Népújság, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-08 / 57. szám
Illés jUrpäd festményei Rálinl Mihály utca, Győrött Állatok (Fotó: Hauer Lajos felv. — KS) B. Lőrinczy Meddig még B. Lőrinczy Éva nyelvtudóst;' a Nyelvtudományi Intézet, munkatársát jeles kutatóként ismeri a közélet. Néhány évvel ezelőtt publicisztikával próbálkozott, s e minőségben azok is megismerhették, akiknek a nyelvészet nem kenyerük. Mostani könyve arról tanúskodik, hogy a tudósi munka mellett az emberi sorsokra is figyel, szómon tartja azokat, akik a mindennapos munka során valahogy a kö- zelébe-szívébe férkőztek. Négy közeli ismerősét — •munkatársát figyelhette meg, amint, viaskodnak, néha- néha szembeszállnak a ma még gyógyíthatatlannak mondott rákbetegséggel. Korunk . betegsége nem kíméli 1 azokat sem, akik testileg, vagy éppen szellemileg próbálnak fölötte úrrá lenni. A gépirónő alig-alig vesz tn- ! éomást betegségéről, a tüdőgyógyász orvost pedig saját kollegái „csapják be”, hogy megmentsék a felismerés szörnyűségétől. Négy portré rajzolódik ki B. Lőrinczy Éva könyvéből. Mind a négy sorsát végigkíséri az olvasó, s az íróval együtt izgul, reménykedik: van lehetőség a gyógyulásra. Vera. Bözsike, Magdi, Andi sorsának pillanatnyi javulása azt a látszatot kelti, hogy a tudomány győzedelmeskedett. A portrék végén azonban ismételten a temetőben búcsúzik elbeszéléseinek hőseitől az író. s vele együtt érzi az olvasó is: hiába reménykedett. Azáró könyvét azoknak szánja, akik, életük munkáját akár a kutatásban, akár a gyakorlatban korunk egyik legfélelmetesebb betegségének, a ráknak megismerésére és megismertetésére, de főként legyőzésére szentelik.” A könyv címe lehet az ő számukra számonkérés is. De mi úgy érezzük, hogy inkább problémafelvetés, ami a gondolkodó emberben, a tudomány egy másik területén tevékenykedő egyénben felmerül. Meddig kell még szenvedni testben, lélekben azoknak, akik élhetnének, gazdagíthatnák az emberiség kultúráját, akik mindennapi munkájukkal továbbra is hozzájárulhatnának, hogy a világ általuk is menjen előbbre? Hiszen a könyv’ egyes fejezeteinek elmúló hősei azt tették életükben, amit tenniük kellétt: becsülettel dolgoztak. Ezt teszi a szerző is a nyelvtudomány területén, s szépírói munkásságából pedig az a vágy érződik ki, hogy az általa feltárt tragédiákat kiküszöbölve, közelebb kerüljön fajunk a boldoguláshoz. Ahhoz, hogy az ember ne csupán a felismert szükségszerűség, hanem a valódi szabadság birtokába jusson. B. Lőrinczy Éva könyve azért irodalmi értékű, mert emberszabású Emberekről, emberekhez szól. s bennünk olvasókban a történetek írójával együtt hangzik el a kérdés: Meddig még1 (Magvető 1980.) Dóra Zoltán Dtven év« született Szabó István Olyan csendben írta be magát a maradandóságba, ahogyan élt. Szabó István 1981. április 7-én lenne ötvenéves, ha 1976-ban — tragikusan korán — nem távozik közülünk. Aki az életrajz külső tényeit figyeli, akár gyors sikerre is gyanakodhatna: első kötete. A lázadó 1956-ban jelenik meg, s rá egy évre József Attila-díjjal jutalmazzák. A varázslat kertje 1963-ban jön ki, s egy év múlva újabb József Áttila-díjat kap. Csakhogy emögött az író életforma-váltásából és a szinte mániákus műgondból eredő pokoljárása áll — hogy csak két tényezőt említsünk azdk közül, melyek haláláig végigkísérték. Az indulás is már-már legendás. Bár — saját vallomása szerint — tízévesen js írt, de ezeket a próbálkozásait mélyen titkolta osztálytársai elől, tartva a kicsúfolástól. 1952-ben viszont a keszthelyi múzeum előcsarnokában egy szerény, komoly parasztfiú egy paksaméta kéziratot nyújt át Janko- vich Ferenc írónak, aki csak hónapok múlva tud beletekinteni az írásokba, ám rögtön észreveszi: tehetség bontogatja szárnyait. így Szabó István igazi debütálása nem is A lázadó című novella megjelenése az Üj Hang egyik 1954-es számában, hanem a felolvasás Jankovich Ferenc baráti körében. S a sematikus irodalom papírízű áradását megtörő 1955-ös Emberavatás című antológiának így lesz egyik erős egyénisége Szabó István. Időközben egyébként — idősebb írópártfogói jóvoltából — Budapestre kerül, bölcsészhallgatónak. Előadások helyett a könyvtárat bújja, elmaradását hozza be, olvasáséhségét csillapítja. Csakhamar abba is hagyja az egyetemet, hogy végleg az írásnak éljen. Mit is tudott ez a fiatal novellista? A kisparaszti múlt élményeit hozta szülőfalujából, a Keszthelyhez közeli Cser- szegtomajból. önéletírásában fogalmaz így: „Apámnak öt hold földje volt, meg egy kis szőleje. Nem éltünk bőségben, de nem is nyomorogtunk. Gyerekkorom tisztes szegénységben telt el.” Ebbe a kisparaszti világba tör be a negyvenes évek végén, az ötvenes éVekben az új, amit ma a falu szocialista átalakulásának mondunk. Meglazulnak a korábbi kötelékek, a „csendes forradalom” hatására drámai átalakulások mennek végbe — az emberekben is. Szabó István kettős kötöttséggel tudja ábrázolni ezeket a drámákat: a gyermekkor tündérj élményei s száramzása révén kötődik ehhez a világhoz, ugyanakkor elkötelezettje az újnak. Ismét az önéletrajzból idézve: „Egy ideig otthon vergődtem, de a kisparaszti küszködésben nem láttam jövőt.” Mindezt a hagyományos novellisztikát folytatva írja meg. A hatvanas években elbizonytalanodik. Leveleinek tanúsága szerint az irodalom útkeresése, de elsősorban az új irodalmi divatok hatására úgy érzi, korszerűtlenné vált, nincs szükség arra, amit tud, amit művel. S bár a városi témák is feltűnnek novelláiban, igazi világa az, amit évtizeddel korábban kezdett megírni. A felszabadulás utáni magyar irodalom legjavát felvonultató „30 év” sorozatban kiadott válogatott novellás kötete negyvenhat írást tartalmaz. Bizonyítékaként a mór említett tökéletességigénynek — s annak is, mi megírattant vihetett magával a korai halálba. Marafkó László Balogh Elemér: Kukoricatolvajok É s a nagyobbik? — nézett várakozóan szomszédjára a ! kis göndör Kereki. — Kibékült már az iskolai fegyelemmel? — Mindenesetre nem rúgták ki, és már ennek is örülnöm kell. Tudod, ez az az életkor, amikor az ember a legfogékonyabb az igazságra,. Amikor azt hiszi, hogy az igazságért még talán meghalni is •• érdemes — legyintett Bakó, és ; megvonta csontos, hegyesen kiálló vállát. Kereki a vadpástétomot nézte, a tálon körben hártyavékony citromkarikák, csörgött már a nyála. Nem akart válaszolni, semmi kedve nem volt a céltalan, vég nélkül való vitához, ami az ő ellenvetéséből kikerekedhetnék. Szerencséjére szélesre tárult az üvegajtó két szárnya, megérkezett az ünnepelt. Elhallgatott mindenki, a tekm- i tetek az ajtóra tapadtak. — Figyeled? Még mindig nyeregben érzi maga* — súgta Bakó fülébe Kereki. Az ajtóban álló alak jó öWoge- tósen megköszörülte torkát. így szokta fönt, a Házban is, a kis tanácsteremben, vagy harminc éven •j átokét gerendakarjával kitamasztl ja az ajtót, amikor belép, néhány | pillanatig áll a küszöbön, irdatlan ! testével eltorlaszolva a kijáratot, és mielőtt elfoglalná helyét az elnöki asztalnál, még onnan, az ajtóból, fürge tekintetével végigsorozza a terepet, az arcokat. — Agyon is nyomná azt a szerencsétlen lovat — húzta csúfon- dárosan vékonyra a száját Bakó. Valamit meghallhatott a fiatalok suttogásából Farnulovics Árpád. is, odahajolt közéjük: — Most már azért nem fog agyonnyomni senkit. Nem igaz? — kacsintott rájuk. Kereki és Bakó tisztelettel elmosolyodott. Tonnás arca nem sokat árult el abból a megmagyarázhatatlan feszültségből, amit idefehé jövet érzett. És persze a megilletődött- ségből sem. Bármennyire szerette volna, vonásait nem sikerült barátságosabbá lágyítania, bőre alól a lila erecskék sugároztak, szögletes álla erőszakosan meredt előre ! , dupla tokájából. Érezte mindezt ő is, elszánt^ hát magát, hogy fölolvassza. a dermedtséget. — A napirend ellen szavazok! — kiáltotta harsányan, még a küszöbről. A hang dörgésétől megrázkódott az ünnepi asztal, megcsendültek a kristálypoharak. És fölcsattant a bent ülők nevetése is. Tonnás teleszívta hatalmas mellkasát, megnyugodott, és arra gondolt, hogy a csatákat mindig nyerik meg, akik biztosabbak a dolgukban. Ellökte magát aa ajtó himbálózó szárnyaitól, és a megtérített asztalhoz lépett. Bakó Sanyi kedélyesen eltúlzott udvariassággal tolta alá a széket, s amikor már ült Franulovics. a másik titkár cinkosan ráhunyorítva elismerően bólogatott : — Hiába, mi hivatásos forradalmárok ... Tonnás nem válaszok, elnézett a fejek fölött. De mosolygott, és most már, hogy itt ÜK az asztalion, a ropogós damasztabroszra könyökölve, nem is értette, hogy mitől tartott tulajdonképpen. Attól, hogy éppen itt, a Nimród különtermében akarna bárki is belekötni? És éppen akkor, amikor már ennek a játszmának különben is vége van? Vagy attól, hogy amikor majd átveszi a nagyfőnöktől a búcsúkitüntetést, taps helyett pisszegni fognak a munkatársai? (Arról ugyanis pontosan értesült, hogy ki mit mondott az értekezleten, amikor korkedvezményes nyugdíjaztatásáról döntöttek. Rigó, a nagyíönök szó szerint igv fejezte ki magát: „Kapja meg azt a plecsnit, és tűnjön el a balfenéken !” (Röhej!) Az asztal parádésan megterítve, vadászhidegtálak, áfonya, pezsgő, vörös bor, konyak, a poharak mellett egy-egy dolxvz amerikai cigaretta. — Megviccelhetnénk — hajolt egészen közel Bakó füléhez Kereki. — Hogy nem adja-e el az új házát... — Hülye vagy? Mikor lesz neked három és fél milliód? — Hát éppen azért. A zsongás akkor csendesedett el újra, amikor a falon az agancsos óra kerengősén megjelent a kis játékszarvas, és trükkösen szökdécselve négyet bődült az. alatta ülőkre. Egyszerre néztek föl valamennyien az elmés kis szerkezetre, és először észre sem vették, hogy amíg az óra ütött, megérkezett a nagyfőnök is. Pedig tudhatták volna, hogy most is pontos lesz, hiszen legendákat meséltek Rigó János kérlelhetetlen és kísérteties pontosságáról. A nagyíönök sorban mindenkivel kezet szorított. A kifogástalanul vasalt sötétszürke öltöny nem arnyékszerű szikarságát, hanem inkább dús, fehér haját, boltozatos. magas homlokát, megértéssel, jósággal teli tekintetét hangsúlyozta. — Hát nyugdíjba mész, komám ... — húzta közelebb a maga székét Tonnáséhoz, és átkarolta vállát. No, ma mit fogsz fütyülni kismadaram? — nézett rá vissza táskás félszemmel Tonnás, belemo- solygott a nagyfőnök szemébe, de nem szólt, csak kigombolta vastag nyakán az inget, meglazította a nyakkendőt. J ókedvűen koccintottak, fölhajtották az első pohár konyakot, és fölszabadultan láttak az evéshez. A Nimród varázslatos hidegtálai és a fanyar villányi borok elcsitították kételyeiket; arra gondoltak, hogy végül is harcostársak ők \ '„mennyien a történelem viharaiban, s az út, bizony, rögös. — Nem vagyok én költő, most mégis hadd meséljek el egy költőien szép történetet — emelkedett föl kis idő után Rigó János a helyéről, és csönd lett, mint kint, a csillagok alatt. A történet egy régi-régi nyár végi estéről, csóró külvárosi gyerekekről szólt. A romos téglagyár mögött, a pusztán árvalányhajaí lobogtatott az ősz közeledtét hirdető, hűvösödé szél, a felhők tömötten tülekedtek valamerre délnek ... — Korgott a hasunk kegyetlenül — mondta visszafogott hangon. — A csapat egyik fele tüzet, rakott, a másik fele meg elindult, hogy néhány cső kukoricáé törjön .. 1 — Vagyis szajrezni — suttogta vidáman, de nagvon-nagyon halkan Bakó fülébe Kereki. — Jól megszedtük magunkat, az igaz — folytatta Rigó János, mintha csak meghallotta volna. — És a legszívesebben már úgy nyersen nekiestünk volna a tejes csöveknek, annyira éhesek voltunk. De azért kivártuk, amíg átsülnek a parázson, barnára, édesre, olyan jó szaftosán ropogósra. Heten voltunk, mint a gonoszok — mo- solvodott el bűnbánóan —, és azt a habzsolást látni kellett volna. Csak egyvalaki húzódott felre a fűztől. Egy bivalynagy kamasz — nézett jelentőségteljesen Tonnásra. — Bámult maga elé mogorván, leszegett fejjel, pedig falán ő volt a legéhesebb valamennyiünk közül. „Hát teneked mi a bajod? Mért nem eszöl?” És tudjátok, mit nondott? — emelte meg a hangját. „Mer lopott kukoricából én nem eszek. Ha éhen döglök, akkor se!” És tényleg nem evett a lopott kukoricából. — De nem is döglött éhen — súgta somolyogva Bakó Sanyi fülébe Kereki, és közben tapsolt a többiekkel együtt. E kkor vette elő Rigó János a kikészített kitüntetést, átnyújtotta az ünnepeltnek. hosz- szan kezet rázott vele, átölelte, és intett Ffanulovicsnak, hogy bonthatja a pezsgőt. A koccintás után Tonnás sokáig mozdulatlanul ült a helyén. A társaság tagjai azt is gondolhatták róla. hogy jólesően elterpeszkedve a karosszékben, megdicsőülését élvezi. Hitték is, meg nem is, amit a nagyfőnök mesélt. Tudták, hogy gyerekkori jó parjtások, de azt is tudták, hogy Rigó már-már eszelősen puritán, Tormás pedig... hát ugye ... — Szerintem sokkal igazságosabb lenne — súgta Kereki Bakó Sanyinak —. ha ■ most ■ a beszélőre mennénk ünnepelni. — Ne legyél már ilyen ünneprontó! — vonta össze szemöldökét Bakó. *1 Tonnást megzavarta a gyerekkori emléknek ez a váratlan felidézése. Gépiesen vette át a kitüntetést. meg sem köszönte, csak el- réviilten bólogatott, amikor Rigó János ú^ra átölelte. Nem tudta, mennyi ebben az ölelésben az őszinteség, és soha nem érezte meg ennyire súlyosaknak leomló héjait, fölgyűrődő tarkójába is belehasított valami ismeretlen fájdalom. 1 Mért nem meséled tovább, no, mért nem? — vonaglott meg húsos alsóajka, de nem nézett föl az abroszról szomszédjára, tanácstalanul rázta keresztbe vetett lábát. A történet ugyanis nem azzal végződött, amivel Rigó János befejezte. A bivalynagy kamaszt a hat másik hiába győzködte. Szép szóval nem ment, hát ráakaszkodtak erővel, ieteperték. Egyik az egyik karját, másik a másikat, a harmadik az egyik lábát, a negyedik a másikat, az ötödik a fejét szorította le, a hatodik meg — hiába vergődött, vonyított és öklen- dezet.t —, szétfeszített szájába nyomta a parázsló kukoricacsutkát.. Így volt. Nem felejthette ezt sem el Rigó János. Csak ugyanúgy tudja, mint én, hogy az ünnepléshez az emlékeknek a szebbik fele illik, tolta magát hátrább a csikorgó lábú székben Tonnás. Föltápászkodott, kiszédelgett a mosdóba, aztán a kerthelyiségbe, egy kis friss levegőt szívni. A kapuban egy hosszú szoknyás, bor- t zas csitrilány virágot árult. A [ csokrokat esengve nyújtotta felé } egy zománcozott tányérkán. Mennyi mocsok tapad az em . beihez ennyi év alatt, gondoltr akár akarjuk, akár nem. Szörf kezefejével elhessegette htjából virágáruslányt, teli tüdővel b< szippantotta a közeli fenyves hí vös ózonját, aztán kitisztult fej’" visszament a többiekhez. Nagy volt a jókedv bent. újat: és újabb szívderítő emlékek rm rültek fel a múltból, nfiindenl hangosan beszélt,- bele-beleneve' tek egymás szavába, valaki fe' döntött egy pohár bort, észre ser vették. T onaás vies-zaéelepedett a k rosszékbe. élvezettel hal Sa-tta a történeteket, hahotázot amikor a többiek, hahotáztak. mi a könnye -is kicsordult a kacagá tói. de ő maga egész este ne szólalt meg. Rákönyökölt az as tatra, fejét tenyerébe támasztöt! és a kidöntött bor tócsáját figys te. A piros lé a szorosan sző szálak mentén szivárogva hódító meg újabb és újabb mezőket damaszt; ropogósra keményíti- havas országából.
