Népújság, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-21 / 68. szám

Kramer kontra Kramer Amerikai film Színházi levél Egy hét alatt két előadás Ez a film csupa költészet. Itt csak jó, jobb és még jobb emberek élnek. Itt még vé­letlenül sem beszélnek mel­lé, itt mindenki igazat mond, itt mindenki szereti egymást. A lakás is csupa költészet. Mindenütt példás rend, fi­nom ízlés, az anya a gyer­meke iránti szeretetből és rajongásból, a gyerekszobát a kék égen úszó felhőkkel festi tele. A barátnő nem­csak bizalom, de megértés is, a barát nemcsak üzlettárs, de segítőtárs is, nem irigy- li, segíti a sikert, az előre­haladást. Az ügyvéd csak­nem jámbor tapintat, mint­ha előrd elnézést kérne, hogy a pert el fogja veszíteni. Igen, itt az amerikai kö­zéposztályban vagyunk. Mégis, mi hát a hézag? — kérdezhetné bárki. Az, hogy ezen a szinten már megen­gedheti magának az asszony azt a luxust, hogy otthon maradhasson, ne dolgozzék, és ebben az állapotában el­veszíthesse jobbik énjét, azaz önmagát. Ez olyan istencsa­pás, mint a tájfun vagy az, hogy kitör a St. Héléne vulkán. Ilyenkor nincs más hátra, megszabadulni ettől az idilli környezettől és ben­ne a nyolcéves fiútól, a ked­ves kis Billytől. Az már'’ további költészet, ahogyan az „anyává” is elő­lépett apát bemutatja ne­künk ez a film. Apró jele­netek sorozatában neveli fel­nőtté és magához a fiát ez a mozgékony, keményen tö­rekvő reklámszakember. Kramer lavíroz a munka és a gyerek között, magánéle­te is lenne, de a nap huszon­négy órájából legalább har­minc kellene, hogy neki is mindenre fusson. Mondanunk sem kell, hogy egy lélektanilag viszonylag szilárd alapokra épült re­gény került át itt is film­szalagra. Robert Benton, aki a forgatókönyvet írta és a darabot rendezte, a szeretet, az otthon és a jó emberek költészetét mégsem süllyesz­tette nehéz érzelgősségbe, bár az érzelmek olykor har­sognak ebben az egyébként köznapi történetben. Robert Benton azzal csinált jól fil­met, hogy a nagyon egysze­rű, nagyon köznapi pillana­tokat nagyon közelről és na­gyon odafigyelve formálta meg. Nemcsak az apró élet­képekben van belső ritmus, hanem — ahogyan a fegyel­mezett és komoly versekben szokás — rímelted is egy­másra a fontos és lélekta­A közönség ügy készültem arra az estére, mint valami ünnep­re, hiszen másodszor néz­tem meg a kitűnő előadást a Gárdonyi Színházban. Az előjelek csupa jót ígértek: fiatalok hada tódult be ve­lem együtt; a széksorok nagy részét meg is töltöt­ték. Valamennyien f szépen öltözöttek voltak, s mint utóbb kiderült, a megye- székhely egyik középisko­lájában tanulnak mindnyá­jan. Elkezdődött a szecsuá- ni jólélek története, amely előtt, sajnos, egyre értetle- nebbül álltak, jobban mondva ültek az ifjak, s ezt egyre hangosabban ki is nyilvánították. Zúgolód­tak, mocorogtak, megjegy­zésekkel kísérték. A szüne­tet már alig várták, hogy csapatostól távozzanak, de voltak közülük néhányan, akik a második felvonás elején gondolták meg ma­gukat, s indultak el nagy hanggal. A színészek per­sze megérezték, ami lent zajlott, s egyre kedvetle- nebbül, reménytelenebbül, de hősiesen játszottak. Sok mindent lehetne per­sze vádolni ezért a nyil­vánvaló kudarcért, hogy sikertelenségbe fulladt ez a remek előadás. Például ok­tatásunk hiányosságait, el­lentmondásait, de úgy vé­lem, most másban kell ke­resni az okokat. Miután szóba elegyedtem a tinéd­zserek közül néhánnyal, kiderült, hogy a nevelők — jó szándékkal ugyan — szem elől tévesztettek né­hány dolgot. Elfelejtkeztek t l 1981. március 21., szombat az önkéntesség elvéről: kü­lönböző eszközökkel vették rá tanítványaikat arra, hogy eljöjjenek, s ez a „kényszer" azt eredményez­te, hogy eleve keserű száj­ízzel érkeztek és szembe­helyezkedtek azzal, ami elé- bük került. Másrészt sokan voltak közülük olyanok is, akik nemigen értették meg azt, amit láttak, hiszen szemlátomást nem olyan régen kerültek ki az álta­lános iskola padjaiból. Egy biztos: nehezen lehetett volna aznap olyat bemu­tatni számukra, ami ezt a rakoncátlankodó „csikócsa­patot" leköti. Természetesen számos körülményt föl lehetne még vetni, többek között azt is, hogy sajnos Eger­ben nemigen lehet válogat­ni a darabok között életko­ri sajátosságok szerint, mi­vel a színház kínálata elég szűkös. Mégis tudatosíta­nunk kell a szervezőkben, hogy csak a közönség ér­deklődésének fölkeltésével, esetleg fölkészítésével lehet eredményt elérni. Példá­ul az olvasni nem tudó elé hiába tesszük Tolsztoj ösz- szes műveit, nem tárulnak föl előtte szépségei. Vigyáz­ni kell arra, hogy bejár­juk a szükséges lépcsőfo­kokat, hogy nehogy elriasz- szuk azt, akiben még nem vált világossá, hogy róla és társairól szól mindaz, amit a színpadon lát, hogy a művészet nem valami magasztos és fölösleges va­lami, hanem segít „hétköz­napi” gondjaink között el­igazodni. Különösen meg­szívlelendő tanulság ez, hogy ha diákokat, a jöi'ő nemzedékét ismertetjük meg a kulturális értékek­kel. Gábor László nilag erősen feldúsított je­leneteket. Ebben a filmben kétszer készítenek együtt — apa és fia — bundás ke­nyeret; kétszer térdelnek le a kisfiú előtt — az apa és az anya —, hogy a szeretetet és a szeretet boldogságát ki­nyilvánítsák; két bontóperi tárgyaláson, kétszer történik a két ügyvéd részéről pozí­ciócsere a vallatásoknál; két asszony áll közelebbi barát­ságban az apával, amíg be­letanul a gyermeknevelésbe és a magányba; Margaret kétszer beszélget a játszóté­ren Kramerrel; Joanna két­szer tűnik fel fiát figyelve a telefonfülkében; és mint­ha a környezet is azt su­gallná, hogy mindent ket­tősségben kell és újra pró­bálva élnünk, még a kör­nyezetünket is, mert min­den látszólagos ismétlésnél valami újabb történik, va­lami megismételhetetlen. Ahogy vásárolni is kétszer mennek el, apa és fia a filmben és mégis, mennyire más az egyik és a másik esetlenkedés. A filmnek ez a feszes és kitűnő belső rit­musa, rím- és dallamrend­szere az, amiért annyi Oscart kapott ez az alkotás. No. és természetesen a Ted Kramert alakító Dustin Hoffman itt a nagy jellem- színész, aki ezt a művelt és csupaszív férfit, ennek a ne­hezen megformálható, mert ritkaságszámba menő egyé­niségnek érzelmileg is hihe­tő figuráját elénk állítja. A szeretet jóságát teríti elénk gazdag színezetben, mint egy ritka értékű varázsszőnye­get. Meryl Streep, az anya sze­repében, másodlagos hatáso­kat vált ki, míg a barátnőt alakító Jane Alexander, fél­szeg szeretetreméltóságával hízelgi be magát a nézőnél. A sok érzelemtől a néző­nek ritkán van szerencséje odafigyelni a barokkból vett zenei anyagra, pedig ez rit­ka fogás az amerikai fil­mek esetében. Ügy látszik, a világ film­gyártásában megkezdődött az erős érzelmek korszaka! Farkas András Aligha kell bizonygatni bárki előtt, aki egy kicsit is figyeli, mi történik Gyön­gyösön színházügyben, hogy a jó játékra kíváncsi kö­zönségnek van miben válo­gatnia. amióta az új műve­lődési közr it létezik ebben a mátraalji városban. A leg­újabb „bizonyíték” — egy hét alatt két előadás. Hogy újabb két nap elteltével: már Bartók-emlékhangverseny in­vitálja az érdeklődőket. Ezek a tények. Azzal együtt, hogy nincs színháza Gyöngyösnek, És azzal együtt, hogy felmerülhet a gyanú: nem lesz-e „sok” a jóból ez a gazdag program? Az előadások telt házai a valós cáfolat. Már ami a színházat érinti. A hangver­seny még közel sem ilyen kedvelt, ahogy azt a nézőtér széksorainak a foglaltsága is bizonyítja. Igaz, zenekara válogatja. De maradjunk a mór em­lített két előadásnál. Van abban valami külön izgalom is, hogy — például most is — két, egészen másfajta tár­sulat. színészgárda . váltja egymást ugyanazon a szín­padon. Előbb a szolnokiak mutatták be O’Neill Ameri­kai Elektráját, majd a Ma­dách Színház „alig kamara- együttese” Szamuil Aljnsin Változatok egy témára című drámáját. Két színház, két világ. Természetes a különbség, ha csak a neveket sorolom: Bánffy György, Káldy Nóra, és Gáti Oszkár és mellettük Margittai Ági, Pákozdi Jó­zsef, Szoboszlai Éva? Per­sze, hogy minden színész „más” — jellegzetes előadói jegyekkel, felfogással, igény­nyel. De még az életkoruk­ra való utalás sem lehet ren­dezőelv. Játszhat bár a szol­noki társulatban Margittai. ő Margittai marad. Ahogy Bánffy sem lett más attól kezdve, hogy fővárosi társu­lathoz szerződött. Mégis: két színház, két vi­lág. A megoldás talán a ren­dezői akarat megnyilvánulá­sában keresendő? Másként vezeti, irányítja a szolnokia­kat Szurdi Miklós és megint másként Bánffyékat Seregi László? Ebben aligha kétel­kedhetünk. Bizonyára a szín­háznak magának is van ki­sugárzása, éppen az egymás­ra torlódó évek hagyomá­nyai, szokásai, belső törvé­nyei szerint. A Szigligetinek is van karaktere, ahogy a Madáchnak is. És még nem említettük a színpadi szerzőt, akinek kép­zeletvilágába beköltözik a színész, és úgy bújik bele az író által megalkotott figura bőrébe, hogy nem bújik ki a sajátjából. Ez a varázslat az, ami a kulisszák világá­nak a lényege, és ez a va­rázslat az, ami a „mást”, a különbséget adja. v Lehet vitatkozni az Ame­rikai Elektra súlyos, deter­minált világával, akár ria- dozni is miatta, és lehet el­nézően mosolyogni a Válto­zatok egy témára felmelegí­tett ötletén. Miért is lenne kötelező minden nézőnek minden előadásra, játékra, darabra, rendezőre rábólin­tania? Ha nem is azonos hullám­hosszon rezdülnek a gondo­latok, a vélemények, attól még a játék megborzolhat­ja a néző idegvégződéseit. Hogy mennyire és hogyan, az más kérdés. Egyetlen dologban azon­ban nem szabad vitatkozni. Ez pedig a színpadi beszéd.’ A színpadi szövegmondás tisztasága, közérthetősége. Mintha a szolnokiak annak törvényszerűségén, hogy a beszéd ritmusa a beszélő lel­kiállapotától függően váltod zik, hadarnak, mintha az artikuláció tisztaságát nem tartanák fontosnak. Immár előadásról előadásra megis­métlődő jelenség ez, ami na-] gyón zavarja a nézőt. A színész a magyar nyelvj az anyanyelv terjesztője, fe-, lelőse, propagálója. Ilyen ter­het is hordoz a vállán. Ezt is már régen kitalálták. Csak elfelejteni nem szabad egyet­len percre sem — a rende-í zőnek sem. Végül: elképzelhető, hogy vannak, akik irigykedve fi­gyelik, milyen jó dolguk van színházi ügyben a gyöngyö­sieknek. Ne csak ők gondol­janak arra: nem magától lett ilyen színes és gazdag a kulturális program itt, a Mátra alján. G. Molnár Feren« Szobrok és könyvek Medgyessy Ferenc szobrászművész születése 100. évfordulóm ján a horti könyvtárban alkotásaiból rendezett tárlatot lát­hatnak a község lakói. A gyűjteményt a Hatvani Galéria bocsátotta a bibliotéka rendelkezésére. (Fotó: Szabó Sándor) 7. Ahhoz, hogy átérjen Budára a Villányi útra, a félórához mindig kell egy kis szerencse is, és ő ezt be is kalkulálja. A szeren­csefaktort, ahogy mondani szokta. „A szerencsefaktort soha' nem lehet számításon kívül hagyni”. És ha meg­gondolja, minden oka meg­van rá, hogy a szerencsét mint valós kategóriát kezel­je, mint a szükségszerű és véletlen kiegészítőjét. Harmincéves, van egy há­romszobás szövetkezeti laká­sa a hetedik emeleten, s ez még akkor is nagy dolog, ha ez a három szoba csak egy plusz két fél, s a birtokos személyrag — tudniillik, hogy lakása — csak ötvenéves ko­rában, valamikor az ezred­forduló táján lesz pontos ki­fejezés. Ugyanis akkorra fi­zeti ki a beköltözéskor, 1972 májusában megállapított két­száztízezer forintot, amely mást most, hót év etíeüevel is valószínűtlenül csekély összeg egy lakásért. Ebből is kifizetett mór havi törlesz­tésként a hét év alatt körül­belül harmjnckétezer forin­tot, harmincezret egy összeg­ben a beköltözéskor, s ugyan­akkor a teljes vételárból — pontosabban a beugró összeg­ből — hatvanezret elenged­tek a vállalt két gyerek mi­att. S minthogy ezt félig tel­jesítették, a kisfiúk már csak­nem ötéves, így már csak valami kilencvenezerrel tar­tozik az államnak, amit húsz évig kell még törlesztenie. De a kilencvenezer forint és a húsz év pillanatnyilag olyan összeg és olyan sok idő a harmincéves tanár szemé­ben, hogy föl sem tudja fog­ni. így nem is törődik vele. Csak a havi kiadásokra gon­dol, a két feladóvevényre, amelyeken a számlatulajdo­nos neve és címe alatt ez áll: „Országos Takarékpénz­tár XIII. kerületi fiókja. Szöv, lakás vételár hátas! szia.” — erre háromszázhet­ven forintot kell fizetni. A másikon pedig: „Üzemeltetés Árpádhídfő 11 lakszöv., Bu­dapest” — s ez száztíz forint egy hónapban. összesen négyszáznyolcvan forint. És ennél ma mór egy hasonló minőségű tanácsi lakásért is többet kell fizetni. Tizenegy évvel ezelőtt, ami­kor fölépült a dán panelház, ennek az egy plusz két fél szobás szövetkezeti lakásnak 145 ezer forint volt. a teljes vételára, és huszonkétezer forintot kellett beköltözéskor kifizetni. „A fönnmaradó százhuszonháromezer forint törlesztésére pedig harminc­éves hitelt kaptak a tulajdo­nosok. Az, hogy a három­négy év alatt is tetemesen megemelkedett lakásárak el­lenére a tanár szinte forint­ra ugyanannyi törlesztést és közös költséget fizet, mint az őslakók, úgy fordulhat elő, hogy a népszaporulat serken­tésére bevezették a születen­dő gyerekek utáni harminc­ezer forintos kedvezményt, na meg hogy ő már indulás, kor is tízezerrel többe' fize­tett. Csakhogy mi lett volna akkor, ha véletlenül nem ta­lálnak egy ilyen szerencsés cserelehetőséget, vagy ha az eredeti lakók nyerészkedni akartak volna a cserével — amire igazán lett volna le­hetőségük —, s nem a ta­nács útján intézik el, hivata­los árfolyamon?! Talán még mindig egy szobában lakná­nak! De nemcsak a lakásával szerencsés. Magyar—történe­lem szakos létére Budapes­ten kapott állást, gimnázium­ban, ahol hét év után — igaz, hogy egy rendkívüli fi­zetésemeléssel — már há­romezer-kilencszóz forint a fizetése, s ahonnan, ha csak megint nem segít a szeren­cse, ma is el fog késni. Mentségére szolgáljon; hogy ezt a sokat emlegetett szerencsét mindig csak az utolsó pillanatban hívja se­gítségül, vagyis nem eleve számít rá; mindig úgy ter­vezi, hogy hétkor elindul] Fél hétkor kel, azzal a meggyő­ződéssel, hogy fél óra alatt el kell készülnie (egy perc fogmosás, három perc borot­válkozás, hat perc fürdés stb.j, de valahogy minden tovább tart, s elmegy az idő. Ma is a reggelivel. Mert ha nem reggelizik, még el tu­dott volna indulni hétkor. Már a táska is a kezében volt, amikor a konyhából ki­szólt a nagyanyja, özv. Marczali Ferencné: — Na gyere, gyere, kész a reggeli, ne piszmogj már annyit, mert el fogsz késni! özv. Marczali Ferencné már majdnem öt éve él Bu­dapesten, véletlenül ponto­san azon a napon költözött fel a szülőfalujából, amikor a dédunokája megszületett. Talán ezért van az, hogy a lánya unokái és a többi déd­unokái közül ez a kisfiú áll hozzá a legközelebb. Most -itt lakik a második kis szobá­ban, vezeti a háztartást, főz, mos, vasal, takarít, s min­dent fele annyi idő alatt vé­gez el, mint a húsz-harmin# évvel fiatalabbak. DéliAá* leviszi a dédunokát a vjátszé. térre, mindenkit ismer, mina denkivel jóban van, az egén ház dédinek szólítja. (Folytatthrki

Next

/
Oldalképek
Tartalom