Népújság, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-16 / 113. szám

/

AGRIA?! (3.)

Amíg felnő egy színház

Hogyan születik egy színház. mire van szükség hozzá? Ha mégkérdeznénk, vól- rta, aki elsőként az anyagiakat említené, más a közön- séglgényre hivatkozna, ismét más a művészi szándékot emélné ki. Mindenesetre hamar rájönnénk, hogy szerencsés csillagzat kell ahhoz, hogy ennyiféle — válóban szükséges feltétel találkozzék és tartósan együtt is maradjon.

Az 1975-ben indult Agriá játékszín fölött s haséin találkoztak harmonikusan az „égj jelek”. Miért?

Megértéséhez szükséges némi visszapillantás. A hetvenes években kulturális életünk színesebbé, gazda, gabbá vált. Ebben közrejátszott a múlt értékeinek fölfedezése is. Újra érdeklődéssel fordultunk a különbö. zó régi alkotások felé, hogy mentsük, ami menthető: keressük á folytonosságöt. Azonban a szakemberek által élért eredmények alig jutottak el szélesebb körbe. Rossz béidégződések miatt kerülgettünk bizonyos kérdéseket, olyannyira, hogy már-már nemzeti tudatunk szenvedett károkat. Ezt fölismerve néhányan igyekeztek feloldani az ellentmondásokat: közöttük is legnagyobb hévvel Nemeskürty István, aki a ti. magyar hadsereg sorsán át a régi magyar irodalomig számos problémát fölvetett, s megpróbált újraértelmezni.

Az ő nyomdokait követve alakult ki az Agria Játék' szín terve is. Azt tűzték ki célul alapítói, hogy „a régi dráfnai szövegemlékeinket és színházi hagyományainkat újraértékeljék”. Vállalkozásuk azonban — bármily rokonszenves — nem járhatott sikerrel. Tudniillik nincs annyi fehér folt az iródalom- és színháztörténetben, hogy égy új drámái vonulatot fölfedezhessenek. Ebben a műfajban sohasem jeleskedtünk, nincsenek Számottevő tartalékaink. Ennék többféle oka Van: történelmünk, társadalmi viszonyaink más irányba fordították figyelmünket. A levéltárak séin rejthetnek *— akármilyen feldolgozatlanok — egy magyar Shekaspeare-t, vagy Moliéré-t. Drámairodalmunk „első vonala” — melybe Katona Bánk bánját és Madách Ember tragédiáját szokták sórolni — is szűkös. A „második” pedig — ha lehet Is gazdagítani felfedezésekkel — aligha rejt Qlyarj, alkotásokat, amelyek egy több évre szóló műsortervét méltón bét öl tén ének.

Sajnos, mindezekre saját tapasztalataink alapján kellett rájönnünk, pedig más kárán is léhététt volna tanulni: á Szentendréi teátrum hasonló törekvéséi is kévés idővel 1075 előtt fulladták kudarcba.

Ahogy a terv, a megvalósítás sem volt a legszerencsésebb. A rendező, Romhá- nyt László a legkönnyebb megoldást választottá a mú- Vék „eladására'': neves művészeket nyert meg ennek az ügynek, s az ő csillogásukra alapozta a álkert. Átgondoltság nélkül kerülték színpadra a művek, ahogy a kritikusok ' szinte egyöntetűen megállapították. A közönség ennek ellenére — vagy éppen ezért — bejött, hiszen kedvenceit láthatta, gondolkoznia sem kellett, s közben vállon veregethette barátságosan magát: Iáin Csák, azért a mi őseink sem alá bőrápolók másokénál, tudták ők a módját...

ojmm

1981. május 16., szombat

Valóságos szemfényvesztés volt ez, hiszen állandóan érkeztek a jogos kifogások: jó. jó, de mi mondanivalójuk

van ezeknek az előadásoknak, mit nyújtanák ezek a nézőnek, amitől kissé más, jobb lesz, mint annak élötté. Ezért á kérdezd szájakat mindig új színnel, ízzel kellett „betömni”.

Az első esztendőben még a kézdetj nehézségeknek tulajdoníthattuk azt a pórt, ámély a valódi várudvaron, az igazi élé félápítétt'operét- tes álpalotában lebegett András kovárs királysága: egv középes vígjáték, amelyet hasonlóképpen rendeztek meg. A követkézó évadban egyenesén nem is színpadi mű. hanem próza került a közönség elé: Heltai Gáspár széphistóriáit dramatizálta Nemeskürty István, aki ekkor már csatlakozott a vállalkozáshoz.

Az igazi nagy közönségsikert a Lúdás Matyi 1977-es bemutatója hozta. A Balog ístváh-félé változat átdolgozása világosan megmutatta, hogy mennyire ürügy itt csak a régi darabok fölele- venítése. Szó sem volt már holmi színháztörténeti kalandozásról, hacsak olyan értelemben nem, hogy az olcsó sikerré törekvés évezredes hagyományát élesztette föl — túl jól is — a társulat. A nagy érdeklődés könnyen megérthető; pontosan tudták, mit kell adagolni: felelőtlenségig „könnyed” hangnem, gondolatok helyett előre megrágott sablonos társadalombírálat és a színészek szépen csengő neve megtette a hatását. Megmutatkozott a törekvés lényege: színház, mint „borkorcsolya”, hogy együtt lehessen élvezni a látványosságot a jó Egri bikavérrel. Lehet, hogy szükség volt, vagy van ilyesmire, de ezt kevesebb felhajtással — költséggel — is él lehetett volna érni.

Ezt ellensúlyozandó, túlontúl is pontos módon, precízen valósították meg Balassi Szép magyar komédiáját, hogy — úgymond — „adjuk meg az istennek, ami az istené, és a császárnak, ami a császáré”. Természetesen erre azonnal megindult a kritikusok pergőtüze, amelyet már aligha lehetett vállrándítással elintézni. Nehezen volt hihető, hogy Valami sötét zugban összeesküdtek az egri törekvések éltén. Akinek volt szeme, az láthatta is: nívótlanok ezek az előadások, s a „csinnadratta” nem nyomhatta el az elégedetlenek hangját.

Ennek a korszaknak a zárását 1078 jelentette: az aktit gondok hovatovább már önálló „stílusegységet” alkottak, ha a közhelyszerűséget és á gondolati Zűrzavart így lehet tekinteni. A Constantinus és Viktóriát és a Simái Kristóf-féle Gyapai Mártont egyidőben mutatták lie, s mellettük Madách ifjúkori művét, a Férfi és nőt. Ez volt Römhányi László utolsó > éve itt; a feszültségek fokozódtak, át kellett adnia a körmányruriat.

Az 1070-es esztendő nagy változást hozott: a vezetés Valló Péternek, a Vígszínház rendezőjének kezébe került, Vámos Miklós Háromszoros vivát! című darabját állította színre. Üjra magasra csaptak a vita lángjai, de ezúttal jó értelemben: megelevenedett az előadás, feszültségek, valódi problémák jelentek meg benne, hiszen történelmünkkel és önmagunkkal szálltunk vitába. A néző már nem kapcsolhatta ki a fejét, mint valami felesleges „műszert”: oda kellett figyelnie. Fontos volt már, hogv megtörténien ez a fordulat, hiszen közgondolkodásunkban is végbement egy hasonló: a halott müvek „fel" támasztása" már nem jelentett érdekességet, hiszen egyre pontosabb kérdésekkel

vallattuk és vallatjuk múl' tünkat. Ugyanakkor színházi életünk is megbolydult: lelkes fiatalok vették kézbe sok helyen a vezetést, akik izgalmas produkciókat hoztak létre.

A legjobbkor következett bé hát ez á csere, dé a stet' kéZeti gyengeségek megmaradtak és hamar ki is ütköztek. Hiába hirdettek drámapályázatot az 1090-as tvre: nem vált sokszínűvé az Ag- ria. hanem túlságosan komorrá s némileg egysíkúvá < sikeredett a bemutatott három darab. Ez abból adódott. hogy csak a „fej” vál~ tnzott, de még mindig túlságosan. egy személyhez és egy központi gondolathoz kötődött ez a vállalkozás.

Az eddigiek alapján már él kell dönteni, hogy merre tovább. Jó, hogy arra törekszenek: valamiféle sajátos arculatot találjanak az Agriá Játékszínnek —, amely még mindig nem alakult ki —, de az lenne a kívánatos, hogy gondolatilag is, megvalósításban is jó előadásokat lássunk itt. Hasznos lenne, hogy ne csak egy rendező sajátos szemlélete határozza meg az összképet. Meg lehetne hívni az ország más pontjairól egy-egy olyan kőszínházi előadást, amely a szabadtéren is megállja & helyét.

Hosszú vajúdás után tisztázódott a rendezvénysorozat jogállása: a Művelődési Mi- niszférium az ígéretes törekvések láttán megadta a „jogosítványt”: nyári szín- ' házzá alakult hivatalosan is ez a vállalkozás. Felnőtté vált. Ideje hát, hogy valóban fel is nőjön válla’* fel' adatához: színvonalasan szórakoztasson, szellemesen elgondolkodtasson: tükrözze

örömünkét, gondjainkat. Könnyen tovasuhanó nyári időtöltés helyett ösztönző élménnyé váljék.

Gábor László

Óvakodj a

Színes amerikai film

Aki szereti a habkönnyű történeteket, aki hamisítatlan, de színvonalas szórakozásra vágyik, nyugodtan váltson mozijegyet, és nézze meg az Óvakodj a törpétőlI című színes, szinkronizált amerikai filmet. Egy biztos, nem csalódik, s a jó másfél órát önfeledten végignevet- heti. Igaz, két-hárofn hét múlva elfelejti az egész tör. ténetet, de a kellemes ki- kapcsolódás élménye megmarad, s arra Is emlékezik majd, hogy egy kitűnően megcsinált alkotást élvezhetett végig. Ritka alkalom az, hogy a művészi és a közönségsiker majdhogy azonos egymással. Nos, ebben az esetben valami ilyesfajta történt. i

A forgatókönyvet Colin Higgins írta, s ő vállalta a rendező szerepkörét is. Magyar műveknél ez az egybeesés legtöbbször csak az amúgy is vaskos hibákat hatványozza. Itt viszont ugyanaz a személy mindkét poszton remekelt. Két dolgot ígért a nézőknek: egy mindvégig izgalmas, ideg. borzoló krimit és egy ezzel hibátlanul társított fergeteges ritmusú, vérbeli vígjátékot. A hasonló ötvözésű kísérlet — s most megint hazai példákra kell sajnos hivatkozni — nálunk garantált

sikertelenséget szül. Colln Higgins azonban kivétel. Ö bűvésze szakmájának, ritka zsonglőr, aki minden veszélyes helyzeten túljut, de a nézőtéren — érre is aligha akad példa filmszínházaink, ban — önkéntelenül is fel- csattan a taps.

Ez a boszorkányos ügyességű író-rendező mindent tud, amit a filmes szakmában el lehet sajátítani. Ráadásul nála a nemesveretű rutinhoz csatlakozik az új, az eredeti ötletek regimentjét játékos kedvvel szülő tehetség. Nem elégszik meg a burleszkben rejlő lehetőségekkel, bár e téren is minden percben képes meglepőt, harsány kacajt pro- vokálót nyújtani. Magabiztosan épít a jellemkomikum kínálta helyzetekre. Figuráit fonákabbnál fonákabb körülmények közé sodorja, s az egymást követő zűrzavarok nyomán a nézőtéren felharsan a szűnni nem akaró nevetés.

Ebben az alkotásban nem is a sztori a lényeg, pedig az is rafináltan megformált,. okosan átgondolt. Egy frissen elvált,, kissé unatkozó fiatalasszony, Gloria Mundy keveredik egyre lehetetlenebb, s mind kevésbé valószerű helyzetekbe, olyannyi.

ra, hogy folyvást meg akarják ölni, de senki sem hiszi el neki, még a jóképű, az egyébként talpraesett rend-, őrtiszt sem, hogy állandóan a feje, felett lebeg az a bizonyos Damoklész-kard. Eb. bői a központi magból fakad minden fordulatos részlet, de hát ne lőjük el a poénokat, ne traktáljuk ezekkel a friss élményekre szomjúhozó nézőket. Elég csak annyit mondani, hogy a siker egyik megteremtője a főszereplőt megjelenítő, s nem véletlenül Oscar-díjas Goldie Hawn, akit a magyar közönség A kaktusz virága és a Sugar- landi hajtóvadászat című művekben már láthatott. Ez a színésznő nemcsak csinos, szép, bűbájos, elbűvölő, hanem kitűnő művész is, aki hivatása minden területén otthonosan mozog.

David M. Wals képei meg- ragadóak, csak azt emelik ki, ami a cselekmény sodrása szempontjából fontos, Hasonlóképpen értékelhetjük Charles Fox mértéktartó aláfestő zenéjét, amely nagyszerűen alkalmazkodik a műfajbeli váltásokhoz.

Ennyi erény láttán csak azért szomorgunk, hogy a Védjegy, a márkajelzés nem Made in Hungary.

Pécsi István

Varga Csaba

ÉGŐ BOKSA

2.

A népművelőlány oda- odapillantott a mesélő fiú arcára, amely már sötétbarnára sült, hiszen tavasz óta szabadban dolgozott, az állami gazdaság telepén teherautókat javított. A rövidre vágott, szóke kis bajusz nem volt éppen férfias.

— Nagyapám csudálatos illatú virágokkal csalta ki a nőket. Ahogy mondják, a rétek legszebb szirmait kötötte csokorba, A virágok színét én kéknek képzelem, de sárgák Vagy pirosak is lehettek, A tarka mezők hódító illatát most is érzem, csak egyszerűen nem tudom megnevezni, A könnyű ruhás asszonyokat aztán olyan tisztásra vitte, ahová más istenfia nem Ismerte az ös. Vényt, A szénégető kunyhóban a limlomoktól, a szerszámoktól különben sem Volt hely, meg a döngölő és a horog nem a legjobb vendéglátó. Meg ki is feküdne egy sötét kalibába. A lombok alatt váratlan látogatótól se kellett félni, ott a test és a lélek lerúghatta fölösleges gönceit. A virágokhoz az öreg feloldó szavakat is mellékelt, ettől a szorongások és gátlások elszenesedtek. Alii. tólag ebben volt a legnagyobb ereje: meghallgatta az asszonyi fájdalmakat, és a nyugtató szavakhoz gyengéd simogatásokat adott. Mesélik, az öngyilkos lemondott önpusztító szándékáról, a válni akaró asszony rámosoly- got iszákos férjére, amikor a tisztásról megtisztulva visz- szatért. Hihető a legenda, mert az öreg csendesen, köl. tőién tudott beszélni. Egyszer a fitos orrú szomszéd- asszonyt véletlenül kihallgattam a kútnál, amikor kendőjét igazgatva sóhajtotta húgának, hogy mindegyik asszony visszakívánkozott a tisztásra, akit nagyapám egyszer már fogadott a boksánál, amelyet hiába fedett be lehullott levéllel és földdel, mert az izzó hasáb fák gőze áttört a burkon. Az öreg talán nem is különbözött az éjjel-nappal égő boksától, csak nem árasztott milesza- got. Nem is tudom eldönteni, mi volt leginkább, szénégető vagy gyóntató, titjcozatos hegyi isten vagy csak egy jó bika.

— A felesége tudott erről? — kérdezte Anna, s közben újra megborzongott; vágyak ébredtek benne, észrevét, lenül,

— Nagyanyám szegény, korán meghalt, nem állt a terjedő monda útjába. Lánya is mosolyra nyílt szájjal mesélte, hogy nagyapám nagy természetű férfi volt. Ha az asszonyok maguk között pletykáltak róla, mindnek furcsán csillogott a szeme. Ki tud rajtuk eligazodni, ta. Ián jártak a boksánál is. Nem tudom. Olyan mendemondát is terjesztettek, hogy az öreg azért kötötte fel magát, mert cserbenhagyta a férfiassága. Nem hiszem. Még az is elképzelhető, hogy valamelyik megcsalt férj állt bosszút — ilyen kegyetlenül. Én úgy képzelem, talán az okozta a vesztét, hogy túl sokat álmodozott. Többet ígért, mint amire lelke volt. Talán már csudálatos illatú Virágokat sem talált, A szeme ugyanis elég hamar megromlott, a forró gázok ártot. tak a látásának. A vadakat mégis mindig meglőtte, a tisztásra vakon is eltalálhatott, de a szép szavakból kifogyhatott.

A falu már nem látszott mögöttük, a templom tornyát is eltakarta egy szikla, fal. A népművelőlény karcsú derekán kioldódott az öv — nem kötötte meg.

— Miért költöztetek el?

— Apám nem beszélt erről. Talán a szégyen miatt; a legenda igazsága űzte el. Titok ez is. Én nagyon vágnom a Városba, de egy nyárra visszamennék szén. égetőnek. Néha elképedve veszem észre, hogy hasonlítok a nagyapámra: tele vagyok érzésekkel, megértem mások fájdalmát, s egyszerre több lány után Is vágya* kozom.

András az utolsó mondatot már úgy mondta el, mintha bolondozna. Mintha nem is lenne egészen úgy.

Ügy kerékpároztak, hogy mindegy volt, merre mennek. Hajtottak automatikusan, vasárnapi függetlenségben. Csak fél szemmel lesték az utat, hogy ne bukjanak fel valamelyik mélyebb gödörben.

Míg András beszélt, fojtott hangja úgy perzselt, mint a boksában szenesedő fa. Először szenvedélyesen tagadta, hogy viszavágyik a hegyek közé, majd a végén elárulta, hogy szívesen folytatná a legendát. Anna biciklizés közben maga előtt látta a füstölgő, kék gőzű, földdel betakart halmot, és lelke új érzésekkel, álmokkal telítődött.

Két héttel később csak ketten kerékpároztak arra. Ugyanazon az Úton. Kékesdér után letértek a köves útról, szűk ösvényen kerekeztek felfelé, a hegyek közé. A fiú most nem mesélt, szíve a torkában dobogott.

Nemsokára állva hajtottak, így is vissza-visszacsúsz- tak. András hátrapillantott: a lány erőlködött, levegő után kapkodott, melle le-fel hullámzott. A fiú induláskor már észrevette, hogy nincs rajta melltartó.

A boksákat nem találták, füstkígyók sem gomolyog« tak. De a tisztásokat nem nőtte be az erdő.

Az egyiken fűbe fektették a kerékpárokat, a fiú zavar, tan zsebre dugta a kezét, á lány — kihívás nélkül — mosolygott.

— Na lássam — mondta —, milyen szép szavakat tanultál a ruign/apádtúU

— 0*2CRS) ]i.