeltük, mire hala­dunk majd wie. A szebbnél szebb minták újjászülettek a szövőszéke­ken. A régi törülközőszegély fűtő, vagy párna lett, a má­sik szádafüggöny dísze. Ter­veznek az asszonyok; Ho­gyan születik egy új terv? Tanács tál an kod va néznek egymásra, mert ami minden­napos, természetes, azt álta­lában nehéz szavakba foglal­ni. Szombatonként, amikor leáll a részleg, mindig van I szabad szövőszék a kísérle- ! töréshez. Aki elhatározza, f hogy az épp soron következő pályázatra készít valamit, az nekiül. A tnézegeti a régi mintákat, s próbálja elkép­zelni az újat. Leszövi, Jaj, de szigorú zsűri elé kerül | először! A munkatársak ap­r ........- 1 .........— Ü gy hiányzott nekem ez a találkozás, mint üvegesnek a hanyattesés. A városházára igyekeztem, amikor egyszer­re csak a vállamra csap va­laki és úgy ordít a fülembe, hogy majd bele süketülök. — Szervusz, Szabó elv­társi Hogy vagy, hogy élsz? — Megfordulok, és egy 'hat- vad körüli hústornyot látok magam elé tornyosulni. — Papp vagyok — felelem halkan — és nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna. — Hát persze, persze — harsogja —, hát persze, hogy te vagy az, a Papp Jóska! öregem, te a 30 év alatt semmit sem változtál. Hogy milyen jól nézel ki, pajti­kám! Jaj, kimondhatatlanul örülök, hogy így összefutot­tunk.-r János vagyok — mon­dom —. és az utóbbi harminc évben megőszültem, jó né­hány kilót felszedtem, nagy­apa lettem és összébb men­tem, De ne haragudj, még most sem ismerlek. — Dehogynem, öregem, hát hogy ne ösmernél? Cser- csányi Lajosra ne emlékez­nél, akivel együtt töltöttél két kellemes hetet egy fej­tágítón? Egy szobában lak­tunk, együtt haverkodtunk, Q.NwüsM 1 1981. május 10., vasárnap róra megnézegetik, van-e ,.átányj ize”. Mert ha nincs, nem fogadják el. Kifogásol­nak, tanácsolnak, s végül is kikerekedik az új. A brigád minden tagja al­kothat. Ösztönzik, biztatják is egymást. Akinek öt, zsűri által elfogadott mintája van, az megpályázhatja a népi iparművész címet. Nem köny- nyü eljutni addig. Kettőjük­nek sikerült, de vannak vá­rományosai is a címnek. Fia­talok, akik a brigádban ta­nulták meg újrafogalmazni a régit. 8« megtanultak nem letörni, ha valami nem sike­rül. Hivatalosan mindezt így fogalmazhatták meg a ki­tüntetési javaslatnál: a bri­gádban él az alkotó szellem, állandó a továbbképzés. Az átányi Kakas-ház ma múzeum. Udvarán a selymes fűbe telepedve, rögtönzött kis munkaszünetben beszél­getünk. Kiteregetik munkái­kat. TeritŐket, melyekkel el­ső, vagy második, de vala­miféle díjat nyertek, amely már gyártódik is. A keríté­sen vidám férfihangok száll­nak át. Egyik-másik férj, ar­ra járva, nem állta meg, hogy ne kötődjék az asszo­nyokkal, akiknél kéznél a felelet. Hogyan élnek együtt a brigád tagjai ? Készségesen válaszolnak: Minden évben kirándulunk, színházba já­runk, s természetesen visz- szük a férjeket is. — S hogy a férjek mit szólnak a két műszakhoz, a rendkívüli, vá­ratlan elfoglaltságokhoz; — Hát mit szólnának? Így ne­veltük őket, hogy -elfogad­ják! — A háztartásban segí­tő férj, a gyermekre vigyázó apa, — amíg az asszony dol­gozik, természetes náluk. A férjek itt megtanulták be­csülni, megérteni az asszony munkáját. E kis hevesi fa­luban nem ismeretlen már ez a családmodell — s ebben benne van a brigád 16 éves szocialista múltja is. Van, aki tanácstag, van, aki a szülői munkaközösség­ben dolgozik, mindenki ta­lálhatott magának társadal­mi elfoglaltságot. Kinek-ki- nek milyen korú a gyerme­ke, abban a közösségben se­gít. Ez is hozzátartozik a brigádélethez éppúgy, mint együtt csavarogtunk a lá­nyok után. Valóban, mocorog valami - a fejemben és végül leesik a tantusz. Ez lenne az a Cser- csányi, aki akkor, 30 évvel ezelőtt egy szerény, magam­fajta kis senki volt? — sza­lad át egy pillanat alatt az agyamon. A kis Csercsányi, akiből fogóval kellett kihúz­ni a szót a szemináriumo­kon, és akinek soha nem volt se pénze, se cigije, és minden étkezésnél kikunye- rált egy kis repetát? Most egy jól öltözött, behemót férfi áll előttem és fölöttem, kicsattanóan vörös arccal és tele pofával harsogja: — öregem, mennyire örü­lök, hogy így összefutottunk. Erre innunk keil egyet. Az újságnál vagy még? Hallot­tam rólad, örülök neked, pajtikám. Elindulunk a kis persszó felé és mindenki megfordul utánunk. Nem csodálom: jól mutathatunk egymás mellett, akárcsak Dávid és Góliát, vagy Stan és Pan. A múlt­ból előbukkant „haverom” hangjától pedig úgy zeng a szűk kis utca. mint favá­góktól az erdő. Végre célnál vagyunk. „Barátommal” rögtön nsegté. lik a presszó, és ahogy le­ereszkedik a kis asztal mel­lé, feljajdul alatta a szék. — Nem volna jobb, ha két székre ülnél, nehogy az egy összeszakadjon — mon­dom komolyan, de ő röhö­gésével túlharsogja a ventil­látort, hogy milyen jópofa is a könyvvásárlás, amire rá­szoktatták egymást. Kissé elszigeteltnek tűnik a falu, Átány. Míg meg nem volt a múzeumnak berende­zett kis ház, nem dicseked­hetett valami nagy vendég- járással. De a távolság a várostól nem jelentj egyben az elszakadást is a világtól. Némi szúrópróba politikai műveltségről: ismerős-e ez a szó, cserearány? Kéznél a válasz. Igen, s már azt is hozzáfűzik, hogy nagyon sok munkájuk megy exportra. Ha elhangzik a név; Svédor­szág, Japán, már sorolják azt is. mit készítettek, melyik munkájuk díszítheti az ille­tő országban az otthonokat. — Nézzük a tévét, olva­sunk újságot, ma már a leg­kisebb, legtávolabbi faluban sem mondhatják, hogy nincs ablak a nagyvilágra, a poli­tikai eseményekre — mond­ják. De akármiről esik is szó, valamiképp mindig vissza­kanyarodunk a munkára. A szövésre, amely ennek a ti­zennyolc asszonynak nem csupán kenyérkereseti forrás. Öröme, képzelőereje kibon­takoztatásának forrása is. Bizonyára ennek is betud­ható, hogy egyszerűen nem emlékeznek vissza, előfor­dult-e múlt években, hogy minőségi kifogással vissza­kaptak volna munkát. Szi­gorú meósok, önmaguk és egymás ellenőrei. Ha valaki téveszt — hát hogyne té­vesztene a bonyolult min­tákkal —. akkor egymást fi­gyelmeztetik. bontsa csak vissza, mert hibás árut nem adhat ki kezéből a brigád. Kinek van otthon a la­vagyok, és hogy én semmit sem változtam. Rumot és sört rendel — ezt a párosí­tást soha nem szerettem — semmi vita — mondja (mondja? ordítja!), most az ő vendége vagyok, mert hogy ő mennyire örül annak, hogy így összefutottunk. Mindenki bennünket néz, betyárosan restelkedem, legszívesebben láthatatlanná válnék, mert több ismerőst , is ott látok ücsörögni. — Hát hogyan élsz? — te­szem fel a szokványkérdést, mert még most sincs fogal­mam, hogy mivé lett, mit csinál, hol lakik az én asz­taltársam. Nem is nagyon kell biztatni, már sorolja is. Változatlanul itt él a me­gyében, dolgozott már a ta­nácsnál. tsz-nél, volt felvá­sárló és adóügyes, egy ideig próbálkozott az iparban is, ott anyagbeszerző volt és so­rolja, mi mindent csinált az elmúlt évtizedek alatt. — Hála istennek, nem pa- naszkodhatom. Az egészsé­gem olyan, mint a vas, ehe­tek, ihatok, nézz rám, makk- egészséges vagyok és lekopo­gom — le is kopogja vastag, pecsétgyűrűs ujjával — én egy rossz szót nem mondha­tok a szocializmusra — és egy nagyot böffent. — Meg­vagyok szépen, dolgozom, és ha egyik helyen nem talá­lom meg a helyem, főleg a számításom, keresek jobbat, továbbáliok. Sok jó, befolyá­sos emberem van. Máris a zakója belső zse­bében ma,tat. Euazzadt levél­kásban könyvtára? Szinte neheztelő csodálkozás a vá­laszban, egyáltalán hogy is lehet ilyet kérdezni. A lexi­kon sem ismeretlen. Nekünk is kellett — magyarázzák, hiszen készülünk mi vetél­kedőre. s az ember ilyenkor mindent megkeres, hogy szé­gyent ne hozzon a brigádra. Kapnak-e a gyerekek köny­vet ajándékba? Persze, a könyv természetes ajándék. Ök, az első nemzedék, még csupán ismerkedett az iro­dalom fogalmával, a család­jukban felnövekvő második nemzedéket már ránevelték, hogy akarja ismerni. Ha azt mondom, fizikai munkás­család. s ehhez még hozzá, hogy faluban élők, akkor ön­kéntelenül is hozzátársul eh­hez: hátrányos helyzetű gyer­mek. Már a tanulásban. De ez valahogy nem illik ide. Nemcsak a pénz miatt. Itt igények is vannak. Mondták: ez is természetes. Elvégre szocia lista brigád-tagok. 18 szövőasszony. A késle­kedő tavasz váratlanul elő­tűnő napfénnyel ajándéko­zott meg bennünket azon a délelőttön, amikor ismerked­ni próbáltam velük. A nap­sugár vidámabbá, könnyeb­bé tette a szót is. Hirtelen berregésre kaptuk fel a fe­jünket. Méltóságteljesen kö­rözött a 150 éves ház felett egy helikopter. Vezetője for­dult is, lassított is, hogy le­integessen az asszonyoknak. Furcsa ellentét; nádfedeles ódon ház — ilyenben nőttek fel ezek az asszonyok —. s a helikopter. Mintha csak ez is jelezni kívánta volna, milyen hosszú út van mögöttük. Deák Rózsi tárcát, húz elő, odébb tolja a poharakat, az üvegeket és szétrakja az asztalon a fe­kete-fehér és színes fotókat. A képeken kétszintes csalá­di ház elölről, jobbról, bal­ról, hátulról fotózva, mel­lette egv 1000-as Lada. Az­tán képek belülről: az elő­szoba őz- és szarvasagan- csokkal, dísztányérokkal, a konyha beépített szekrénnyel és villanytűzhellyel. Majd a szobák: az egyik, a másik, a harmadik, színes tévével, bárszekrénnyel, könyvespol­cokkal, modern bútorokkal. Egy kissé zsúfoltan, de szé­pen berendezve. Majd a für­dőszoba fotókópiája kerül sorra, amely a mennyezetig be van csempézve. Követ­keznek színesben a hétvégi ház fotói: jobbról, balról, elölről, hátulról, a bejárat mellett a Lada, az ajtóban egy vékonyka, megviselt, so­vány, szürke kis asszonyka, ahogy ő nevezi: az „öreg­lány”. — Légifelvétel nincs? — kérdem. — Lesz az is. pajtikám — nem érzi a kérdésemben a gúnyt —, mert csodálatos egy szép helyen fekszik a víkendházam. A családi há­zam pedig egy kis kastély­nak is beillene. A legrango­sabb az utcában. De tán még a faluban is. Kocsim, sző­lőm, pincém, mindenem meg­van. Ha nem tartasz sze- rénvtelennek. azt is mond­hatom, gazdag vasomk. — És a gyerekek ? — Nincsenek. öregem. Volt két fiam. kiískoláztat- tam őket, de nem értettünk szót; Azok egészen mást akarnak és csinálnak, mint én. Hálátlanok. Itthagyott mind a kettő. Valahol Pes­ten dolgoznék. Nem is érde­kelnek. Az asszony néha cirkuszét, eszi utánuk a fe­ne, tehet, hegy utánuk megy A számlát ki fizeti? Országjáráson - lopott kocsikkal A nemtörődömség, a túl­zott lezserség néha egészen elképesztő dolgokhoz vezet­het Ha az előbb említett tu­lajdonságok révén az ember magának teszi nehezebbé éle­tét, azt mondjuk rá: „meg­érdemelte. miért volt annyi­ra felelőtlen!’’ De miképpen vélekedhe­tünk a póruljártakról, az alábbi nem mindennapi eset elolvasása után?! „Szárnyra kelt" Ikarus Köznapi embernek hosszú időn át fel sem tűnt Tarna- leleszen: a farmotoros Ika­rus pilótája járatba indulás előtt mindig felhörpint egy kávét a helyi bisztróban. Ki­száll a volán mögül, nem viszi magával a slusszkul­csot, be sem zárja az ajtót. Kinek fái ugyan a foga egy autóbuszra ? Most viszont nem volt sze­rencséje a jóhiszemű sofőr­nek! Mire kilépett a vendég- fogadóból, a jó öreg jármű már régen a falutól messzi­re pöfögött. Újdonsült irá­nyítója nemcsak „játéksze­rének” örülhetett, hanem an­nak az ötezer forintnak, és az iratoknak is, amelyeket a gazda zakójában talált. Ide­ális állapot egy tolvajnak! Egészen Jászapátiig jutott, ott azonban az ósdi busz fel­mondta a szolgálatot. Hősünk persze nem esett kétségbe. Bement egy telep­helyre, ahonnan rövidesen — minden feltűnés nélkül — égy ZIL-lel távozott. Ter­mészetesen itt sem volt szük­sége különösebb erőfeszítésre — az indítókulcsot ugyanis a helyén találta. A teherautó­val Ceglédig kocsikázott, majd vonatra ült, és Kecs­keméten próbált újra sze­rencsét. Ki fizeti a bírságot? B. J., a Tarnaleleszről el­hozott autóbusz vezetője, még járműve sorsáért ag­gódott, amikor az egyik na­pon 2500 forint bírságról szóló hivatalos papírt vitt lakására a postás. Az irat szerint ittasan vezetett — Szegeden! Az irataival ren­■-----------------------------------*1 m ajd egyszer. Menjen. De megmondtam neki, hogy in­nét. az én házamból egy tá­nyért el nem visz. Én meg majd találok helyette fiata­labbat, jobbat, akár minden ujjamra nem is egyet. De nem mégy el az asszony, nem félek én attól. Sajnálja a részét, a jómódot. Rend­ben tartja a házat, a portát, én pedig megyek, járom a magam útját, a megyét, az országot, sokszor csak a hét végén vagyok otthon, meg­hívom a jó embereimet, a barátokat, aztán eszegetünk, iszogatunk.' Szóval, ki lehet bírni. És amíg dicsekszik, dicséri önmagát, ügyességét, talpra­esettségét. ném is csepeg, de csurog belőle az önteltség. — Élnj kell. öregem, élni! Ki kell használni a kedvező szelet és nem lelkizni, ha- . nem megfogni kell. amit csak lehet. Most is úgy van, mint mindig is volt. hogy szemes­nek áll a világ! Hirtelen az órájára néz, gyorsan. kapkodva. kezdi összészedrti a fotókat és gyűri \’issza a testes tárcá­ba. íViét-t mint közli, ma.id- ném élfelejtkezett róla. hogy II órakor fontos találkozója vah — és kacsint hozzá egyet. Ne haragudjak, na­gyon örül, hogy találkoz­tunk. és legközelebb majd hosszasabban beszélgetünk. Látogassam meg alkalomad­tán, volna jó néhány témá­ja, amit meg lehetne írni. Felkapja a táskáját, kirúg­ja maga alól a izéket és iz­zadt tenyerét parolára nyújt­va búcsúzkodik: — Szervusz, Szabó elv­társ, Szervusz, Jóska! A vi­szontlátásra — ég elrohan. A számlát természetesen én fizettem... Papp János delkező autótolvajnak ugyan­is a hirös városban sem kel­lett nagy fondorlat hozzá, hogy gépkocsit szerezzen magának, s hamarosan egy Moszkviccsal folytatta rend­hagyó országjárását. Szege­den már ahhoz is volt bá­torsága, hogy eléggé illumi- náltan üljön a volán mellé. A rendőrök kérdőre vonták, ö pedig B. J. okmányaival igazolta magát. A bírság ment a valódi sofőrnek, ko- csimániás hősünk pedig ez alatt már Mohácson ügykö­dött. Itt már humorizálni is volt kedve: úgy döntött, hogy autót cserél. Erre hamaro­san kitűnő alkalom kínálko­zott. Észrevette, hogy egy Dácia tulajdonosa házának udvarába megy be. kinyit­ni a garázsajtót. A kapuhoz lo-pózott, a kulccsal gyorsan bezárta azt. Ezután iyugod- tan beült a járó motorú au­tóba és elhajtott. Kalandozás a Balaton partján Pénzben sem volt hiánya, hiszen a lopott járművekben bőven talált értékesíthető holmikat. Társaságnak sem volt híján: mindig akadt egy-két stoppos lány. Járt Hévízen, két hétre megszállt az Annabellában, sót egy kalandja után majdnem „férjül is 1 vették”. Egy szó mint száz, mulatott mint egy régi magyar úr! Közben egy­szer a fővárost is „megláto­gatta”, ezt. a kirándulást egy 1200_as Lada személygépko­csi tulajdonosa bánta. A Dé­li pályaudvar melletti par­kolóból kötötte el, pénzzel, iratokkal együtt. Majd újra a Balatonhoz utazott, és szórakozott, amíg el nem fogyott a költeniva- lója. S milyen a sors! Ismét szerencséje volt! Balatonsze- mesen tekergeti, amikor egy 1600-as Ladában meglátott egy diplomatatáskát, amiből 500-as lógott ki. Az autó gazdája éppen a közeli presz- szóban kávézott. Hősünk kö­rülvizslatott, aztán már meg sem lepődött azon, hogy a kocsi ajtaja nyitva van.. Leg­feljebb azért dobbant meg a szive, mert a táskában 35 ezer (!) forintot lelt. Mint mondotta, természetesen ném várhatta tétlenül, hogy valaki más vigye el a nagy fogást. A zsákmányt azonban nem élvezhette nyugodtan, ekkor ugyanis már az egész or­szágban körözték. Végül Ba- latonfűzfőn akadt horogra a magyar tengerparti „kocsi­halász”. Mint kiderült, a 29 éves, szentdomonkosi Bolacsek István már többször volt rács mögött hasonló bűncse­lekmények miatt. Utoljára 1979-ben szabadult ötéves büntetéséből, de éppen kü­lönös országjárása előtt csíp­ték rajta újból tolvajláson. Mostani cselekménysorozatát a büntetésvégrehajtási inté­zetben tartva követte el, ugyanis az előzetes letartóz­tatásból alig néhány nappal a busz eltulajdonítása előtt engedték el. Bűnlajstroma, amiért az Egri Járásbíróság büntető tanácsa előtt kellett felelnie, tehát megsokszorozódott. A tárgyaláson Bolacsek sajátós védekezést adott elő: nagyon szereti a gépkocsikat, koráb­ban neki Is volt. de 'azt el-> lopták és összetörték. Végül a bíróság jármű többrend­beli önkényes elvétele, lopási valamint közokirathamisitás miatt mondta ki bűnösnek Bo­lacsek Istvánt, s mint többszö­rös visszaesőt, három év 6 hónapi, fegyházban letöltőn, dö szabadságvesztésre ítélte, mellékbüntetésként 4 évi időtartamra eltiltotta a köz~ ügyek gyakorlásától. A hanyag autótulajdono­sok bizonyára nagy meg­könnyebbüléssel veszik tu­domásul az ítéletet, de re­mélhetőleg maguk felett is „ítélkeznek”, vagy legalább­is tanulnak az esetből! Szalay Zoltán j

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom