Népújság, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-24 / 95. szám

RIP ACS OK Minarik Edénék, a Régi idők focija gőzrtiósodásának még az volv a mániája, hogy „kellene egy csapat", egy igazi. Sándor Pál új film­jében, a Ripacsokbán, dru­szája — utódja? — Stock, mintha már lemondott vol­na erről, és közös számuk­ban társával csak arról éne­kel, hogy „egyedül nem megy". A pikáns kupié, na­pok, hetek, hónapok — s talán évek óta — minden éjszaka elhangzik a Savoy bár színpadán. A budapesti „intim" éjszakában szórakoz­ni, felejteni, nevetni stb. vágyó hölgyeknek és urak­nak egy nadrágba bújva da­lol a két bérszinész arról, hogy mindenhez társ kell, mert bizony egyedül semmi sem megy. Anélkül, hogy éreznénk blődlijük súlyát és egyszerre közhelyességét, bo­hóckodnak — teszik, amit elvár tőlük a közönség. Míg egyszer csak az idősebbik, Stock azon veszi észre ma­gát, hogy kifúrták a közös számból, Az „ambíciózusabb” és fiatalabb Salamon egy fi­nom kis „cicával" cserélte fel, a bár főrendezőjének szeretőjével. Stock elhatá­rozza. hogy megöli ezért volt kollégáját és egy rugós tőrrel hajkurászni kezdi, keresztül.kasul Budapesten.... Egyedül nem megy .,. Ennék az üzenetnek a Ri- paesok esetében egyszerre van pszichológiai, morális. Az ember szive repes az örömtől. Alig hihető, de igaz: sorban egymás után, három napon hat előadás hangzott el zsúfolt nézőtér előtt Gyöngyösön, a városi művelődési központban. Re­kord ez, méghozzá országos, akárhogy nézem is. Legyen még egy olyan hely szerte e kis országban, a főváro­son kívül, ahöl ezt a telje­sítményt képesek elérni. Nines ilyen. Mi történt? Miért tódult a közönség ebbe a színház­ba? Jó, azt már tudjuk, hogy a mátraalji város va­lamiféle szokatlan vonzás­sal csüng a színházén az utóbbi időkben. A bérle- tikért, a jegyekért valósó- * gos harc folyik. Miért nem kap elég belépőt az Izzó, amikor onnan...? De az említett nevet be lehet he­lyettesíteni más helybeli üzem cégjelzésével. Kifaka- dások, dühös értetlenségek, panasz, bejelentés, „bizal­mas jelzés” követte és kö­veti egymást jegyügyben. De hogy ugyanazért a műsorért hatszor belelke­sedjenek annyian, hogy szinte már a település fel- nőtvlakosainak a számát ér­jék el a nézők? ... Melyik klasszikus szerző, melyik, méltán kitűnő da­rabja tudta ilyen mágnes­ként magához szippantani a nagyérdeműt? A tények ismeretében ez a kérdés helyénvalónak tetszik. A rejtélyesnek minősíthe­tő mozgató erőt ne ködösít­sük tovább. Történt, ami történt: három napon egy­más után hat „házat” tudott produkálni a Mátra kapujá­ban a — Mikroszkóp Szín­pad. Hogy vannak, akik már kezdettől sejtették, ez lehet a nagy érdeklődés oka? Maradt azonban egyetlen 'kérdés még: tapsoljunk a lelkesedéstől, hümmögjünk. vagy egyszerűen mondjuk úgy — ez van..'.? Melyik „illik” ide? ■ Aligha volna értelme an­nak a ténynek a vitatására, hogy az emberek szeretnek szórakozni. Továbbá: nálunk a kabaré valamiféle nem­zeti sajátosság. Mert ott nemcsak a nevetőizmokat mozgatjuk meg. hanem oly­kor a bőrünk is megborzo- lódik. és lopva körülnézünk • 6iMmim 1981. április 21., péntek filozófiai, sőt, ha akarom, politikai tartalma is. Mind­annyian egy légnadrágba zártan élünk valakivel, eset­leg valakikkel, ha mással nem, hát önmagunkkal. De ez a kijelentés egyúttal köz­hely is már. Hogy Sándor Pál filmje mégsem reked meg csak ennek a frázis­ágyúnak az eldurrantásánál, több oka is van. Ezek kö­zött a leglényegesebb a fel­dolgozás eredetisége, egy­ezerre konkrétsága és jel- képisége, Stock és Salamon konfliktusa mindennapos, de amikor ezt a* alkotók a ko­mikum irányába hajlítják, sikerül elszakítaniuk a jóid­tól is olyan magasságba emelniük történetüket, ahol elkerülhetik azt, hogy szok­ványos melodrámát hozza­nak létre. Ugyanakkor meg­őrzik a helyes arányi és ahhoz elég közel maradnak a talajhoz, a hétköznapok­hoz, hogy a téma ne vál­jon el teljesen a nézők ál­tal megélt tapasztalatoktól. Ez a szerencsés alkotói elv eredményezi, hogy Sándor Pál filmje héjas szerkeze­tűvé lesz: minél lejjebb ásunk, annál több jelentés- mezőre bukkanunk, ami csak az igazi művek saját­ja­A másik fontos tulajdon­sága a filmnek, hogy tö­kéletes csapatmunka. A Minarik vágvta együttest Sándor Pálnak sikerült lét­vajon nem lesz ebből „zűr”? Nem lesz. Ma már nem lesz. Többek között azért sem lesz, mert még Hofi sem tud olyat „bemondani”, amit előtte már „fent”, hivatalos helyen meg ne fogalmaztak volna. Emlékeznek? — Nevezzük nevén a dol­gokat. A krumplilevesre mondjuk azt, hogy krump­lileves. Ma már tehát nem „kunszt” mifelénk nevén nevezni a dolgokat. Nem kunszt. Ha nem is mindenütt és min­denkor. De a kabarénak ez a fajta privilégiuma kopni látszik. Akkorhát? Mitől olyan vonzó ez a kabaré? Attól, amitől kabaré. Az ember viszontlátja önmagát benne és jókat nevet ezen, anélkül, hogy abban a pil­lanatban felfogná: saját magán nevet. Es még valami. Mindig is voltak a kabarénak nagy egyéniségei. Mint amilyen most Hofi. ö külön műfaj. Sokan szidják, sokan nem értik, sokan rajongnak érte, de vele nem számolni — egyszerűen képtelenség. ö a „hofizmus”, ahogy szép emlékű elődei is külön is­kolát teremtettek egyénisé­gük fundamentumán. Hogy mostanában a szín­padon egyre gyakrabban öl­tözik pizsamába és .költözik gyógyintézetbe?... ' Mert csak „így” lehet valamit kibírni nálunk? Aligha. Mert csak „így” lehet „hü­lyeségeket" mondani?... Bevallom, én ezt nem ér­tem, nekem ez így nem tet­szik. Igaz, a látvány, a for­ma. a környezet is az elő­adás szerves része, de hogy pont ez a látvány, ez a for­ma. ez a környezet...? Mindegy. Hogy ez nekem nem tetszik, az Hofit a leg­kevésbé sem befolVásolja. Mert csak a közönsésre fi­gyel, mint minden jó szí­nész. Hogy én is a közön­séghez tartoznék? No. nem! Én csak egy okoskodó toll­forgató vagyok. Majdhogy­nem bocsánatot kell kérnem ezért. Szóval hat előadás soro­zatban. Ebből ecv bérletes, ötöt pedig a bánya vett meg. A tény — tény. Még csak sóhajtani sem merek: mikor vesz meg öt előadást a Nemzetire, vagy a Csokonaira, vasy a Ma- aá„hra mondjuk az Tz.zó. '"Vt is HMöt házra” ",1óan ha ió! tud"~> De hoav el ne 'l'Mtsem. mindez még hiánvr A ígv. A Magyar Néphadsereg Műve­lődési Otthona szerdán rehívnia, és ami nem ki­sebb dolog: megőriznie. Ga­ras, Kern, Ragályi és Pres­ser ,.. ök egyenként is ele­gek lennének ahhoz, . hogy egy-egy művészi alkotást a hátukon „elvigyenek”. S itt amikor egymást segítve, egy­más kedvéért is játszva dol­goznak, az eredmény nem lehet vitás. De nem felejt­kezhetünk meg a többiekről sem. Udvaros Dorottya ci­cababája, Major Tamás piás „elmefőorvosa”, Pécsi Ildikó lehengerlő nyugal­mú énektanárnője, vagy Máté Gábor férfibalerinája egy-egy percnyi élmény. És korántsem lenne még vége a film elvitathatatlan eré­nyed sorba állításának, de felmerül a kérdés: mi lesz az oka, ha nem fogjuk a ugyancsak két előadást ren­dezett Hofi-kabaré címmel. Szerencsére a két épület között alig néhány száz mé­ter a távolság. Onnan ide, innen oda rohanni — az a kis lihegés a színpadra lé­péskor talán még tetszett is a közönségnek. Arra lehetett gondolni, hogy ez is a dra­maturgia szerves része. Hát nem ? ............... . S ióval... ez történt. Nem a Mikroszkópot irigylem. Ripacsokat a legnagyobb fil­mek között emlegetni né­hány esztendő múlva, an­nak ellenére, hogy oly sok érdeme van. Nemcsak ennek a filmnek a hibája, de itt — mert jó, élvezhető műről van szó — sokkal szembetűnőbbek azok a dramaturgiai felületességek, amelyek megzavárják a né­ző figyelmét Sándor Pál annyi mindent szeretne be­lezsúfolni ebbe a munkájá­ba, hogy az, ha teljes má­sikra nem is, de egy fél műre elég lenne. Miről van szó? Azokra a jelenetekre gondolunk most, amelyek a „hősök” privát szféráiba akarják vezetni és mégis zsákutcába terelik a nézőt. Sándor Pál tehetséges ren­dező, ez óvja meg attól, hogv a felesleges sallangok ne váljanak feltűnően, za­varóan unalmassá. Az édes­kés telefonbeszélgetés a Nor­végiában maradt kislánnyal, a születésnapi torta a szín­falak mögött, a méz-könny­cseppek a rizsporos arcon hullámzóvá, egyenletlenné teszik a filmet, a néző gyom­ra táján pedig enyhe émely­gést okoznak. E rövid ki­térők gyengítik a mű hite­lét. Szerencsére a záróje­lenetet megint a fegyelme­zetten alkotó Sándor Pál komponálja és teszi kataríi- kussá. Ekkor az újra együtt- éneklő két férfi torkából már kiáltássá torzul a jól ismert refrén és a kamerák előtt átkozod va, káröröm­mel felesel egymással a két ripacs, „egyedül nem megy. egyedül nem megy! Egyedül nem megy! Ha-ha-ha-hal” G. Molnár Ferenc Szilágyi Andor 34. A reflektorfényben meg- cikkan egy fehér papirko­rong, amely egy fáklya visz- szafogó tányérja volt. Pö­rögve száll az ötödik emelet magasságáig, úgy hogy az ablakban könyöklő lakók reflexszerűen kapják hátra a fejüket, de a villanó pa­pírbumeráng szinte az orruk előtt megbicsaklik a levegői­ben, és élesen vágódik lefe­lé. A színpadon két ifjú- gárdista állítja be a mikro­fonállványt, s a lecsapódó korong egy mellettük áll­dogáló rendőr sapkájára zu­han, pontosabban a sildjére, s olyan szerencsétlenül üti le a sapkáját, hogy az nem esik le. hanem valamiképpen rászorul a rendőr arcára. Az áldozat ettől a váratlan tá­madástól teljesen megzava- rodik, nem érti, hogy mi történt vele. s kétségbeesett komikus mozdulatokkal két kézzel cibálja le arcáról a tányérsapkát. E rendkívüli műsor láttán harsány és gú­nyos nevetés hullámzik vé­gig a sötét parkban éppen elhelyezkedő tömegen. A fő­szereplő ettől még jobban megzavarodik, és amikor végre megszabadul álarcá­' tói, dühqsen ugrik a mikro­fon elé. „Felszólítom az an­gyalföldi ifjúsági napok megnyitóünnepségét — har­sogják körben a hangszórók —, hogy a rendbontó és fe­gyelmezetlen tevékenységtől messzemenően tartózkod­jon!” Ettől a felszólítástól aztán elszabadul a pokol, A közön­ség vad hahotában tör ki, s a következő pillanatban már tízesével, húszasával röp­pennek föl, majd kiszámít­hatatlanul csapódnak a tö­meg közé a fáklyák vissza­fogó tányérjai Jó ideig el­tart, amíg sikerül lehűteni az ifjúságot, és összeszedni a korongokat. A rendezők úgy vélik, hogy ha elkezdik a műsort, a tömeg abbahagy­ja ezt az átkozott dobálód- zást, s ezért meg is jelenik a dobogón egy hosszú fehér ruhás lány és szavalni kezd. Garai Gábor Hazám című versét mondja, nagy elszántó sággal s egyre elkeseredet­tebben, mert szemlátomást senki sem figyel rá. s hiába vakítja el a reflektorfény ezt azért ő is látja, vagy ér zi. Hősiesen végigmondja a verset, végül már a sírással küszködve, azután mégis meghajol, s igyekszik nyu­Színházi levél Kivételes gyöngyösi sorozat Rongyrázók A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a „rongyrázás” nem más, mint szegény ember oktalan hivalkodása, erején felüli öltözködése. Ha csonkítjuk a meghatározást és kihagyjuk belőle a „szegény” szót, akkor sincs hiba a fogalom körül, mert a rongyrázók többségükben nem „szegény” emberek. Sót! A témáról szólva említést érdemel, hogy egy-egy indokolt ünneplés, utazás, esetenkénti kisebb-nagyobb költekezés nem tartozhat a rongyrázás fogalmához. A rongyrázás már önmagában is gyakoriságot jelent, tehát behelyettesítő sza­vai: „úrhatnámság, költekező életmód, nagyravágyó maga­tartás, fenegyerekeskedés. Egy eljegyzés, egy esküvő, egy jubileum valódi ünnep kell, hogy legyen. Konyak, bor, sör, pezsgő, ami belefér! Aki ötvenesztendős, egyszer egy életben megünnepel vala­milyen nagy családi eseményt, nyilván nem rongyrázásból teszi. Olyan társadalmi viszonyok között, ahol munkával lehet és kell megteremteni a családok normális életszintjét, a rongyrázás nem lehet tisztességes szokás. Előbb-utóbb meg nem engedett eszközök és módszerek útvesztőjébe vezet. Egy kis összefonódás, egy kis csalás, tarhálás, miegyebék jelzik az utat a diestelenség felé. — Sokan vannak ön szerint? — Nem! Ügy vélem, kifejezetten kispolgári örökség. Jel­lemből fakadó, tulajdonképpen buta, valamit leplezni alca* ró magatartás. — A rongyra zó meg akarja mutatni, hogy ki ő? — Azt hiszem, igen! Tudással, munkával nem képes, így marad a nagyképűség, gavalléroskodás, ficsúroskodáa. — Ismer rongyrázókat? — Egyet, kettőt. — Mióta csinálják? — Hosszabb ideje. — És miből rázzák a rongyot? — Nem tudom, de nem lesz jó vége! Az egyik már elvált a feleségétől, a másik a párjával iszik, dorbézol, gavalléró«* kodik. Sőt jelszavuk is van: Mindent a haverokért! — És a haverok? A haverok természetesen elfogadják az ingyen boldog, ságot, de magukban kuncognak, hülyének nézik őket, Ilyen téma kapcsán szó szót követ, röpködnek a gondo­latok. — Mi a rongyrázók sorsa? — Amíg a saját zsírjukból fogyasztanak, csak a családjuk sínyli meg, legfőképpen a gyerekek. Később — főleg ha munkájuk, beosztásuk révén tehetik — már nagyobb a társadalmi veszély. Értse meg! A rongyrázó mindent akar, hogy legyen miből rongyot ráznia. Erkölcsileg válnak nul­lává! Jellemükről ítélve általában jópofa, vidám, bohócko­dó, hízelgő modorú emberek. Ha bajba kerülnek, sokan még sajnálják is őket. — Valakitől, hallottam, hogy ez „magyar” betegség. A beszélgető partner nagyot nevet: — Ne fogjunk mindent Árpád apánkra! — A magyar; virtuskodó, merész, tettre kész, hangulat­ember, sirva vigad és egyebek. Ezeknek semmi köze sincs ahhoz, amiről beszélgetünk. Tulajdonképpen a „rongyrázás” értelmezése helyesen ke. rült be a kéziszótárba. Legföljebb annyit lehetne még hoz­zátenni, hogv önmagában még nem bűn, de tartós gyakor­lása, a sötét helyekre vezet... Szalay István godt, egyenletes lépésekkel elhagyni a színpadot. Utána a KISZ-titkár lép a mikrofon elé. Zakója zse­béből néhány papírlapot húz elő, s arról olvasva üdvözli a jelenlevőket, és megnyitja a tíznapos rendezvénysoro­zatot. Rövid beszéde tele van mozgalmi zsargonnal, előre gyártott beszédfordulattal, az újságokból ismert politikai jópofáskódással. Olyan is­merős ez a szöveg, hogy amikor elkezd egy monda­tot, a közönség közül néhá- nyan szavalókórust alkotva a szónokkal együtt fejezik be. együtt mondják az utol­só szavakat. Végre bejelentik az est fénypontját; a folkbeat együttes műsora következik! A tömeg felsiknlt, fütyül, éljenez, miközben a zenekar tagjai kipakolják a hang­szereiket. A zenészek testre feszülő, csillogó ingekben vannak, a nyakukban vé­kony bőrszíjakon mindenféle vacakok lógnak, az egyik szakállas figura bal fülcim­páján nagy aranykarikát vi­sel. Az énekes nipiskedő, gyanús mozdulatokkal megy a mikrofonhoz, s valami fur­csa, idegenes hangsúllyal, el­húzva és felkunkorítva a sza­vak végét, beleüvölt. — Sziatook. fiújík, lá- nyook! Eljöttüünk, hozzá- took. isméét! A tömeg őrjöng, fütyül, sokan fölemelve a karjukat, fejük fölött tansolni kezde­nek. Az énekes idegesítő hangsúlyaival ugyancsak idegesítő hermafmdiíahans- ján bejelenti első számukat, „mindnyájatok kedvencét, amit már annyira vártok, amiért ide is elzarándokol­tatok velünk: Szírbe ju dat never, máj lav bői!” A zene elkezdődik, s a gyanús mozgású énekes le­emelve állványáról a mikro­font, valami fölismerhetetlen idegen nyelven üvöltözni kezd. Az angyalföldi és va­lószínűleg nemcsak angyal­földi ifjúság behunyt szem­mel tapsol, miközben felső ^estüket előre-hátra lökdö- sik. Mások csoportokba ve­rődve szorosan egymás mel­lett állnak s karjukat lefelé tartva, ökölbe szorított kéz­zel rázkódnak a zene ütemé­re. Arcukról már patakok­ban folyik az izzadság, ápo* rodott testszag csapja meg a gyanútlan kíváncsiskodókat. — Nézze márr mit csinál­nak ezek, szomszéd úr? — kérdezi az IM-es Trabantos, Ábrahám Istvántól, aki csak most jött le a fiával, hogy megnézzék az utcabált, s ott ágaskodik az IM-es háta mö­gött. — A fene tudja, talán tán­colnak. — Táncolnak?! Hát ea tánc?! Ide figyeljen, szom­széd úr, nem homokosok ezek? — A fene tudja, hallja! Én már nem igazodok ki raj­tuk. Csak nehogy még majd kötelező legyen! — Kötelező?! Micsoda? — Hát a buzeránsság! FÉL NYOLC ELŐTT né­hány perccel az orvosnő la­kásában megszólal a telefon. Az IL-es Simca tulajdonosa éppen a konyhában van; a tv-macit meghallgatva, a híradóig, amíg az esti tor- nagyakorlatokat közvetítik, a doktornő a kisfiával vacso­rázik. Pontosabban a fiát vaosoráztatja. A gyerek vékonypénzű, rosszevő fiúcska, mellette kell ülni. hogy egyen vala­mit. A nagyszobában eköz­ben csörög a telefon. Erre ő gyorsan befejezi • a megkez­dett mozdulatot: a kakaós­bögrét leteszi a kisfiú elé, mkr álló helyzetben megsi- mítia szőkésbarna erős szál* lú haiát: — egyél szépen, mindjárt jövök1 —. és két könnyed, ugrásszerű lépés*® odamegy a telefonhoz. ( Folytat jukf

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom